Azt hiszi, ismeri önmagát? A tudósok szerint nem is tévedhet nagyobbat
Tudjuk, kik vagyunk, és mit miért teszünk. A körülöttünk élőknél jobban ismerjük magunkat. Ez csak néhány, általánosan elfogadott állítás, amelyeket a pszichológusok az utóbbi időben látványosan cáfoltak.
„Nyitott könyv” vagyunk önmagunk számára, hiszen úgy ismerjük a gondolatainkat, a félelmeinket, az örömeinket, a vágyainkat, és egyáltalán az egész életünket, mint a tenyerünket. Legalábbis ezt hisszük. Pedig – derül ki a pszichológiai kutatásokból – amikor úgy véljük, hogy önmagunkra vonatkozóan teszünk érvényes megállapításokat, valójában a sötétben tapogatózunk.
Az önészlelést és a döntéshozatali mechanizmusokat kutató Emily Pronin, a Princeton Egyetem szociálpszichológusa introspekciós illúziónak (önmegfigyelési illúziónak) nevezi ezt a jelenséget. Különféle kísérleteket elvégezve Pronin úgy találta, hogy többnyire másoknál jobbnak, empatikusabbnak, önzetlenebbnek, adakozóbbnak, erkölcsösebbnek, türelmesebbnek szeretnénk hinni magunkat, és észre sem vesszük, mennyire eltorzított ez a saját magunkról alkotott kép. Azon visszásságokat ugyanis, amelyeket a családtagjainkban vagy a kollégáinkban könnyen felfedezünk, általában nyomokban sem leljük fel magunkban.
Mindenki autonóm
Egy kísérletben résztvevőknek például önmagukat és más, általuk ismert személyeket kellett értékelniük, és – hogy hogy nem – magukat sokkal előnyösebb tulajdonságokkal ruházták fel, mint a többieket. Az igazán meglepő azonban nem is ez volt, hanem az, hogy amikor a kísérletvezetők elmagyarázták nekik ennek az önkéntelen előítéletességnek a tudományos hátterét, akkor a megkérdezettek mindannyian úgy reagáltak, hogy lehet, de rájuk ez nem vonatkozik, mert ők az „átlagnál” kevésbé hajlamosak ilyen elfogultságra.
Egy másik vizsgálatban azt kutatták, mennyire igazodnak a csoportelvárásokhoz az emberek. Ebből is az derült ki, hogy önmagát mindenki autonóm, mindenféle befolyástól mentes személynek látja, olyasvalakinek, aki egyedül képes független maradni „a birkák tömegében”, míg másokról úgy vélik, hogy a viselkedésük vagy épp a politikai véleményük csak azért alakult úgy, ahogy, mert idomulni akartak a csoporthoz.
Mások jobban ismernek minket?
Az efféle elfogultságok miatt lehetséges az a paradoxon, hogy mások jobban ismerhetnek minket, mint mi magunkat. Kevéssé meglepő módon ez különösen a hozzánk legközelebb állókra, a szeretteinkre vonatkozik. Ennek persze feltétele – állapította meg a Kaliforniai Egyetemen önismeretet kutató Simine Vazire –, hogy bizonyos jellemvonásokat ki tudjanak „olvasni” külső karakterjegyekből, illetve, hogy az adott jellemzők egyértelműen pozitívak vagy negatívak legyenek.
Előbbiek közé tartozik például az intelligencia vagy a kreativitás, míg a kevésbé szerethető kategóriába a becstelenség vagy az önzés. Az is kiderült, hogy minél semlegesebb egy tulajdonságunk, annál objektívebben látjuk azt magunk is.
A körülöttünk élők egyébként azokat a jellemvonásainkat azonosítják a legkönnyebben, amelyek erősen befolyásolják a viselkedésünket. A társaságkedvelő emberek például sokat és szívesen beszélnek, keresik mások jelenlétét, míg a bizonytalan lelki alkat a kezek tördelésében vagy a beszélgetőpartnerek tekintetének kerülésében érhető tetten.
A szemlélődő típusú karaktert ugyanakkor már nehezebb külső vonások alapján észlelni. Akárhogyan is, a kutatók szerint nagy szükségünk van mások rólunk alkotott (őszinte) véleményére, mert a saját torzító mechanizmusaink ellenében csak ezek által javítható számottevően az önismeret.
Egy lépés távolság önmagunktól
A vizsgálatok egyébként azt is cáfolni (vagy legalábbis vitatni) látszanak, hogy az olyan hagyományos önismereti technikák, mint a naplóírás, a tudatos önreflexió vagy az elmélyült (lelki)beszélgetések révén sokkal közelebb juthatunk magunkhoz. A tudatos, de mint kiderült, általában torzító erőfeszítések helyett ugyanis sokszor többet segít, ha megpróbálunk inkább némi távolságot tartani magunktól.
Erre a megállapításra jutott Erika Carlson, a Torontói Egyetem pszichológia professzora, miután pár éve átnézte a (magyarra tudatos jelenlétként fordított) mindfulness-szel kapcsolatos szakirodalmat. Ebből azt hámozta ki, hogy a mindfulness által javasolt meditációs technikák kifejezetten hatékonyak a torzító gondolkodás és az énvédő mechanizmusok ellen. Ráadásul segítenek abban is, hogy kisebb jelentőséget tulajdonítsunk az önmagunkkal kapcsolatos (túlságosan pozitív vagy negatív) gondolatainknak, és ezáltal objektívebbé váljon az énképünk.
A Dunning–Kruger-hatás
Az önismereti bakikhoz tartozik az is, hogy gyakran hajlamosak vagyunk azt hinni, a valóságosnál jobbak vagyunk valamilyen területen. Ezt a tudósok és művészek által már számtalanszor megfogalmazott életbölcsességet két évtizede igazolta kísérletileg is két amerikai szociálpszichológus, akikről aztán Dunning–Kruger-hatásnak nevezték a jelenséget. A munkásságukért egyébként az IgNobel-díjat is kiérdemlő kutatók tesztsorozatukban arra kérték a résztvevőket, hogy logikai és nyelvtani fejtörők, valamint a humor felismerésére való képességüket próbára tevő feladatok megoldása után értékeljék saját teljesítményüket.
Azok, akik jól szerepeltek a teszten, általában reálisan látták, vagy inkább alábecsülték a produkciójukat, míg azok, akik rosszul válaszoltak, messze túlértékelték saját kognitív kapacitásukat. Amiből a kutatók azt szűrték le, hogy egy területen a hozzá nem értők általában hajlamosak túlbecsülni a saját tudásukat, és nem képesek felismerni sem azt, hogy másvalaki ért a témához, sem pedig azt, hogy ők maguk mennyire inkompetensek.
Hasznos a rózsaszín szemüveg
Amennyire jellemző azonban ránk a hajlam önmagunk túlértékelésére, annyira hasznos is lehet – nyugtatnak meg más tudósok. A megszépített énkép hatására ugyanis növekedhet a lelki jóllétünk és a teljesítményünk is – mutatta ki két amerikai pszichológus, Shelley Taylor és Jonathon Brown.
Míg a brutálisan őszinte látásmód a depresszióra hajlamos embereket jellemzi, addig az egészségesek inkább (némileg) megszépített valóságban élnek, mivel így könnyebben vészelik át a hétköznapok kisebb-nagyobb viharait, esetleges csalódásait. Magyarán nem kell aggódni, ha önmagunkat „rózsaszín szemüvegen” keresztül, a valóságosnál pozitívabban látjuk, mert ennek segítségével könnyebb boldogulnunk.
„Aki máshogy látja, az hülye!” – A legmagabiztosabb emberek a legtájékozottabbak?
Képzeljük el, hogy egy baráti beszélgetés vitává formálódik egy téma mentén, és végül valamelyik fél azt mondja: „Biztosan nekem van igazam, aki máshogy látja ezt a kérdést, az hülye.” Vajon azért mondja ezt, mert ő rendelkezik a legnagyobb tudással az adott kérdésről? Egyáltalán nem biztos, sőt!
Mindannyian ismerhetünk olyan embereket, akik egy bizonyos téma kapcsán tévedhetetlennek hiszik magukat – álláspontjukat a legjobbnak, sőt, talán az egyetlen igaz véleménynek gondolják. Ezek az emberek többnyire úgy vélik, hogy az adott témában ők a legjobban informáltak, de vajon tényleg így van? Az a legjártasabb egy kérdésben, akitől a sziklaszilárd és megkérdőjelezhetetlen állítások származnak? Ezt vizsgálta meg Michael Hall és Kaitlin Raimi, eredményeiket pedig a Journal of Experimental Social Psychology nevű folyóiratban publikálták.
A kutatók különbséget tettek aszerint, hogy valaki az álláspontját mások felett állónak érzi, vagy csupán csak helyesnek. Előbbi magában foglalja azt a meggyőződést, hogy a véleményünk jobb, mint másoké. Ennek a szélsőséges megnyilvánulása az, amikor azt gondoljuk, hogy miénk az egyetlen létező és elfogadható álláspont.
Hall és Raimi igyekeztek olyan embereket bevonni a vizsgálatba, akik különféle, jellemzően megosztó és vitatott politikai kérdések kapcsán (mint például a terrorizmus vagy a személyi szabadságjogok) úgy nyilatkoznak, hogy a véleményük megkérdőjelezhetetlen és más vélemények felett álló. Ezt követően tesztelték, hogy valójában mennyire is tájékozottak az adott témában.
Az eredmények tanúsága szerint
ezeknek az embereknek a valóságészlelése nem volt túl közeli kapcsolatban a valósággal: jelentős szakadék tátongott a vélt és a tényleges tudásuk között, vagyis túlbecsülték a tájékozottságukat.
Ezzel szemben azok, akikre ez a fajta beállítódás kevésbé volt jellemző (vagyis kevésbé érezték úgy, hogy az ő véleményük lenne az egyetlen, helyes vélemény), hajlamosabbak voltak alábecsülni a témával kapcsolatos tudásukat.
Úgy tűnt továbbá, hogy a tévedhetetlenség illúziója önfenntartásra törekszik: az önmagát tévedhetetlennek gondoló ember aszerint szelektálja a környezet felől jövő információkat, hogy melyek azok, amik megerősítik az álláspontjában – ezeket beengedi a szűrőjén, azokat pedig negligálja, melyek alapján újra kellene értékelnie addigi véleményét. Ez azért egy szerencsétlen felállás, mert ezáltal pont annak a lehetőségétől esik el, hogy tájékozottabb legyen az adott témában.
Örömteli ugyanakkor, hogy nem bizonyultak reménytelennek ezek az emberek abban az értelemben, hogy nyitottak voltak a kritikus feedbackre. Ha a kutatók visszajelezték nekik, hogy bár a sziklaszilárd véleményük ellenére alacsony pontszámokat értek el a témában birtokolt tudás tekintetében, és hogy ez a tendencia elmondható általában arról a csoportról, akik tévedhetetlennek hiszik magukat, akkor ezek az egyének befogadóbbá váltak addig negligált információforrásokra is.
A kutatás tulajdonképpen nem hozott megdöbbentő eredményeket, hiszen a Dunning-Kruger hatás már régóta ismert jelenség: a képzettebb emberek hajlamosak alábecsülni tudásukat, míg azok, akik kevesebb jártassággal rendelkeznek, túlbecsülik azt. Hall és Raimi szerint ennek hatása lesz a témában képviselt álláspontok milyenségére is.
Forrás: Research Digest
https://mindsetpszichologia.hu/2018/12/28/aki-mashogy-latja-az-hulye-a-legmagabiztosabb-emberek-a-legtajekozottabbak/
Nem mindegy, hogy az okos hülyéskedik, vagy… – A Dunning-Kruger hatás
Ha láttatok már tehetségkutató műsort, biztosan emlékeztek, hogy az első néhány adásban rendre felbukkannak olyanok, akik finoman szólva nem tehetséggel, sokkal inkább hatalmas, rendíthetetlennek tűnő önbizalommal vannak „megáldva”. Miközben zsűri, közönség és nézők fejcsóválva tapasztják be a fülüket, a repedtfazék hangú énekesek többnyire sértődötten érvelnek amellett, hogy nekik igenis csodás énekhangjuk van – csak éppen ezt rajtuk kívül látszólag senki nem hajlandó elismerni. Vajon mi lehet az oka, hogy ők nem hallják, amit mindenki más? Erre adhat magyarázatot a Dunning-Kruger hatás.
Ez a hatás nem csupán az elképesztően hamis, önjelölt sztárok esetében állhat a háttérben: minden olyan alkalommal érvényesülhet, amikor valaki szentül meg van győződve arról, hogy igazi szaktekintélynek számít egy adott témában – amihez azonban a valóságban egyáltalán nem ért.
„Majd én megmondom, hogyan kell”
Biztosan sokan találkoztatok már ezzel a jelenséggel: ha kicsit több a baleset az utakon, rögtön jön valaki, aki megmagyarázza, hogy ez is megint a „mazsolák” bűne, akiket kár is a volán mögé engedni – bezzeg ő, aki tökéletesen vezet, és mindent tud a közlekedésről. Vagy azok, akik vehemensen bizonygatják, hogy az ő logikájuk kristálytiszta, és igenis igazuk van – miközben a legtöbbször mindenki számára nyilvánvaló, hogy már az alapoknál tévednek egy kérdésben. Hogyan lehetséges ez?
A válasz röviden: nem értik, hogy nem értik – a szó legszorosabb értelmében.
A helyzet ugyanis az, hogy minél kevésbé számítunk szakértőnek egy témában, annál magasabbra értékeljük a saját hozzáértésünket az adott területen, és annál nehezebben látjuk be, hogy egy-egy probléma bizony nem olyan egyszerű, mint ahogy a külső szemlélő szemével tűnhet.
Ráadásul ilyenkor nem csupán arról van szó, hogy nem akarjuk bevallani, hogy nem értünk az asztrofizikához, a molekuláris biológiához, vagy éppen a pénzügyekhez, hanem arról, hogy nem tudjuk reálisan felmérni, milyen kevés tudásnak vagyunk valójában a birtokában.
Amikor a hülye okoskodik
A jelenséget elsőként 1999-ben írta le két pszichológus, David Dunning és Justin Kruger. A Cornell Egyetem kutatóiként Dunningék több kísérletet is végeztek, hogy rábukkanhassanak annak az okára, miért ítélik magukat jellemzően a legkevésbé kompetens emberek a legnagyobb szakértőnek.
A négy vizsgálat során arra kérték a résztvevőket, ítéljék meg, mennyire teljesítenek jól egy-egy területen (például logikai vagy nyelvtani feladatok megoldásában).
A válaszok alapján arra az összefüggésre lettek figyelmesek, hogy azok a kísérleti személyek, akik úgy gondolták, a tudásuk alapján a legjobbak közé tartoznak, valójában a legalacsonyabb pontszámokat érték el, amikor valóban el kellett végezniük a teszteket.
A szakértők szerint ezeket az embereket „kettős átok” sújtja: nem csupán hibáznak és rossz döntéseket hoznak a feladatok megoldása során, de éppen azok a hiányosságok, amelyek a hibáikhoz vezetnek, teszik őket vakká a saját gyenge teljesítményüket illetően. A fenti, tehetségkutatós példa ugyanezért lehet közismert jelenség: azok, akik úgy igazán botfülűek, éppen emiatt a botfülűség miatt esnek bele önnön nagyszerűségük hirdetésének csapdájába.
Elvakít az ego?
Persze, könnyen mondhatnánk, hogy ez nem annyira a tudás, mint inkább “ego” kérdése, és inkább a túltengő magabiztosság, mint a Dunning-Kruger hatás vezet valakit ilyenkor a színpadra. Ám a kutatók szerint ez nem teljesen igaz: bár az effektus veszélyeinek mindannyian ki vagyunk téve, hiszen mindannyiunknak vannak fehér foltjai az ismereteket illetően; ezeket hajlamosak is vagyunk elismerni – amint ráébredünk, hogy léteznek. A Dunning-Kruger hatás legnagyobb csapdája éppen ebben rejlik: hogyan is vallhatnánk be, hogy nem értünk valamihez, ha nem is tudunk arról, hogy nem értünk hozzá?
Hogyan védhetjük hát ki, hogy mi is a hozzáértés illúziójának áldozatai legyünk? Dunning és Kruger szerint különösen fontos, hogy minél pontosabb képet alkossunk arról, mekkora is a tudásunk egy adott területen, hiszen ennek fényében dönthetjük el, szükségünk van-e szakértő segítségére egy probléma megoldásához. A kutatók azt javasolják, legyünk nyitottak azok észrevételeire, akik kompetensebbek egy-egy kérdésben, és ne féljünk tanulni a visszajelzéseikből, még akkor sem, ha elsőre nem esik jól, amit hallunk. A másik megoldás pedig, amely felvértezhet az ellen, hogy a Dunning-Kruger hatás csapdájába essünk az, ha folyamatosan tanulunk, és képezzük magunkat; minél többet tudunk ugyanis, annál tisztábban látjuk majd, mire is elég a tudásunk.
https://pszichoforyou.hu/dunning-kruger-hatas/
Miért a leghülyébbek hiszik magukat a legokosabbnak? A Dunning-Kruger-hatás miatt!
Tudományos kísérlet bizonyította be, hogy nem véletlen a jelenség.
Imádjuk azt a mondást, hogy “nem az a gond, ha az okos hülyéskedik, hanem, ha a hülye okoskodik”. És biztosan te is ismersz legalább egy embert, aki bődületes nagy ostobaságokat képes összehordani, de olyan magabiztossággal, mintha három diplomája lenne az adott szakterületen. Miközben persze egy sincs. Ja, és jellemzően bármilyen szakterülettel eljátssza ezt. Szóval akármilyen téma kerül is terítékre, ő megingathatatlanul nyomja a saját okosságát, ami minimum pontatlan, rosszabb esetben pedig akkora marhaság, hogy kedved lenne lekaparni az arcodat, miközben hallgatod őt.
Kísérletek bizonyították be, hogy a jelenség nem véletlen.
1999-ben a Cornell Egyetem két szociálpszichológusa, Justin Kruger és David Dunning kísérletekkel bizonyította be hipotézisét, mely szerint a kognitív képességeink és a kognitív képességeinkre utaló kognitív képességeink – magyarul, hogy mennyire gondoljuk magunkat okosnak – egy tőről fakadnak, és ellentétes az összefüggés köztük. Vagyis, ha okosak vagyunk, akkor butábbnak hisszük magunkat, ha pedig butábbak, akkor okosabbnak.
A szerzőpáros négy kísérletben mérte fel a Cornell Egyetem diákjainak a képességét, illetve a teljesítményükről szóló önértékelésüket. Olyan területen tették mindezt, ahol a hozzáértésnek komoly szerepe van, hogy minél tisztábban látszódjon a vélt és a valós kompetenciaszintjük közötti különbség.
Az eredmény látványos volt: a jó képességű diákok jellemzően úgy vélték, hogy tudásuk hétköznapi, nem kiemelkedő, más is tudja azt, amit ők. Alábecsülték a tudásukat. Ezzel szemben az adott témákhoz kevésbé értő hallgatók mindig túlértékelték a saját képességeiket – sőt, a leginkompetensebbek hitték magukról a legjobb képességeket!
Azt is megerősítette a kísérlet, hogy az inkompetens személyek lényegében bármely területen túl jónak hiszik magukat: a szövegértelmezésben, az orvoslásban, a vezetésben, vagy még az olyan sportokban is, mint mondjuk a sakk.
A felfedezés meg is kapta a “Dunning-Kruger-hatás” nevet. Szóval ezentúl, ha hallasz valakit batár nagy sületlenségeket összehordani a legnagyobb magabiztossággal, elég, ha csak elmormolod magadnak, vagy a veled összenéző ismerősödnek, hogy: “Dunning-Kruger”. Akiről szó van, az úgysem fogja érteni.
A vizsgálat eredménye ugyanakkor fontos problémákat is vet fel: vajon hány és hány fontos kijelentés és emberi sors ment már rossz irányba ezeknek az általánosan helytelen önértékeléseknek köszönhetően? Gondoljunk csak egy állásinterjúra, ahol az alanynak meg kell mondania, mit tart jó és rossz tulajdonságainak.
Forrás: portfolio.hu
https://lajk.startlap.hu/2018/05/04/miert-leghulyebbek-hiszik-magukat-legokosabbnak-dunning-kruger-hatas-miatt/
Magabiztos hülyék; egy modernkori problémáról tudományosan
Cikkünk korábbi részéből kiderült, mi is az a Dunning-Kruger hatás. Megtudhattuk, hogy a minimális tudással rendelkezők valóban hajlamosak saját tudásszintjüket és teljesítményüket jelentősen túlbecsülni, illetve, hogy a magabiztosság hogyan változik a tudás és tapasztalat gyarapodásával. De mivel magyarázható ez a jelenség? Mi az oka a jó teljesítmény alábecsülésének a kiválóan teljesítőknél? Poós-Nagy Fruzsina life- és business coach cikkének folytatásából kiderül.
A pozitív illúzió, hogy jobbak vagy intelligensebbek vagyunk az átlagnál, az emberek többségére jellemző, és az egészséges lelki működés egyik jele. Olyan
önvédelmi eszköz, amellyel önbizalmunkat óvjuk.
Kizárólag a depressziós és szorongó emberekre nem jellemző ez az illúzió, ők ugyanis nem értékelik túl önmagukat.
Önvédelem vagy önvédelem?
Valószínűsíthető, hogy minimális kompetenciaszint mellett az egyének, akik nagymértékben túlértékelik saját képességeiket, komoly önvédelmi mechanizmussal igyekeznek fenntartani az általuk kreált hamis sikerélményt. Általában
nem fogadják el a kritikát vagy a külső visszajelzéseket
saját tudásszintjükkel vagy teljesítményükkel kapcsolatban, és ezen még sokszor a felmerülő ellentmondások sem változtatnak. Az Amerikai Egyesült Államokban a politikai sajtó pontosan ezzel támadta több ízben az idén hivatalba lépett Donald Trumpot, a „Dunning-Kruger president”-ként hivatkozva rá.
A jó teljesítményt miért becsülik alá?
Ugyanakkor a kiemelkedően jól teljesítők azért hajlamosak alábecsülni saját teljesítményüket, mert azt feltételezik, hogy a számukra könnyű feladatok, tevékenységek, másoknak sem okoznak nehézséget. A Dunning-Kruger hatás iróniájára David Dunning jól mutat rá: „Gyakran ugyanaz a tudás és intelligencia szükséges egy adott tevékenység sikeres elsajátításához, mint annak felismeréséhez, hogy az egyén ebben nem kompetens. Tehát ha valaki nem rendelkezik ezen tudással és intelligenciával, akkor nem fog tudomást venni saját tudatlanságáról sem.”
Kulturális különbségeket is megfigyeltek, úgy tűnik ugyanis, hogy az észak-amerikaiak élen járnak saját maguk túlértékelésében. Távol-Keleten, Japánban, Kínában vagy Koreában ugyanakkor nem jellemző a Dunning-Kruger hatás. Valószínűsíthető, hogy mindez annak köszönhető, hogy míg a nyugati kultúrákban nagyra értékelik az önbizalmat, addig a távol-keleten az egyéni fejlődés tekinthető példaértékűnek.
A tudomány tehát alátámasztotta azt a felvetést, miszerint az alacsony kompetenciaszinttel rendelkező egyének hajlamosak túlértékelni magukat. Ugyanakkor a Dunning-Kruger hatás nem tekinthető kórosnak, sokkal inkább egy olyan emberi jellemző, amelynek felismerése saját magunkban segítségünkre lehet életünk bármely területén. Igyekezzünk tehát azt nem a környezetünkben lévők élesebb kritizálására, hanem sokkal inkább
introspekció során alkalmazni.
Amikor belevágunk valami egészen új tevékenységbe, jusson eszünkbe, hogy milyen hosszú út vezet a valódi tudás és tapasztalat megszerzéséhez. Gyakorlat teszi a mestert. Ezt a tudomány is igazolta.
A szerző Poós-Nagy Fruzsina, life és business coach, viselkedéselemző, közgazdász, a Lisznyai Pszicho-Műhely tagja.
https://mindsetpszichologia.hu/2017/04/25/magabiztos-hulyek-egy-modernkori-problemarol-tudomanyosan-ii-resz/
