Kritika a Magyar Narancsról:

Nagyon mellre szívtam, ahogy liberális oldalról vegzálták Kertész Imrét, amiért átvette a Szent István Rendet, a legmagasabb magyar kitüntetést.

Nem mintha engem ilyesmi fenyegetne, csak a dolog abszurditása rendített meg. Az egyik kitüntetettől hallottam: Orbán Viktor arra a kérdésére, hogy miért épp ő kapta, azt válaszolta: Ezt azoknak adjuk, akik nem csak Magyarországon világhírűek. Ez számomra teljesen elfogadható érv attól a miniszterelnöktől, akitől mostanában nagyon kevés olyasmit hallok, ami számomra elfogadható. Tö­kéletesen indokolja, miért épp a világban talán legismertebb két élő magyar, Kertész Im­re és Rubik Ernő kapta a díjat – és azt is, hogy teljes természetességgel, büszkén átvették.

Én a rendszerváltás óta a Boross-kormány kivételével mindegyik kormányzatnak dolgoztam valamit. Annyi pénzt sose ajánlottak érte, hogy pusztán az csábítson el, de ha megkértek, szó nélkül elvállaltam. Akár olyan kormányzat kérte, amelyikre magam is szavaztam, akár olyan, amelyikre nem. A dolgok természete szerint valakinek a kisebbségben is kell lennie, és ha épp én vagyok ott, az nem változtat azon, hogy a hazám demokratikusan megválasztott kormányzata kért meg valamiféle szakmai munkára, aminek semmi köze sem volt ahhoz, hogy amúgy egyetértek-e az általános elveivel. Ha valaki amiatt vegzálna, hogy miért dolgoztam ennek vagy annak a kormányzatnak, csak ugyanazt tudnám mondani, mint Kertész Imre: ez a felvetés úgy hülyeség, ahogy van.

Amikor az Orbán-kormány eldöntötte, hogy Budapesten épüljön egy olyan ikonikus épület, amelynek formáját a Rubik-kocka ihleti, szerződés köttetett Rubik Ernő és az állam között, amely szerint előbbi feljogosítja az utóbbit arra, hogy nevét és szellemi termékét erre a célra használhassa. Rubik Ernő egyetlen lényeges feltétele az volt, hogy az épület tervét nemzetközi pályázaton válasszák ki, és a nemzetközi zsűri elnöke ő maga legyen. Rubik Ernő tanult szakmája építész, így ez teljesen indokolt kérés volt, és egyben látványos mutyiellenes lépés is.

Én úgy kerültem bele a dologba, hogy felkértek, vegyek részt abban a bizottságban, amelyik kitalálja, mi legyen ennek az épületnek a tartalma, a funkciója, hogy az illeszkedjen a formájához, és hosszabb távon fenntartható legyen. Örültem a felkérésnek, mert mélyen egyetértek azzal, hogy Budapesten is legyen egy olyan ikonikus épület, mint mondjuk Párizsban a Pompidou Központ, népszerű nevén Beaubourg vagy Sydneyben az operaház. Ez az épület és a benne levő Rubik-múzeum, tudományos játszóház, kreatív alkotóhely és sok minden más jelképezi majd a világ számára a nagy ötlet, a Rubik-kocka magyar voltát. De ezen kívül is nagyon elkél Budapesten egy nagyszabású, modern közösségi hely, egy budapesti Beaubourg, amely éppoly sokarcú, zavarba ejtő és mégis szeretnivaló, mint Rubik kockája.

Rubik Ernő építészként kicsit furcsállotta, hogy a formához tervezünk tartalmat, az építészetben ez általában fordítva történik, de számomra mint játéktervező számára az a természetes, hogy egy megadott alapformához tervezek tartalmat, amihez aztán a művészek kitalálják a tény­leges konkrét formát – terveztem korábban a Batman, a Garfield, Evander Holyfield bokszvilágbajnok, sőt egy alkalommal a Rubik-kocka formájához kapcsolódó játékot is. Ezért örültem a felkérésnek, és egyáltalán nem zavart, hogy egy olyan kormányzattól érkezett, amelynek politikájával többnyire nagyon nem értek egyet.

Amikor Orbán Viktor és Rubik Ernő ünnepélyesen aláírta a szerződést, a miniszterelnök mondott egy rövid beszédet. Itt nem csak az övéi között volt, mivel meghívták mindazokat, akiknek a projektben valami szerepet szántak – így engem is. Orbán Viktor ebben a beszédben azt fejtette ki, hogy értelmetlen dolog, amikor a baloldal és a jobboldal egymás ellen dolgozik, a jobb kéz sem jut sokra a bal nélkül. Erről a beszédről nem láttam tudósításokat, a sajtóban csak annyit láttam, hogy aláírták a szerződést. Magát a beszédet egyik oldal sem tartotta említésre érdemesnek – talán mert egyiknek sem illett az Orbán Viktorról alkotott általános képébe.

Ha valóban ez volt az ok, azt nagyon szomorúnak tartom. Ez szinte önmagában is indokolja, hogy miért válhatott mára a magyar nyelvben a politika szitokszóvá: mert mifelénk nem fér bele az, hogy az ellenféltől olyat idézzünk, amivel szívből egyetértünk – egyébként magának Orbán Viktornak sem.

Megalakult egy grémium, amely a Rubik-ház tartalmának koncepcióját volt hivatva kidolgozni. Fürjes Balázs, a nagy budapesti beruházásokért felelős kormánybiztos vezette – legutóbb ebben a minőségében a Fradi-stadion avatásán láthattuk őt. Maga a Kocka-kör, ahogy magunk között neveztük, többé-kevésbé kormányközeli emberekből állt, de távolról sem kizárólag. Nagyokat vitatkoztunk, élesen kidomborodtak a szemléletbeli különbségek, és a vita a hatodik nap végére konszenzussal zárult.

Az üléseket profi moderátorok vezették, és az utolsó találkozó végén a moderátorok vezetője rövid, ünnepélyes beszédében kiemelte, hogy milyen jól együtt tudott dolgozni ez a sokféle ember, és milyen remek, hogy politikáról szó sem volt. Ez volt az a pillanat, amikor egyszerre két ember is felhorgadt: Fürjes Balázs és én kórusban, hangosan tiltakoztunk. Mi az, hogy nem volt szó politikáról? Végig arról vitatkoztunk, hogy mire költsünk el nagyobb mennyiségű közpénzt. Mi ez, ha nem vastagon maga a politika?

Hogy nem utáltuk egymást közben? Miért utáltuk volna? Hacsak nem azért, mert a politikában nálunk így szokás.

Általános politikai és világnézeti kérdésekben nagyon kevés olyan dolog van, amiben Fürjes Balázzsal egyetértünk. De szerencsére egyikünk sem volt hajlandó alkalmazkodni ahhoz, amit a politika szó mifelénk manapság általában jelent. Ez politikusként Fürjes Balázstól volt nagyobb teljesítmény, bár a politika lényegének effajta félreértése mára annyira áthatotta a civil gondolkodást is, hogy még Kertész Imrét is civilek cseszegetik, amikor a politika éppen elismeri a nagyságát. Ha ezen egyszer sikerül túllépnünk, abból nagyon jó dolgok jöhetnek ki. Például valami, ami Magyarország új, világszerte ismert 21. századi szimbólumává válhat.

https://magyarnarancs.hu/egotripp/maga-itt-a-tanctanar-91694

Ebben a könyvben a szerző rövidebb, de nem kevésbé elmélyült, elgondolkoztató és szórakoztató írásait gyűjtötte össze a kiadó. Az írások többsége a Magyar Narancs Egotrip rovatában jelent meg, e könyv címe azonos a szerző ottani sorozatcímével. Most fény derül e sokak számára talányos cím magyarázatára is. 
A könyvben a szerző az írások többségét alaposan átdolgozta. A lényeg nemigen változott, de a szigorú újságcikk-műfaj szorításából szabadulva némelyik írás hosszabb, némelyik rövidebb lett – ahogy a téma kívánta.

Részletek a műből:

Induljon el a folyam

                                                               Bemegy a kliens a tánciskolába, és 
                                                               megszólít egy jól öltözött úriembert:
                                                                – Maga itt a tánctanár? 
                                                                – Lófaszt, én az illemtanár vagyok.

2003 márciusában felhívott Bojtár B. Endre, a Magyar Narancs főszerkesztője, hogy írjak egy játékelméleti elemzést az iraki háborúról. Az ajánlatot könnyű szívvel utasítottam vissza: rengeteg mindent kellene tudnom a háttérről, amit én átlagos újságolvasóként távolról sem tudok. A főszerkesztő, akivel egyébként személyesen nem ismertük egymást, felajánlotta, hogy küld mindenféle szükséges anyagot, de ez sem vonzott: nem akartam olyan nagy mélységben megismerkedni a háború hátterével. Nem kell mindig mindent tudni, főleg ha nem is lehet, amint az később kiderült.

Azért beszélgettünk tovább, és egyszer csak ezt mondta: jó, ha játékelméleti elemzést nem is írsz most, nincs-e kedved rendszeresen írni a lap Egotrip-rovatába? Talált, süllyedt. Abban maradtunk, hogy elküldöm néhány korábbi írásomat, amelyek a Népszabadságban jelentek meg, ne zsákbamacskát vásároljon.

Amikor legközelebb beszéltünk, mondott valami meglepőt. Szerinte van közös vezérfonal ebben a néhány, egymástól nagyon különböző témájú és hangvételű cikkecskében: az, hogy miképpen viselkedjünk egymással udvariasan értelmes módon, és nem pusztán csak formálisan. Megrendített, hogy mástól kell megtudnom, miről is beszélek lépten-nyomon anélkül, hogy kimondanám vagy akár gondolnám. Úgyhogy ebbe a kötetbe bevettem ezeket az írásokat is, ide tartoznak.

A Magyar Narancs Egotrip-rovatában minden szerzőnek van egy állandó főcíme. Mi legyen az enyém? Szívesen rájuk bíztam volna már csak lustaságból is, de amikor egy ideig nem kaptam ötletet tőlük, arra gondoltam, legyen „Maga itt a tánctanár?” Nem vitásan a főszerkesztő vezérfonalról szóló megállapítása ihlette ezt a címet, de fogalmam sincs, mikor és hogyan jutott eszembe.

A főszerkesztő felajánlotta, hogy legyen ott mindegyik cikk fölött mottóként ez a vicc. Bár a lap általános hangvétele megengedte volna, én ódzkodtam tőle. Nem akartam, hogy mindegyik írásom fölött egy lóf* álljon. Nem azért, mert engem zavar, élőbeszédben nyugodtan kimondom anyanyelvünk bármelyik szavát, ha azt tartom a legkifejezőbbnek, és ha látom, hogy a beszélgetőpartnert ez nem zavarja, vagy ha kifejezetten azt akarom, hogy zavarja. De az olvasókat nem ismerem személyesen, s így nem tudok disztingválni.

A főcím végül semmilyen formában nem lett megmagyarázva a lapban. Mindenki értse, ahogy akarja – nyugodtan érezze magát bennfentesnek, ha ismeri a viccet, vagy ha talál egy saját különbejáratú magyarázatot, mint ahogy többen is tették. „Hát akkor induljon el a folyam” – mondta a főszerkesztő, és ezzel megjelent az életemben egy új, négyhetente ismétlődő kötelesség. Néha nyűg, de többnyire élvezem.

Amióta ezeket a Tánctanárokat írom, egy újfajta szociális élménnyel is gazdagabb lettem. Ismerőseim gyakran nekem szegezik, hogy „nem értek egyet azzal, amit a múltkor írtál”. Szerencsére eddig sikerült elkerülnöm, hogy a legőszintébb és egyben legudvariatlanabb választ adjam: „Miért kellene nekünk egyetérteni? Viszont nagyon örülök annak, hogy elolvasásra érdemesnek találtad.”

-------------------------------------------------------------------------

Eredeti szakmám matematikus, majd a műszaki tudományokból kandidáltam, később pszichológiából lettem habilitált doktor, nemrég pedig a gazdaságpszichológia professzorává neveztek ki. Emellett közel két évtizede vezetek egy játékszoftver-fejlesztő céget, amelynek egyik alapítója vagyok. Tudományos szakcikkek mellett írtam néhány könyvet a szélesebb olvasóközönség számára is, ezek több idegen nyelven is megjelentek. Az utóbbi években megszerettem a tárca műfaját is – ennek termését mutatja be ez a könyv. Mérő László

Ebben a kötetben az írások többségét átdolgoztam. Így, egymás közelségében egészen más fényben látszanak, mint hónapokkal vagy évekkel elválasztva egymástól. Kiderült, hogy sokszor magam sem értek egyet velem. De önmagában ezért nem írtam át semmit. Magamnak nyugodtan adhatom az iménti választ, talán nem sértődöm meg tőle. És remélem, az Olvasó is elolvasásra érdemesnek találja ezeket a szösszeneteket.

Budapest, 2005. szeptember

MI A PÁLYA?

– Apu, miért fut ott az a sok ember?
– Tudod, fiam, az első kap egy szép díszes kupát.
– És a többi miért fut?

Mi a pálya?

Az 1990-es évek elején a Playboy riportere megkérdezte Garri Kaszparov sakkvilágbajnokot, hogy szerinte miért van oly sok zseniális orosz sakkozó? Kaszparov először is kikérte magának, hogy ő orosz. Azerbajdzsánban született, félig örmény, félig zsidó – legfeljebb szovjet, de semmiképp sem orosz. A riporter udvariasan bocsánatot kért, és ismét feltette a kérdést: „Miért van ilyen sok zseniális szovjet sakkozó?” „Mit lehet itt kérem csinálni?” – felelte Kaszparov.
Néhány éven belül a Szovjetunió megszűnt létezni, és Kaszparov azóta teljes mellszélességgel orosznak vallja magát. Orosz az anyanyelve, az orosz kultúrán nevelkedett és az orosz válogatottat segíti olimpiai bajnoki címekhez. Ha ma eszmélne, talán meg sem fordulna a fejében, hogy ő nem orosz, viszont egyáltalán nem biztos, hogy sakkozó lenne. Évek óta így is üzleti vállalkozásainak szenteli ideje jelentős részét. Lehet, hogy a világ egy másik Bill Gatest vesztett el pusztán azért, mert Kaszparov történetesen a Szovjetunióban nevelkedett.

Bill Gatest sokan nagyon rossz példának találhatják. Valóban vitatható, mennyire tesz jót a világnak a Microsoft stílusa és világszemlélete, de ezzel együtt, és ezt nem a Windowsom érzékeny lelkének ápolása végett mondom, Bill Gates kétségtelenül produkált valami világbajnoki színvonalút. Sok éve vezeti a világranglistát egy olyan sportban, amelyben különösen éles a verseny, és ahol a világbajnoki cím dollártízmilliárdokkal jár. Az a gyanúm, ha választania kellene, hogy a sakkozók ranglistavezetője legyen-e inkább, vagy a Forbes magaziné, nem okozna neki sok fejtörést a kérdés.

A tehetséges emberek egy részének nagyon speciális irányú a tehetsége. Ezek az emberek nem fognak kiemelkedő teljesítményt felmutatni, ha nem adatik meg nekik, hogy azt csinálják, amire a tehetségük predesztinálja őket. Ilyen például Stefan Zweig Sakknovellájában a sakkvilágbajnok. Ugyanakkor nagyon sok olyan ember is van, akinek a tehetsége sokkal általánosabb, többirányú – ilyen például a Sakknovella ügyvéd főszereplője. Ő, ha sakkozásra adja a fejét, abban lesz nagymester, ha másra, akkor másban. Az ilyen embereknek az határozza meg a pályáját, hogy milyen területen érzik magukat a legjobban – feltéve persze, hogy nyitva van előttük az a terület, amelyen leginkább szeretnék kiteljesíteni a képességeiket.
Steve Olson: Count Down (Visszaszámlálás) című könyve a 2001-es év amerikai matematikai diákolimpikonjait mutatja be: hat csillogóan okos és tehetséges kamaszgyerek, évfolyamuk legjobb matematikusai az Egyesült Államokban. A könyv számomra azért különösen kedves, mert a matematika és a pszichológia egy jól kifőzött elegye. Egyrészt a hat gyerek kapcsán bemutatja az olimpia mind a hat feladatát, a megoldásokkal együtt, másrészt mindegyik gyerek kapcsán elgondolkodtat egy-egy izgalmas pszichológiai fogalom (kreativitás, tehetség, versengés, stb) mibenlétén és működésén, és eközben megismerteti a legújabb pszichológiai kutatási eredményeket is.

A szerző lelkesen és fenntartás nélkül ünnepli az amerikai csapat második-harmadik helyét, amelyet az orosz csapattal holtversenyben ért el. A kínaiakat úgysem lehetett megverni, arra esélyük sem volt, és egyáltalán nem lett volna szégyen az oroszoktól sem kikapni. Mindkét országban nagyon sok éve nagyon sok tehetségből választják ki hosszú és gondos felkészítéssel a legjobbakat. A kínai matematikusokkal hasonló a helyzet, mint a pingpongozókkal: egy riporter egyszer megkérdezett egy frissen világbajnokságot nyert pingpongozót, hogy nehéz volt-e a verseny? A sportoló válasza: Nem. A kínai csapatba bekerülni volt nehéz, de ahhoz képest ez a verseny már egyáltalán nem volt nehéz.

A hat amerikai diákolimpikon közül három egyáltalán nem biztos benne, hogy matematikus akar lenni. Van egyéb irányú tehetségük és érdeklődésük is, és könnyen el tudják képzelni, hogy inkább más területen fognak működni, mert azt jobban élvezik, mint a matematizálást. A korábbi olimpikonok közül is volt, aki zenész lett, volt, aki szakíró, és több olyan is, aki sikeres üzletember. Ebben egyáltalán nem ártott nekik, hogy életük egy szakaszát elmélyült matematikai tanulmányokkal töltötték.

Nekünk is évről évre vannak aranyérmeseink a matematikai olimpiákon, az ezüst- és bronzérmekről nem is beszélve. De a magyar matematikai olimpikonok közül szinte mindenki matematikus lett, esetleg informatikus. Gondoljunk Kaszparov szavaira: „Mit lehet itt kérem csinálni?” Szerencsére ez erősen változóban van. A rendszerváltás után Magyarországon is sokkal szélesebb lett a pálya, amióta pedig EU-tagok is lettünk, azóta különösen. Mára már nekünk is van olyan diákolimpiai érmesünk, aki az üzleti életben lett kiemelkedően sikeres. Ő azt mondja, amit csinál, az teljes mértékben igénybe veszi a szellemi képességeit, ilyen szempontból nincs semmi hiányérzete.

Lehet, hogy ennek következtében egy nemzeti legendával szegényebbek leszünk, és egy idő múlva kevesebb kiváló matematikussal büszkélkedhetünk majd. Ám mielőtt még elsiratnánk régi dicsőségünket, nézzünk kicsit a mélyére, mennyi valóságalapja van. Egyfelől nagyon is sok. Sorolhatnánk a kiváló magyar matematikusokat a múltból Bolyai Jánostól Erdős Pálig, vagy a ma élőket Lovász Lászlótól a fiatalokig, például Tardos Gáborig vagy Csörnyei Mariannig. Ők valóban a világ legszűkebb élvonalába tartoztak-tartoznak. De másfelől: a lengyelek vagy a románok ugyanennyi világszínvonalú matematikust tudnak felsorakoztatni, és akkor az oroszokról még nem is szóltunk. Ugyanis mindezekben az országokban érvényesek voltak Kaszparov szavai, és ezért a tehetségek koncentrálódtak az olyan tudományokra és sportokra, amelyek műveléséhez viszonylag kevés pénz, paripa és fegyver is elegendő.

Mi pontosan ugyanolyan jogosan vagyunk büszkék a világszínvonalú magyar matematikusokra, mint a románok vagy a lengyelek az övéikre. Ezzel együtt várható, hogy mindezek az országok a jövőben kevesebb kiváló matematikust (vagy sakkozót) fognak adni a világnak, mint korábban. Ezek a tehetségek továbbra is érvényesülni fognak, csak éppen az élet legkülönbözőbb területein. Lehet, hogy ezzel az ország felemelkedéséhez is sokkal sokoldalúbban, színesebben járulnak hozzá, mintha megmaradnánk matematikai (vagy mondjuk sakkbeli) nagyhatalomnak. 
 

A mezőny dicsérete

Minden versenyben vannak győztesek és vesztesek. Amióta versenytársadalomban élünk, ez az egyszerű tény sok ember számára vált nyomasztó élménnyé. Ez azonban nem a kapitalista társadalmi rendszerből fakad, hanem egy logikai hibából. Mint oly sokszor, az ilyesfajta logikai hibák kibökéséhez a gyermeki szem segíthet. – Apu, miért fut ott az a sok ember? – Tudod fiam, az első kap egy szép díszes kupát. – És a többi miért fut?

Ez a vicc azért csattan, mert nyilvánvaló a „felnőtt” válasz: mindenki azért fut, mert abban reménykedik, hogy győzhet. Pedig ez tévedés. Szinte minden versenyen legfeljebb néhány versenyző reménykedhet komolyan abban, hogy első lehet. A többi versenyző valójában nem azért fut, hogy nyerjen. Hanem azért, mert verseny van. Verseny van a futók számára, és mivel én futó vagyok, ott a helyem. Futok a legjobb tudásom szerint, mintha akár győzhetnék is, de valahol a lelkem mélyén nem veszem igazán komolyan ezt az álmot, bele is rokkannék.

Minden versenyen valakinek utolsónak is kell lennie – de még a legutolsó is elmondhatja magáról, hogy ott volt a pályán. Továbbra is futónak tekintheti magát. A verseny igazi vesztesei azok, akik ki sem jutottak a pályára.

Mindez eddig még nem logikai hiba. De abból, hogy vannak győztesek és vesztesek, nem következik, hogy csakis győztesek és vesztesek vannak. Vannak olyanok is, akik egyszerűen csak hozták a formájukat, és ott végeztek, ahol tőlük elvárható volt. Nem győztesek, nem kerülnek a lapok címoldalaira, de nem is vesztesek.

A versenyhez mezőny kell, különben unatkozik a közönség. Aki egyáltalán belefér a mezőnybe, az elmondhatja magáról, hogy ő egy profi futó, akkor is, ha esélye sincs arra, hogy ő legyen a győztes. Ha egyszer egy versenyhez mezőny kell, akkor a közönség, aki versenyt akar látni, el kell hogy tartsa a teljes mezőnyt. Persze nem egyforma szinten. Az elsőt sokkal jobban díjazza, mint a másodikat, azt mint a harmadikat, de még a legutolsót is díjazza annyira, hogy legközelebb is ott legyen a pályán, és legközelebb is legyen mezőny a versenyhez.

Sokszor nem is olyan egyszerű megmondani, ki nyertes és ki vesztes. Lehet, hogy a második helyezett egyáltalán nem érzi magát vesztesnek. Például úgy számol el magának az eredménnyel, hogy „a jobbtól kikapni nem szégyen”. És valóban: ha a második helyezett a papírforma szerint csak az ötödik helyre volt esélyes, akkor joggal érzi magát nyertesnek. Anyagilag is: több pénzzel távozik, mint amennyit reálisan remélhetett. És ez akár a századik helyezettre is érvényes lehet.

Az az ötödik helyezett pedig, akit a papírforma a második helyre taksált, majd a legközelebbi versenyen bizonyíthat, vagy előbb-utóbb számot vet azzal, hogy ezentúl már csak az ötödik hely körülre jó, és így versenyez tovább. Akkor is futó marad, méghozzá nagyon is jó futó. Eszébe sem jut, hogy valamelyik másik sporttal próbálkozzon, ahol jó, ha századik lesz.

De az is lehet, hogy mégis eszébe jut. A közgazdaságtanban a komparatív előnyök elvének nevezik azt, ami miatt mégis eszébe juthat. Ezt a matematikai jelenséget most csak egy hétköznapi példával szemléltetem, amiből a lényeg megérthető.

Képzeljük el, hogy egy ügyvéd hobbija a gépírás. Ezt a hobbiját olyan szintre fejlesztette, hogy megnyeri a gépírók világbajnokságát. Kérdés, hogy ez az ügyvéd maga gépelje-e a beadványait. Első ránézésre a válasz az lenne, hogy persze, hiszen pillanatok alatt leveri. De ha elég jó ügyvéd (mondjuk a századik legjobb), akkor nem csodálkozunk azon sem, ha a főnöke, amikor látja, hogy gépel, szigorúan rászól, hogy ezt csinálja otthon, hobbiból, de ne itt, kiemelt ügyvédi fizetésért.

Ugyanakkor azon sem lepődünk meg, hogy ez az ügyvéd a megélhetésének versenypályájaként az ügyvédkedést választotta és nem a gépírást. Abban van a komparatív előnye akkor is, ha abban csak századik, míg a gépírásban első. Így ítéli meg a piac, vagy sportpéldánkkal: a közönség igénye.

Ez az ember ügyvédként sokkal kevésbé fogja a bőrén érezni a versenyt, mint gépíróként. Ha mondjuk három olyan ügyvéd elébe kerül, akinél a korábbi papírforma szerint jobb volt, legfeljebb ezentúl százharmadik lesz. Sok különbséget ez nem fog okozni az életében.

Ez nem jelenti azt, hogy emberünk ügyvédként akár csak kicsit is lazíthat. Ha néhányszor nem hozza azt a teljesítményt, ami a századik legjobb ügyvédtől elvárható, hamarosan már csak az ezredik ügyvédként fogják díjazni, és a főnöke sem fogja bánni, ha maga gépeli a beadványait boszorkányos sebességgel. Ha pedig még tovább süllyed az ügyvédkedésben, akkor gépelheti a mások beadványait, kiemelt gépírói fizetésért. Akkor már abban lesz a komparatív előnye.

Ügyvédünk igyekezni fog, hogy megmaradjon nagyjából a századik legjobb ügyvédnek. Ezt a teljesítményt azonban úgy is tudja produkálni, ha egyszerűen csak hajt, de nem hajtja magát agyon. Miért is hajtaná magát agyon, amikor úgy is legfeljebb csak az ötvenedik helyre tudná felküzdeni magát. Az élmezőny sokkal tehetségesebb nála az ügyvédkedésben. Viszont: azt a teljesítményt, amit az ő ügyvédi tehetsége megenged, és ami a századik körüli helyhez elég, napról napra hoznia kell – és ha ezt hozza, továbbra is megkapja a jól megérdemelt fizetését. Emellett még marad ereje és ideje a kedvenc hobbijára is.

A versenytársadalomban a verseny csak az élet kereteit adja. A lényeg nem maga a verseny, nem is a győzelem, hanem a versenyben megmérődő teljesítmény. Világbajnoki teljesítményre csak kevesen képesek, de relatíve színvonalas produkcióra sokan. A tőlünk telhető teljesítményt kell mindig hozni, és ha sikerül megtalálnunk azt a területet, ahol a mi személyes komparatív előnyünk van, akkor ez elég is. 

A glokális olimpia

A globalizációtól sokan azért félnek, mert úgy érzik, megszünteti a helyi specialitásokat, mindazt, ami szűkebb környezetünket otthonossá és barátságossá teszi számunkra. De a globalizáció elkerülhetetlenül felerősít ezzel szögesen ellentétes folyamatokat is. Ennek felismerése vezetett a globalizáció és a lokalizáció összekombinálásával egy furcsa szó, a glokalizáció megalkotásához.

Mint minden nehezen megragadható fogalom, a glokalizáció is sok különböző értelemben terjedt el. Mi most azt az értelmét használjuk, ami a globális óriásvállalatok termékeinek adaptálását jelenti a helyi piacokhoz (fordítás a helyi nyelvre, a helyi ízléshez alkalmazkodó kisebb-nagyobb módosítások a termékeken, a helyi szokásoknak megfelelő szolgáltatások, stb.).

A glokalizáció működésének megfigyelésére kiváló alkalom az olimpia. Egyszerre párhuzamosan legalább száz olimpia zajlik a világban, az egyik szinte nem is hasonlít a másikhoz, holott mindegyiket ugyanonnan közvetítik. A magyar, az osztrák és mondjuk a román olimpiai műsor jó, ha 20 százalékban fedi át egymást, és akkor még nem is beszéltünk az uruguayi vagy a zairei olimpiáról. Minket a skeetlövészet izgat, az viszont nagyon, mivel ott áll rajthoz Igaly Diána. Máshol, másokat viszont inkább a traplövészet vonz, amiből mi talán egy percet sem látunk. Nem csoda, a női skeetlövészet döntőjének izgalmas pillanatait szívesen nézzük meg még néhányszor, bármikor az unalmas férfi skeetlövészet helyett.

Akinek kedve van hozzá, próbálja ki: mondjon felváltva egy magyar sportolót és egy külföldit. Nagyon kevés ember van, akinek nem a külföldiek fogynak el jóval hamarabb. Holott ez egy tökéletesen aránytalan összehasonlítás: az arányos az lenne, hogy egy magyar, egy cseh (vagy mondjuk portugál, az is egy tízmilliós ország). De ez így teljesen érdektelen lenne, a legtöbben legfeljebb ha tíz-húsz cseh nevet tudunk, miközben magyart legalább két-háromszázat. Az már izgalmasabb verseny, hogy „hazánk az egész világ ellen”, ott egy ideig nem egyértelmű, melyik fog hamarabb elfogyni.

Egy cseh vagy egy portugál nagyjából ugyanannyi sportoló honfitársának a nevét ismeri, mint egy hasonló képességű és érdeklődésű magyar. A cseh vagy portugál által ismert külföldi sportolók száma is nagyjából ugyanannyi – viszont ezeknek a neveknek a többsége azonos azokkal, akiket a magyarok is ismernek. Nagyjából ezeket a sportolókat tekinthetjük világsztároknak. De rajtuk kívül ami az egyik országban érdekes, az a másikban unalmas. Mégis, maga az olimpia minden országban érdekes.

Az olimpia mai formája tipikusan a globalizáció terméke akkor is, ha többezer éves hagyományai vannak, miközben globalizációról alig tíz-húsz éve beszélünk. Globális, azaz az egész glóbuszon egyformán érvényes szabályok szerint zajlik, mind sportbeli, mind üzleti értelemben. Költségvetésének jó részét a nagy világcégek állják. A nemzeti tévétársaságok is a globális üzleti világ szabályai szerint egyeznek meg az olimpia szervezőivel a közvetítés feltételeiről.

Az olimpia a világ talán legnagyobb transznacionális óriásvállalata, akkor is, ha formálisan nem vállalatként működik. Nem tudom, megpróbálták-e valakik felmérni az Olimpia márkanév, illetve az olimpiai ötkarika mint márkalogó üzleti értékét, de egészen biztos vagyok benne, hogy sokkal magasabb bármelyik világcég nevének vagy logójának értékénél. Az olimpia a globális üzleti világ egyik fontos szereplőjévé vált.

Ez a globális világcég négyévenként kijön egy-egy újabb termékkel, amely messze veri a legnagyobb hollywoodi sikertermékeket is. (Bár a Microsoft is csak négyévenként jönne ki új világtermékkel, és közben ugyanennyire gondosan fejlesztené őket!) E négyévenként megjelenő termék jellege olyan, hogy sehol a világon nem fogyasztják lokalizálás nélkül, még a rendező országban sem. Sztenderd változatát sehol sem forgalmazzák. A lokalizálás e termék esetében olyan erős beavatkozást jelent, hogy a termék egyik országbeli formája alig hasonít a másik országbelire. Ennek ellenére (vagy éppen ezért) a globalizáció az olimpia esetében is átütő sikert aratott.

Némelyik glokális olimpián egy bronzérem jelenti a szupersztárságot, és ezekben az országokban ugyanannyira büszkék arra, aki így helytállt, mint mi az aranyérmeseinkre, és ugyanolyan jogosan büszkék rá. Mi pedig a mi saját glokális olimpiánkat nézzük. Magyarországnak ugyan viszonylag sok olimpiai aranyérmese van, de még így sem jut minden városnak. Még egy-egy városban is kicsit más a helyi olimpia, mint az ország többi részén. Miért ne lennénk külön is büszkék a mi városunk szülöttére, aki kiválóan küzdött, és jó helyezést ért el?

Egyáltalán nem biztos, hogy a világ éppen az aranyérmeinkre reagál a legélénkebben. Az 1972-es müncheni olimpián például a németek nem a magyar aranyérmeseket ismerték meg leginkább, hanem Gyarmati Andreát, aki nagy esélyesként indult, de csak egy ezüstöt és egy bronzot nyert, az amerikai Belote háton, majd nagy meglepetésre a japán Aoki pillangóban is legyőzte. Ezt viszont olyan méltósággal és humorral viselte, ami a német sajtóban komoly visszhangot váltott ki, sokkal nagyobbat, mint Aoki győzelme.

A globalizáció az élet velejárója, a glokalizáció pedig a globalizáció velejárója. Ez nemcsak a sportban érvényes. Mindig lesz olyan mondanivaló, amit csak a legszűkebb hazánk ért és értékel, sajátos hagyományai, gondolkodásmódja, emberi kapcsolatai miatt. Ezekből az értékekből csak nagyon ritkán lesz világsiker. De ha netán a világban sok más kis tájegység is rezonál a mi kulturális közegünkben született alkotásokra, akkor éppen a globalizáció, a mindenütt érvényes közös kód adja meg az esélyt arra, hogy valóban világsikert arathassunk. Gondoljunk például García Márquez világsikerére: az esély mindig megvan, mert a világ valamennyi települése, mindegy, hogy falu vagy nagyváros, többé-kevésbé Macondo.

https://litera.hu/irodalom/elso-kozles/mero-laszlo-maga-itt-a-tanctanar.html