A táj

Egyfolytában esik.

Néha csak egészen kis mennyiségben, vízpermetként szóródik szét a levegőben. Időnként azonban hatalmas erővel zuhog, ilyenkor olyan, mintha egy folyékony falba vernék a fejüket.

De csak ez a víz alkalmas arra, hogy megigyák. Ha leesik, bemocskolódik. „Szennyezett”, ezt a szót használták rá az öregek.

A sárban járnak, idomtalan vasszerkezetek, törmelékek, műanyag darabok, penészes rongyok és rozsdás konzervdobozok között.

Azért a felhők időről időre szétnyílnak kicsit, megcsillantva a földön a körömnél nem nagyobb üvegdarabokat. Néhányan a késeiket próbálják élesíteni velük, ehhez azonban általában túl törékenyek.

Az egyik öregnek van egy üvegkése, de csak akkor veszi elő, ha húst kell darabolnia. Sosem harcol vele. Mások bádogdobozokat és éles vasakat használnak. 

Néhol száraz fűcsomók jelennek meg a szeméthalmok között. Meg tüskés, kicsi és fekete levelű cserjék, melyek sohasem nőnek az embernél magasabbra.

Meg a gombák, amelyek mindenhol felbukkannak.

Néhány közülük ehető, néhány pedig mérgező. Nagyon nehéz megkülönböztetni őket. Amennyiben kétségek merülnek fel, választanak valakit a Kettes Számú Önkéntes Brigádból.

Néhány gomba csak lassan öl. De ezeket könnyebb felismerni.

A vén Goro sohasem bizonytalanodik el. Sőt, mi több, néha gyaloglás közben egyszerűen felvesz egyet, és szinte rá se nézve enni kezdi.

Semmiképp sem szabad hozzáérni azokhoz, amik a vasdarabok közelében teremnek, mondja mindig. Kerülni kell, amik a fatörmelékeken nőnek. Csak a sárban szabad bízni.

Van egy pár növény, aminek a gyökere is ehető. De ezeket nehéz megtalálni. Az öregasszony úgy tartja, hogy mivel mindenki ezeket eszi, már képtelenek terjedni.

Persze a fiatalok kinevetik: nem a növények döntenek arról, hogy nőjenek vagy ne nőjenek.

Vannak még olyan helyek, ahol több a zöld terület, mint a szemét. De veszélyes állatok bújnak meg arra. Aki oda belép, többé nem jön vissza.

A szeméthegyek között patkányok élnek. És bogarak. Csótányok. Vannak köztük egészen kicsik, de akkorák is, mint egy felnőtt férfi keze.

Ezek harapnak, és van, amelyiknek a csípése mérgező. A seb környéke aztán feldagad, és pont olyan kék lesz, mint a csótányok teste. A sérült testrészeket legjobb levágni.

Sok ember veszíti el így az ujjait.

Ha a harapás a kezet vagy a lábat éri, az illetőt még akkor is nagyon nehéz megmenteni, ha gyorsan levágják a sebesült végtagot. Ilyenkor a sérült vagy a vérveszteségbe, vagy a sebfertőzésbe hal bele.

A pókok közül mindegyik csíp, és mindegyik mérgező.

A szeméthalmok között azonban sok használható dolgot lehet találni. A legnagyobb részük persze vas és cementtörmelék. De van köztük egy csomó fadarab is. És műanyag. Minden formában. És szövetdarabok, bár azok általában penészesek.

Meg mindenféle készülékek. Senki sem tudja, mire valók, mire használták őket.

A fémek felületét általában teljesen beborítja a rozsda, ami átterjed a körülöttük lévő gombákra, fákra is.

Kést csinálni könnyű. Ha találtak egy megfelelő méretű vasdarabot, csak elég időt kell szánni az élesítésére. Ezt nevezik tüskének.

Néha azonban valódi kések is előkerülnek. De a legtöbb kicsi és nagyon rozsdás.

Ha viszont valakinek sikerül egy nagy, vastag pengéjű és megfelelő állapotú eszközt találnia, az komoly veszéllyel jár. A többiek ugyanis biztosan meg akarják majd szerezni. Elkerülhetetlen lesz tehát a harc.

Ha pedig az ember nem elég erős, jobban teszi, ha odaadja a kést a Brigádtitkárnak. Így nemcsak megmenekül, de még hálásak is lesznek neki.

Az eső csak nagyon ritkán áll el kis időre.

A legjobb, ha az embernek van egy műanyagból készült ruhája. Ez általában apró darabokról áll, melyeket nem könnyű összevarrni. Néhányan tűzzel próbálják összeolvasztani a foszlányokat, de csak nagyon kevesen képesek tartósan megoldani az illesztést, úgy, hogy közben nem égetik meg a kezüket.

A legtöbben kénytelenek megalkudni valakivel, aki ismeri ennek a módját. Néha az is elég, ha felajánlják, hogy a másik cserébe használhatja őket.

A talaj pedig mindig sima. A szemét alatt mindenhol egyenletes.

Éppen ezért a környéket Síkságnak nevezik. És bármerre néznek, a horizontot alig törik meg a hatalmas szemét- és törmelékhalmok.

Az utazók azt mondják, hogy messze, több mint harminc nap járásra a föld emelkedni kezd, arrafelé minden csupa kő, és sehol nincsenek törmelékek vagy bádogdobozok.

De senki sem hisz nekik.

A távolban, amerre a nap felkel, éjszakánként látnak valami távoli csillogást. De tudják, hogy sohasem fognak elérni oda. Az öregek azt mondják, arrafelé hatalmas víztömeg fénylik. De ez csak legenda, mert ennyi víz nem marad meg egyben. Víz csak az égben van, és egyfolytában hullik lefele. Aztán amint földet ér, sárrá változik.

A Síkságon tíz vagy tizenkét vándorló csoport élt. És néhány független vándor, két-háromnál sose több.

A csoportok néha összeolvadnak. Időnként néhány ember átmegy egyikből a másikba. Előfordul, hogy egy-egy csoport megöli egy másik csoport nagyját. És magába olvasztja a többieket.

Minden csoportnak megvannak a maga szokásai, szervezete, tabui.

Plop csoportjában mindenki lefelé néz, amikor beszél. Csukott szájjal nevetnek, összeszorított fogakkal kiabálnak. Sohasem nyithatják ki a szájukat.

Izsó Zita fordítása

Egy Cormac McCarthyt idéző, kegyetlen, apokalipszis utáni világban maroknyi túlélő vándorol ide-oda a folyton zuhogó esőben és soha el nem fogyó sárban, hogy össze-összetalálkozva újra meg újra élet-halál harcot folytasson a radioaktív rozsdavidék egyre fogyatkozó erőforrásaiért. Már emlékeik sincsenek a családról, szeretetről vagy kultúráról: darwini világukban a gyengéket „újrahasznosítják”, a Messiások pedig félkarúan végzik.  Ebbe a minden reménytől megfosztott, részvétlen sár-világba pottyan bele Plop, akit anyja vonulás közben hoz világra, majd rögtön magára is hagy. Vajon milyen sors várhat rá ebben a végletekig elembertelenedett, disztópikus univerzumban, míg maga is sárrá nem lesz?       

Rafael Pinedo (1954-2006) negyvenes éveiben kezdett el publikálni, addig informatikusként dolgozott, de megpróbálkozott a színészettel is. Plop című kisregénye elnyerte a nagy hagyománnyal rendelkező Casa de las Américas díját. Ígéretes pályájának súlyos betegsége vetett véget 2006-ban – két további, szintén apokaliptikus kisregénye már posztumusz jelent meg.

Rafael Pinedo: Plop. 2019, FISZ-Kalligram, 200 oldal, 2990 Ft, fordító: Izsó Zita, Horizontok sorozat.

https://litera.hu/irodalom/konyvajanlo/rafael-pinedo-plop-reszlet.html

Rafael Pinedo: Plop

Az ünnepség
 
Az ünnepséget a nyári napforduló utáni tizedik éjszakán tartották. Soha senki sem mondta, mire emlékeznek.
Mindenesetre ekkor ért véget az év. Alkoholt ittak és együtt ettek. Ez volt az egyetlen alkalom, amikor mindenki ugyanazt kapta. És egyedül ilyenkor fordult elő az is, hogy láthatták egymást evés közben. Persze ilyenkor is összeszorított szájjal rágtak.
Máskor mindig egyedül ettek, legfeljebb kettes-hármas csoportokban. És mindenki szigorúan a földet nézte.
Ilyenkor gombát is rágtak, és hallucináltak tőle. Az idősebbek és a magasabb rangúak már az ünnepség elejétől fogyaszthatták, a többiek csak az ünnepség után, a Mindent lehet-ceremónia előtt, amikor mindenki azt csinált, amit akart, úgy és akivel csak akarta.
A leggyengébbek, akik valakinek a tulajdonában álltak, valamint a Kettes Számú Önkéntes Brigád tagjai viszont nem csinálhattak semmit, legfeljebb használták őket, mint mindig, mert hát így szólt a szabály.
Egyedül nyalni és szopni, vagy szájjal a másikhoz érni volt tilos, ahogy mindig.
Amikor elkezdődött az ünnepség, Plop annyit evett, amennyi csak beléfért. Aztán a brigádjába tartozókkal kezdett játszani. Verekedtek, és azt játszották, hogy el kell kapni és fel kell lökni a másikat: úgy hívták, fogócska.
Aztán Plop használta a brigád egyik nőtagját, a felénél bevettek még valakit, és hárman folytatták. Plop azonban megunta a dolgot, és magukra hagyta őket.
Átvágott a Táboron, és észrevette Gorót, aki egy pohár itallal a kezében üldögélt.
Odalépett hozzá, és a szokásoknak megfelelően lehajtotta a fejét, hogy Goro rá tudja tenni a kezét a tarkójára.
Bár formálisan Goro volt a gazdája, sosem gyakorolta felette a jogait. Előfordult, hogy keresztülnézett rajta, hogy hirtelen magához hívta és adott neki valami értelmetlen utasítást, de csak ritkán válaszolt a köszönésére úgy, hogy a tarkójára tette a kezét.
Használni pedig soha nem használta.
Ezúttal ránézett egy pillanatra, mindkét kezét a fejére tette, és hevesen a lenyomta, amitől Plop a földre esett.
— Vadember, vadember — ismételgette, miközben Plop felállt, és kifújta a sarat az orrából. Goro a vállára hajtotta a fejét.
Plop ettől teljesen zavarba jött. Rájött, hogy Goro teljesen részeg.
— Picinyem, drága kicsikém, te kibaszott seggfej — motyogta szinte énekelve. — Nem, nem. Az élet nem ilyen. Nem volt ilyen. Tudom. Én már csak tudom.
Olyan hirtelen pattant fel, hogy Plop megint hátraesett. Ezután olyan tiszta hangon szólalt meg, ahogy Plop még sosem hallotta beszélni.
— Olvasni fogok.
Hirtelen csend lett körülötte. Mindenki abbahagyta, amit éppen csinált, és furcsa arckifejezéssel nézett rá, Plopot és egy másik fiatalt kivéve.
— Olvasni fog! Olvasni fog! — terjedt a hír.
Plop nem értette, miért lett mindenki annyira komoly, annak ellenére, hogy ünnepeltek.
Legnagyobb meglepetésére meglátta, hogy a brigádtitkárok és a Főparancsnok is futva érkeznek.
A vén Goro még mindig ott állt. Mozdulatlanul. Közben pedig egyre ismételgette:
— Olvasni fogok.
Most már mindenki megérkezett a csoportból, és körbeülték Gorót. És Plopot, aki ott volt mellette.
Az volt az érzése, hogy valami nagyon jelentős dolog fog történni. A vén Goro becsúsztatta a kezét a mellei közé, és elővette a nyakában függő bőrtasakot. Papírlapokat húzott elő belőle. Plop még sohasem látott együtt ennyi ép darabot.
Olyan hangosan és tisztán kezdett olvasni, ahogy Plop még soha nem hallotta.
Tíz-tizenötmilliárd évvel ezelőtt az Univerzum zsúfolt volt, bár nem léteztek se galaxisok, se csillagok, se atomok, még csak atommagok sem.
Csak anyag- és antianyag-részecskék léteztek.
És a fény, amelyik egyenletesen töltötte be a teret. Bár ekkor még se tér, se idő sem létezett.
Az Univerzumban legalább egybillió fok meleg lehetett. Ezen a magas hőfokon az anyag és az antianyag részecskéi folyamatosan fénnyé alakultak, a fényből pedig újabb anyag- és antianyag-részecskék keletkeztek. Közben a részecskék szétszóródtak, és eltávolodtak egymástól, ahogy jelenleg a galaxisok teszik.
A vén Goro hirtelen abbahagyta, és körbenézett. Plop egy szót sem értett az egészből, de a többiekhez hasonlóan ő is meredten nézte az öregasszonyt. Goro folytatta az olvasást:
Ez a tágulás gyors lehűléshez vezetett. Néhány másodperc elteltével a fény, az anyag és az antianyag hőmérséklete több tízmilliárd fokot zuhant, a fény pedig már nem rendelkezett annyi energiával, hogy anyaggá és antianyaggá alakuljon.
Ekkor valamennyi anyag- és antianyag-részecske elkezdte kölcsönösen megsemmisíteni egymást.
Néhány részecske — elektronok, protonok és neutronok — azonban nem találkozott az antianyaggal, így nem tudni, hogyan, de elkerülték a hatalmas pusztítást.
A tágulás következő három percében a megmaradt anyag eléggé kihűlt (alig egymilliárd fokra) ahhoz, hogy a protonok és neutronok a legkönnyebb elemek (hidrogén, hélium és lítium) magjává egyesülhessenek.
A következő háromszázezer évben ugyanakkor a táguló anyag és fény még túl forró volt ahhoz, hogy a magok és az elektronok atomokká kapcsolódjanak össze. Ekkor még nem képződhettek csillagok és galaxisok, mert a fény még olyan nagy nyomást gyakorolt a szabad elektronokra, hogy minden, magokból és elektronokból álló csoport szétszóródott, mielőtt még elkezdhette volna vonzani a többi anyagot.
Csak mikor a hőmérséklet körülbelül 3000 fokra süllyedt, kapcsolódott az elektronok és magok többsége atommá — ezt a jelenséget a csillagászok rekombinációnak hívják.
A rekombináció előtt az elektronok és a magok sosem alkottak atomokat.
Plop unatkozott. A körülötte ülő embereket nézte. Mindannyian transzban voltak, szemüket a vén Goróra szegezték. Nem értette, mi történik velük. Az öregasszony sokkal magasabbnak tűnt, mint máskor, hangja pedig csak úgy visszhangzott a fejében.
A rekombináció után a gravitáció galaxisokká, majd csillagokká rendezte az anyagot. Itt alakultak ki a nehezebb elemek, például a vas és az oxigén, melyekből évmilliárdokkal később Földünk is létrejött.
Ez az Univerzum kezdetének, a Nagy Bummnak a története. Ez egy 10-15 milliárd évvel ezelőtt bekövetkezett hatalmas robbanás volt, amely az egész látható univerzumot érintette. Eddig a pillanatig tudjuk nyomon követni a világegyetem történetét, ami kétségtelenül eltart még évmilliárdokig, vagy talán örökké.
Talán örökké.
Talán örökké.
 
Plop kivételével mindenki térdre borult az öregasszony előtt. Ekkor Goro arcán átsuhant valami, ami leginkább egy mosolyhoz hasonlított.
Goro Plopra nézett.
Plop nem tudta, mit tegyen, fogalma sem volt, jó vagy rossz, hogy nem esett önkívületbe, mint a többiek.
Aztán Goro elordította magát: „Mindent lehet!”, mire mindenki használni kezdte, akit maga mellett talált, anélkül, hogy akár csak megnézte volna, kicsoda.
Az öregasszony mosolyogni kezdett.
— Barbárok!
Plop egyedül sétált el a tábor széléig.
Gondolkodni akart.

Izsó Zita fordítása

Fordítói jegyzet:

Rafael Pinedo Plop című, Casa de las Américas díjas posztapokaliptikus disztópiája egyszerre idézi Tolsztaja A macskányát és Cormac McCarthy Az útját: egy rejtélyes kataklizma utáni világban elvadult, kultúrájukat elfeledett embercsoportok vándorolnak macskákra vadászva, állandó félelemben a rozsdatemetővé vált, folytonos esővel vert világban. Vajon van-e, lehet-e itt remény a lázadó Plop számára?

https://www.muut.hu/archivum/30779