He?

Bolondok hajóján : zene mellett, minden "behozott" és magánvélemény, esemény, történet, téma ütközhet az Életről. Szabadon. (Még!) :-DDD

sörcsap nagybaszónak

Miva'?

 

 

És a főd forog tovább!

 

Beszótak:

Esik-e wazze?


Számojjá csapos!

Egy nagy szerelem emlékeiből szemezgetve: Ruttkai Éva - Latinovics Zoltán

2019.07.31. 07:53 guma

Ruttkai és Latinovits szerelme

Egy elsöprő szerelem története. Ruttkai Éva és Latinovits Zoltán a Miskolci Színházban találkoztak először. A szerelemhez egyetlen pillanat elég volt.

1960 novemberében a Miskolci Színházban premierre készültek. Az Ilyen nagy szerelem című darabba meghívták az ünnepelt fővárosi színésznőt, Ruttkai Évát vendégszerepelni, darabbeli partnerét pedig egy pályakezdő, szinte zöldfülűnek mondható, de ígéretes tehetségű fiú, Latinovits Zoltán játszotta. Azon a színpadon kezdődött el mindaz, ami ma már csak legenda. Két csillag találkozásának története.

Mondják, Latinovits tartott a Ruttkaival való közös munkától, a megismerkedéstől pedig egyenesen félt – ezért, hogy még a találkozás előtt hozzászokjon a látványához, kitette az éjjeliszekrényére a színésznő fotóját. Azt nem tudhatta, hogy Ruttkai is hasonló érzésekkel indult Miskolcra. Amikor először nézett játszópartnere szemébe, későbbi vallomása szerint úgy érezte, mintha tükörbe nézett volna.

„Az élet tud olyan lenni, mint a mese. De annak ára van. Nem lehetsz latolgató, meg fukar. Fél hétkor néztünk a miskolci tükörbe, és attól kezdve minden premier napján fél hétkor virágcsokrot kaptam tőle olyan gyönyörűséges sorok kíséretében, amelyektől megemelkedik, aki kapja.”

Egymásba szerettek tehát, bár Ruttkai eleinte tartózkodott attól, hogy ezt önmagának is beismerje. Férjes asszony volt, Gábor Miklós felesége, kislányuk is volt, Julcsika. Mintapárnak számítottak az ’50-es évek alkonyán. Mégis úgy érezte: az új, elsöprő szerelemért megéri nehéz áldozatot hozni. Tizenhat év adatott meg ebből az új szerelemből. „Téptük egymást, de mi értettük egymást a legjobban. Amit én csináltam, senki nem tudta úgy szeretni, mint ő.”

Gyermekük sosem született, Ruttkai ebből nem engedett. Közös kutyájukat, Bagót szerették úgy, mintha a fiuk lett volna. A tizenhat esztendő alatt megéltek mennyet-poklot, játszották Rómeót és Júliát, segítették egymást, szerették egymást. Latinovits a végletek embere volt, nehéz ember, sokszor alig tudott kimászni a depresszió feneketlen mélységéből. Ruttkai mégsem hitte egy percig sem, soha, hogy Balatonszemesen, 1976. június 4-én szerelme öngyilkos lett.

„Anyám nem tudta hinni, elfogadni, hogy Latinovits Zoltán öngyilkos lett. Úgy tudjuk, nyugtatók hatása alatt állt, s ahogy gyermekkorában gyakran tette, fel akart ugrani a vagonra, hogy azzal menjen az állomásig. Ezúttal azonban elvétette. Bizonyított, hogy a negyedik és ötödik kocsi között próbálkozott. Aki véget akar vetni életének, általában a vonat elé ugrik.

Cserhalmi Györgynek aznap írt leveléből bizakodó ember szavai sugároznak. Szervezte mindennapos dolgait, telefonált fellépéseivel kapcsolatban, ügyintézett. Amit eddig kiderítettünk, mindaz azt bizonyítja, hogy baleset történt. Kizártnak tartjuk, hogy öngyilkos lett.” – emlékezett vissza Gábor Júlia, Ruttkai lánya.

A színésznő, bár tíz évvel túlélte Latinovitsot, nem lehetett többé ugyanaz, mint azelőtt volt. Sziporkázó életöröme átlényegült valamiféle csöndesebb, pozitív létfelfogássá. Valódi lénye eltemetődött azon a napon, amikor a baleset történt. Előfordult, hogy félnapokat töltött Latinovits egykori íróasztalánál, ahol személyes tárgyait őrizte.

Minden nap gyertyát gyújtott az emlékére, a gyufaszálakat nem dobta ki, összegyűjtötte. A lakásban volt egy óra, ami azontúl mindig fél hetet mutatott: így őrizte megismerkedésük pillanatát.

 https://www.szeretlekmagyarorszag.hu/ruttkai-es-latinovits/

Ruttkai Éva: “Téptük egymást, de mi értettük egymást a legjobban”

Kevés olyan mindent elsöprő szerelem volt a magyar színjátszás történetében, mint Latinovits Zoltán és Ruttkai Éva kapcsolata. Az ő szerelmükre emlékezünk most vallomásaikon keresztül.

Müller Péter: A házasságban hazamegyünk egymásba… 

„Bejött hozzám ziláltan, csapzottan a kupéba. Hatvanig jött velem, sírt, könyörgött, térdre borult, és én még mindig nem vettem komolyan. Tetszett, szimpatikus volt, hatással is volt rám, még mindig nem éreztem azonban, hogy viszont tudnám szeretni, és az ő érzéseiben sem tudtam igazán hinni. Mondtam, szálljon le, adtam neki pénzt, hogy vissza tudjon utazni a következő vonattal. Ott állt a peronon, és egészen hunyorogva, zavartan, szinte kiszolgáltatottan kereste a vonatát. Ez az a pillanat, amibe még mindig belesajog a szívem: ez a hunyorgás, ez a riadtság… ez volt az a pillanat, amikor egyszer csak halálosan beleszerettem.” – Ruttkai Éva

1966. 07. 21. – Latinovits ezt írta Évának

„Gyönyörűm, kis szívem, boldogságom, végre megkaptam azt a leveledet, amire vártam, – persze jobb lett volna mindent előbb, józan őszinte komolysággal megbeszélni. Mert természetellenes és lehetetlen helyzetemben ez a józan komolyság szükséges. Most már mindegy.

Nagyon szép levelet írtál, talán a legszebbet, amit valaha kaptam tőled. Boldoggá tettél megint az egyszer, bár sokat gyötröm magam az elátkozott város miatt. (Szeged.) Nyilván ez is jó valamire. Remélem, legalább Neked jó lesz valamire, nekem borzalmas, mind Gyula, mind Szeged. De Te mindig „csinn”-be viszed a labdát, ha szabad most már footballkifejezéssel élnem. Csak azt kell megértened, hogy én hiszek a te becsületedben, tisztaságodban – viszont féltékenységek becstelenségében is hiszek. Tehát G. úr (Gábor Miklós – a szerk.) ízléstelen becstelensége undorít el, aki Szegeden mindig eljátssza a martír szerelmes családfőt. Ez sajnos idegesítően hamis és raffinált – következésképp becstelen; mint a színjátszása; mint az élete. Hát ezért voltak a lófaszok.

Mehetett volna vonattal. Csak téged mindenbe bele lehet vinni, hogy kénytelen legyél nekem hazudni. – Ennyit erről. Eddig Békéscsabán laktam és próbáltam, tegnap este jöttem át Gyulára lakni, és most már csak itt vannak próbák. Stefanik elrémít a színjátszástól. Mindegy, le kell nyelni még ezt az 5 napot. Több is veszett Mohácsnál. Mára sikerült részben kirekednem, Gyulai Ibusz-szobám nagyon jó, ma végre aludtam vagy 11-12 órát, mert a békéscsabai hőségben és zajban sokat szenvedtem. – Remélem, Kovács Jancsi átadta a levelemet.

Jó lenne, ha át tudnál jönni 24. után! Pihenj sokat, vigyázz a lábadra, az egészséged többet ér Szegednél és az egész barom ünnepi játékoknál. Én a magad teremtette helyzet miatt nem mehetek Szegedre, és ezért nem is akarok odamenni. Remélem ez lesz az utolsó ilyen szituáció életünkben!? Drága mindenem, kimondhatatlanul várlak és szeretlek. Kívánlak, vágylak. Kérlek ne mutogasd sokat rossz fürdőruháidban a melledet! Mert egyszer tényleg én öllek meg! Gondolatban most végigtapadok rajtad, nyári verejtékünkön, röpülni akarok veled, túl mindenen, túl rohadt életünkön és rohadt társadalmunkon.

Az élet szép, Neked hiába magyarázom, Tőled tudom. Strandon ülök egy elhagyott asztalnál, ugyanaz a nap süt rám, mint rád Szegeden és az égető csókú és tűzforró szerelmű tűhegyes napsugarakban én ölellek, én csókollak, én akarlak égetni. A nappal üzeni a föld, hogy kívánja ráborulj. Rámborítsd lányos lágyságod és férfiszenvedélyed.

Szeretlek jobban, mint az első perc csodálatában, 6 éve Miskolcon. Jobban csodálkozom, magadon-magamon, életünkön és a szép boldogságon, mint szerelmünk harmadik percében a vonaton. Szerelmem erősebb, mint az elmúlt hat év nyoma, terhe – és ha rádfekszem könnyebb a világ a sugárzó égnél, mikor felhőivel és kékségével ránktelepszik. Szerelmünk a világ. És én úgy látom a világot, amilyen a szerelmünk. Emlékezzél! És átlátod, én átölellek, és most én is megbocsátok Neked mindent, mint ahogy Isten nekem is megbocsátja, ha bántlak.”

Évának, Amerikába 1975 július

Merre csavaroghatsz drágám, és vajon gondolsz-e ránk, akik nagyon egyedül vagyunk, Bagóval egymásra utaltak, tehetetlen. Álmunk a géped maga után húzta, délutáni kék égen fehér csík.

Egyedül vagyok.

Akárhogy is történt és történik: Hozzád tartozom. Azt hiszem, ez el van végezve. Elvégeztetett.

Szemes a régi. Az emberek idegenek.

Nincs nyaralás. Az emlékek miatt, amik most befednek és ellepnek, a múlás miatt, amit percnyi pontossággal mérek fel és nyugtázok. Múlunk és nem mulatunk. Az idő múlatja kedvét rajtunk.

Nincs nyaralás Bagó miatt. Ebben a kis fekete testben egy ősi lélek lakhat, annyira követi az ember ritmusait, kedvét, mozdulatait. Nem vitorlázom nyugodtan, ha nem tudom, mi van vele. És tudom is: vár rám. Gondolataiban biztos megakad, merre lehetsz, de Te az utóbbi időben keveset látogattad őt. Engem szokott meg hétköznapnak, Te voltál az ünnep.

Nyaralás nincs. alvás is csak altatóval. nincs nyugalom. Én is várok. Várlak, hogy elmondhassam: légy nyugodt, vagyok és leszek Neked. Elvégeztetett. Ne hajtson hallgatásom és szomorúságom zajos helyekre, ne hajtson el gyötrődésem, várakozásom, töprengésem. Minden értünk fog történni, mert akarom. Mert Isten is igy akarhatja.

Kilazult karom a derekad körül, de a kezedet fogom. Ne siess, ne kapkodj, ne térj ki. Újra szüljük magunkat. Te is akard. Hogy együtt legyen jó. Ha talán nem is úgy, mint régen.

Meleget kell egymásra fújnunk. Szeretetkötelekkel kell összekötnünk magunkat. Hideg a világ. Kihunynak a tüzek. Kell a tűz. Kell a fény. Kellünk egymáshoz. Hajtson egymáshoz a vihar. Kergessen egymáshoz a csend. Ne engedjük kihűlni magunk. Mert egyedül, mert egyedül olyan iszonyatos. Olyan nehéz. Ha nem buggyan fel úgy, mint régen a vágy, élesztgessük. Nem lehet másolni a voltot, mert már mások vagyunk. Tizenöt év. Most vetkőztük le másodszor a bőrünk. levedlettük régi magunk kétszer. Most jó hét év következik. Ha akarjuk. Ha csináljuk.

Naponta húzom fel a múlt kútjából az emlékvödröket. Vödörnyi szépet, csigát, kacskaringót, kéket, sárgát, hajnalt, alkonyt, a régi szelet és a régi színeket. A régi szíveink.

Régi szíveinket lemeszelték a kápolna falán. De belerajzolva, téglába vésve most már ott marad, tizenöt év dobogó szíve.

Úszom a vízben: a múlt fájdalmas simogatása. Kék könnyek tava. Benne a mi szerelmünk, a mi könnyeink is. Benne a régi szép sudár árbocok, a régi vitorlák tükörképe. Kagylók a nyakadról. A víz csillogása szíved csillogása. A szél hártyája a vízen: kezed nyoma. Lúdbőrzik a víz, mint a bőr. Mindenütt a mi tükörképünk. Mint a lidérc kóvályog a vízben, víz felett, a balatoni égen. A móló köveiben. Az utakon. A nádzizegésben. Szerelmünk itt jár, itt kísért, itt időz, igéz. Hordja ki a homokra a hullám szerelmünk szikrázó kavicsait. Nyomunk keresztalakban a homokban.

Ha a múltamra emlékszem, Te is öleled az életemet, belefonódtál, rám szőtted életed hálóját, beleszőtted a hitbe a szerelem fonalát!

Merre vagy? Hiányzol. Rettenetesen hiányzol.

Már régóta hiányzunk egymásnak. És mégsem a szokás, a betegség éltetett tovább. A szenvedés újraszüli a szép lehetetlent. Kell, hogy kelljünk egymásnak. Hát kicsit kellessük magunk egymásnak.

Töltsük meg a házat szeretettel. Rakjuk újra a kályhát, újra a tüzet. Éljük egymásnak a napokat. Költözzön vissza az ölelés, valamely késői józanabb, de maradóbb szerelem. Költözzünk vissza egymásba.

Fáj a hiányod.

Úgy hiszem, szárny.verdesve, topogva, ágaskodva,szeretlek. Ha még vagy. Ha neked ez elég. Ha Te is igy akarod.

Ha van még idő. 
Zoltán

“Mit akarok tőled?

Semmit. Semmit nem akarok tőled. Hanem neked akarok. Nem tőled, hanem neked. Mégpedig adni. Mindent. Mindent, amit őrizgetek magamban. Őrizgetem egy érkező pillanatra, egy napra, egy Életre. Őrizgetem annak, aki egy pillanat, egy nap, egy élet. Aki minden. És ha te vagy az, ha neked adhatom, ha elfogadod, akkor már nem csak „neked” van, hanem „tőled” is. Mert akkor már kapok is.

Tőled.”

/Csitáry-Hock Tamás/

https://illuzio.cafeblog.hu/2017/12/22/90-evvel-ezelott-szuletett-ruttkai-eva-teptuk-egymast-de-mi-ertettuk-egymast-a-legjobban/

Az utolsó levél - Fájdalmasan vallott szerelmet halála előtt Latinovits Zoltán

Több mint negyven éve nincs köztünk a színészkirály, Latinovits Zoltán. Megzabolázhatatlan, szabadlelkű ember volt, aki csak lángolva tudott szeretni és játszani is. Az előbbiről utolsó szerelmes levele, az utóbbiról az utolsó interjúja tanúskodik.

Megközelíthetetlennek, félelmetesnek tartották, de egy kis fruskának mégis sikerült vele interjút készítenie, sőt meg is jelentetnie akkor, amikor a színész tiltólistán volt. Neki, Baló Júliának adta élete utolsó interjúját is. Latinovits Zoltán megbízott benne.

– Kislányként, amikor első vígszínházi szerepében, a Közjáték Vichyben láttam, azonnal lenyűgözött a jelensége, a játéka. Megtudtam róla, hogy építészmérnöki diplomája van, ezért nagy nehezen valamiféle matematikai kérdést találtam ki, és megírtam neki levélben. Gondoltam, majd lenyűgözi, milyen intelligens vagyok, hatásos lesz. Nem lett, viszont küldött válaszként egy kicsi, autogramos fényképet. Kapóra jött, hogy Klári barátnőm rajongott Somogyvári Rudolfért, aki ez idő tájt Latinovits Zoltánnal együtt, a Thália Színházban játszott. Kitaláltam, hogy belopózunk a próbára, és majd beszélgethetünk a művészekkel. Suli után – iskolaköpenyben, a nagy táskánkkal – elindultunk. Ám próba helyett az igazgatóságon tartottak megbeszélést, és így az odavezető lépcsőházban várakoztunk. Vagyis, az onnan nyíló, sötét díszlettárban rejtőztünk el. Amint meghallottuk a színészek dübörgő hangját, izgatottan mozgolódni kezdtünk, és ettől az egyik díszlet­elem nagy robajjal ledőlt. Valaki be is nyitott, felkapcsolta a villanyt, de nem vett észre minket, akik lélegzetvisszafojtva lapultunk az egyik műbokorban. Mire előmerészkedtünk, a célszemélyeknek már hűlt helyük volt.

A gyerekes csíny után eltelt jó néhány év, Juli egyetemre járt, de nem tett le arról, hogy találkozik az akkor már híres-hírhedt színművésszel.

– „Tiltólistán” volt, nem írhattak róla, nem léphetett fel Budapesten. Amikor egyetemisták meghívták, egy Radnóti Miklós-est rendezésére az Egyetemi Színpadon, örömmel mondott igent, csakúgy, mint kérdésemre, hogy írhatok-e róla. Én is egyetemista voltam. Ekkor beszélgettünk először. Tiltás ide, tiltás oda, a riport, megjelent az Esti Hírlapban!

A történet itt nem ért véget. Az egyetemista és a színművész között barátság szövődött.

– Legközelebb ő keresett meg engem – folytatja Juli. – Meghallotta, amikor az egyik színész ismerősöm hívott, és elkérte tőle a számomat. Közölte vele, hogy én „regényhősnő” vagyok. A mamám szólt, hogy „Telefon!” Kérdeztem, ki az? „– Latinovits Zoltán. Beszélni szeretnék magával.

– Mikor? Most. De, most nem tudok, mert vendégem van. – Küldje el!

– Nem tehetem...”

Erre letette a telefont. Megszereztem a számát, másnap reggel felhívtam, és kérdeztem: „Mikor?”

Aznap délután találkoztunk a Vadrózsa étteremben és éjfélig beszélgettünk. Pontosabban: ő beszélt, én hallgattam, és időnként kérdeztem, vagy mondtam egy mondatot. Így kezdődött, és így is folytatódott hosszú, éjszakákba nyúló beszélgetésekkel. Az a bizonyos, rádióban is közzétett, híressé vált „Utolsó interjú” is így született: felhívott, hogy találkozzunk. Kérdeztem, nem zavarja, ha magnetofont is hozok, és felveszem a beszélgetést. Azonnal bele­egyezett. Az eredeti kazettán még hallatszik Bagó kutya vakkantása, a forrásban lévő teavíz. Ennek a beszélgetésnek az írott változatát is megmutattam neki – már a Völgy utcai szanató­riumban. Az utolsó tévéinterjúnk után pár hónappal.

Az 1976 nyarán öngyilkosságot elkövető színész életét felölelő interjúban szívszorító őszinteséggel beszél arról, hogy állítólagos „magányossága” nem magányt jelent, hanem a szuverenitásának őrzését. Beszél többek közt arról, hogy nehezen viseli, ha olyan em­­berek él­nek vissza a ha­talmukkal a színházban, akik nem a tehetségük, tudásuk okán jutottak oda. Hét színházból távolították el. Ennek kapcsán szóba kerül egy botrány, amely a veszprémi teátrumban esett meg, egy általa rendezett darab kapcsán. A fiatal színész, Cserhalmi György kiugrott az ablakon, megsérült, nem tudott játszani, de ő rendezőként a másik szereposztásért nem vállalt felelősséget. Ezt elmondta a nézőknek, mire egy rendőrezredes és egy őrnagy kicipelte a színpadról, mert az igazgatónak nem tetszett a beszéde. Cserhalmit röntgenre vitték Sümegre, ő pedig le­kötözve zárt osztályra került. Arra a kérdésre, hogy milyen ember volt Latinovits, Júlia nem tud egy szóval válaszolni.

– Őszinte, izgalmas, kedves, figyelmes, érdeklődő, érzékeny, megbízható, előzékeny, megható, intelligens, lovagias, komoly, igaz lelkű, okos, eredeti, hiteles, generációk szívébe, elméjébe költöző, rendkívüli tehetségű embernek ismertem meg – sorolja. – Őrzöm a karácsonyi levelét, amit a sűrű hóesésben személyesen hozott el, és helyezett a postaládánkba.

Sírig imádta Ruttkai Évát

Szenvedélyes szerelem fűzte össze Ruttkai Évát és Latinovits Zoltánt. A fiatal debreceni színész elsöprő erejű érzelmeivel hódította meg a már befutott, budapesti színésznőt, aki miatta elvált férjétől, Gábor Miklóstól. Kapcsolatuk sok magasságot és mélységet megjárt, de a kötelék eltéphetetlen maradt. Ennek megindító dokumentuma Latinovits szerelmes levele, amelyet halála előtt egy évvel, 1975 júliusában írt. Ruttkai Éva ekkor Amerikában volt, hiánya szinte fizikai fájdalmat okozott a színésznek. A levél Nyári Krisztián Írjál és szeressél című kötetében látott napvilágot.

„Meleget kell egymásra fújnunk. Szeretetkötelekkel kell összekötnünk magunkat. Hideg a világ. Kihunynak a tüzek. Kell a fény. Kellünk egymáshoz. Hajtson egymáshoz a vihar. Kergessen egymáshoz a csend, mert egyedül olyan iszonyatos. Olyan nehéz. Ha nem buggyan fel úgy, mint régen a vágy, élesztgessük. Nem lehet már másolni a voltot, mert már mások vagyunk.

Tizenöt év. Most vetkőztük le másodszor a bőrünk. Levedlettünk régi magunk kétszer.

Most jó hét év következik. Ha akarjuk. Ha csináljuk.

(…)

Merre vagy? Hiányzol. Rettenetesen hiányzol.

Már régóta hiányzunk egymásnak. És mégsem a szokás, a betegség éltetett tovább. A szenvedés újraszüli a szép lehetetlent. Kell, hogy kelljünk egymásnak. Hát kicsit kellessük magunk egymásnak.”

http://www.borsonline.hu/celeb/az-utolso-level-fajdalmasan-vallott-szerelmet-halala-elott-latinovits-zoltan/166204

Latinovits Zoltán és Ruttkai Éva – a színészkirály és -királynő szerelme

részletek:

Óriási szerelem volt az övék, mindent elsöprő szenvedély fűzte őket össze, megjárták a mennyet és a poklot is együtt. Pedig senki sem gondolta volna, hogy éppen Ruttkai Éva lesz az, aki elhagyja férjét egy új szerelem miatt. Ruttkai ugyanis a kor ünnepelt színészének, Gábor Miklósnak a felesége volt, 1953-ban lányuk is született. Igazi álompárnak számítottak. Ennek a szerelemnek vetett véget 1960-ban Pavel Kohout: Ilyen nagy szerelem című drámájának miskolci bemutatója, ahol Ruttkai és Latinovits egymásba szeretett.

Latinovitsról 18 éves korában jósolta meg Bajor Gizi, hogy nagy színész lesz, de csak kerülők után lépett a világot jelentő deszkákra: asztalostanuló és hídépítő munkás volt, majd építészmérnöki diplomát szerzett. 1956-ban segédszínész lett Debrecenben, egy év múlva Miskolcra szerződött. Amint azon az 1960-as november esti fél 7-es próbán egymás szemébe néztek, elakadt a lélegzetük, Ruttkai szerint olyan érzés volt, mintha tükörbe nézett volna. Nem csoda, hogy a következő 16 évben minden premierje napján fél hétkor virágcsokrot kapott Latinovitstól. A kísérő kártyákról pedig sosem hiányzott a megismerkedésük időpontjára emlékeztető “18.30”. “Az élet tud olyan lenni, mint a mese. De annak ára van. Nem lehetsz latolgató, meg fukar – mondta később Ruttkai a megismerkedésükről. – Fél hétkor néztünk a miskolci tükörbe, és attól kezdve minden premier napján fél hétkor virágcsokrot kaptam tőle olyan gyönyörűséges sorok kíséretében, amelyektől megemelkedik, aki kapja.”

*******************

Ruttkai végül elvált Gábor Miklóstól, és 16 évig volt Latinovits Zoltán társa az életben és játszótársa a színpadon. “Téptük egymást, de mi értettük egymást a legjobban. Amit én csináltam, senki nem tudta úgy szeretni, mint ő” – így Ruttkai, aki kapcsolatuk alatt rendszeresen kapott szerelmes leveleket Latinovitstól, melyből kiolvasható a kettejük közti szenvedély, szerelem, még a szexuális életük is. Na meg a véget nem érő féltékenység, a színészkirály ugyanis örökké attól félt, hogy kedvese visszamegy a férjéhez.

1966-ban ezt a levelet írta Gyulán Latinovits Ruttkainak, aki Szegeden próbálta Az ember tragédiáját.

Gyönyörűm, kis szívem, boldogságom, végre megkaptam azt a leveledet, amire vártam, – persze jobb lett volna mindent előbb, józan őszinte komolysággal megbeszélni. Mert természetellenes és lehetetlen helyzetemben ez a józan komolyság szükséges. Most már mindegy.

Nagyon szép levelet írtál, talán a legszebbet, amit valaha kaptam tőled. Boldoggá tettél megint az egyszer, bár sokat gyötröm magam az elátkozott város miatt. (Szeged.) Nyilván ez is jó valamire. Remélem, legalább Neked jó lesz valamire, nekem borzalmas, mind Gyula, mind Szeged. De Te mindig “csinn”-be viszed a labdát, ha szabad most már footballkifejezéssel élnem. Csak azt kell megértened, hogy én hiszek a te becsületedben, tisztaságodban – viszont féltékenységek becstelenségében is hiszek. Tehát G. úr (Gábor Miklós – a szerk.) ízléstelen becstelensége undorít el, aki Szegeden mindig eljátssza a martyr szerelmes családfőt. Ez sajnos idegesítően hamis és raffinált – következésképp becstelen; mint a színjátszása; mint az élete. Hát ezért voltak a lófaszok.

Mehetett volna vonattal. Csak téged mindenbe bele lehet vinni, hogy kénytelen legyél nekem hazudni. – Ennyit erről. Eddig Békéscsabán laktam és próbáltam, tegnap este jöttem át Gyulára lakni, és most már csak itt vannak próbák. Stefanik elrémít a színjátszástól. Mindegy, le kell nyelni még ezt az 5 napot. Több is veszett Mohácsnál. Mára sikerült részben kirekednem, Gyulai Ibusz-szobám nagyon jó, ma végre aludtam vagy 11-12 órát, mert a békéscsabai hőségben és zajban sokat szenvedtem. – Remélem, Kovács Jancsi átadta a levelemet.

Jó lenne, ha át tudnál jönni 24. után! Pihenj sokat, vigyázz a lábadra, az egészséged többet ér Szegednél és az egész barom ünnepi játékoknál. Én a magad teremtette helyzet miatt nem mehetek Szegedre, és ezért nem is akarok odamenni. Remélem ez lesz az utolsó ilyen szituáció életünkben!? Drága mindenem, kimondhatatlanul várlak és szeretlek. Kívánlak, vágylak. Kérlek ne mutogasd sokat rossz fürdőruháidban a melledet! Mert egyszer tényleg én öllek meg! Gondolatban most végigtapadok rajtad, nyári verejtékünkön, röpülni akarok veled, túl mindenen, túl rohadt életünkön és rohadt társadalmunkon.

Az élet szép, Neked hiába magyarázom, Tőled tudom. Strandon ülök egy elhagyott asztalnál, ugyanaz a nap süt rám, mint rád Szegeden és az égető csókú és tűzforró szerelmű tűhegyes napsugarakban én ölellek, én csókollak, én akarlak égetni. A nappal üzeni a föld, hogy kívánja ráborulj. Rámborítsd lányos lágyságod és férfiszenvedélyed.

Szeretlek jobban, mint az első perc csodálatában, 6 éve Miskolcon. Jobban csodálkozom, magadon-magamon, életünkön és a szép boldogságon, mint szerelmünk harmadik percében a vonaton. Szerelmem erősebb, mint az elmúlt hat év nyoma, terhe – és ha rádfekszem könnyebb a világ a sugárzó égnél, mikor felhőivel és kékségével ránktelepszik. Szerelmünk a világ. És én úgy látom a világot, amilyen a szerelmünk. Emlékezzél! És átlátod, én átölellek, és most én is megbocsátok Neked mindent, mint ahogy Isten nekem is megbocsátja, ha bántlak.

Kelt: Gyula, 1966. 07. 21.

****************************

Egy családi szokás miatt történt a baleset?

Azt az 1976-os nyarat Latinovits a Balatonnál, Szepezden töltötte. Gyerekkorától nagyon szerette a Balatont, már 12 évesen profin vitorlázott, akárcsak később féltestvérei, Bujtor István és Frenreisz Károly. Június 4-én Latinovits napközben levelet írt Cserhalmi Györgynek, terveket szövögetett, s nem tűnt úgy, hogy a halált kívánná. “A depresszió vagy vélt depresszió ellustított, teljesen elpuhított – így a Cserhalminak írt levél. – Tegnap még fél napot ágyban töltöttem. Ma végre nekiláttam a jógázásnak, favágásnak. Ezért ma jobban érzem magam. Most már mindennap háromszor megcsinálom a gyakorlatokat.” Este sétálni indult az állomás, a végzete felé. A Kossuth Rádióban pár éve megszólaltatott mozdonyvezető, akinek vonata elgázolta, azt mondta: “Föltartott kezekkel, szemben velem lépett a mozdony elé, jóval féktávolságon belül…”. Öngyilkos lett?

A család és Ruttkai Éva is egész életében amellett állt ki, hogy baleset történt. A színésznő lánya is így véli. Ő így beszélt anyja 80. születésnapja alkalmából: “Amit mi tudunk anyukámtól, az az, hogy aznap reggel még találkozókat beszélt meg telefonon, beteg volt, gyógyszereket szedett, de úgy vált el anyukámtól, hogy találkoznak. Balatonszemesen nyaraltak, és Latinovitsék szokása volt régen, hogy amikor a pályaudvarra érkezvén lelassított a vonat, felugrottak rá. Latinovitsot nem a mozdony ütötte el, hanem az egyik lépcső dobta le, valószínűleg nem tudta kiszámítani az ugrást. Nagyon megtört utána a mamám. Élt persze tovább, de soha nem tudta feldolgozni teljesen a halálát.”

A színésznő továbbra is tette a dolgát, játszott, de sokkal csendesebb személyiséggé vált. Kissé talán komorrá is. Például előfordult, hogy fél napokat töltött Latinovits egykori íróasztalánál, ahol személyes tárgyait őrizte. De mindent elmond szerelméről az a szertartás, mely Latinovits halála napjától Ruttkai folytatott: mindennap meggyújtott egy gyufaszálat, majd elfújta: 10 éven át, 1986. szeptember 27-én bekövetkezett haláláig gyűltek a kormos gyufaszálak egy üvegkehelyben.

Ruttkai búcsúja Latinovitstól

https://nlc.hu/szabadido/20151207/latinovits-zoltan-es-ruttkai-eva/ 

Ruttkai Éva és Latinovits Zoltán - Újvidéki előadóest

Szólj hozzá!

A bejegyzés trackback címe:

https://offforever.blog.hu/api/trackback/id/tr6614976052

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.
süti beállítások módosítása