Több mint negyven éve nincs köztünk a színészkirály, Latinovits Zoltán. Megzabolázhatatlan, szabadlelkű ember volt, aki csak lángolva tudott szeretni és játszani is. Az előbbiről utolsó szerelmes levele, az utóbbiról az utolsó interjúja tanúskodik.

Megközelíthetetlennek, félelmetesnek tartották, de egy kis fruskának mégis sikerült vele interjút készítenie, sőt meg is jelentetnie akkor, amikor a színész tiltólistán volt. Neki, Baló Júliának adta élete utolsó interjúját is. Latinovits Zoltán megbízott benne.

– Kislányként, amikor első vígszínházi szerepében, a Közjáték Vichyben láttam, azonnal lenyűgözött a jelensége, a játéka. Megtudtam róla, hogy építészmérnöki diplomája van, ezért nagy nehezen valamiféle matematikai kérdést találtam ki, és megírtam neki levélben. Gondoltam, majd lenyűgözi, milyen intelligens vagyok, hatásos lesz. Nem lett, viszont küldött válaszként egy kicsi, autogramos fényképet. Kapóra jött, hogy Klári barátnőm rajongott Somogyvári Rudolfért, aki ez idő tájt Latinovits Zoltánnal együtt, a Thália Színházban játszott. Kitaláltam, hogy belopózunk a próbára, és majd beszélgethetünk a művészekkel. Suli után – iskolaköpenyben, a nagy táskánkkal – elindultunk. Ám próba helyett az igazgatóságon tartottak megbeszélést, és így az odavezető lépcsőházban várakoztunk. Vagyis, az onnan nyíló, sötét díszlettárban rejtőztünk el. Amint meghallottuk a színészek dübörgő hangját, izgatottan mozgolódni kezdtünk, és ettől az egyik díszlet­elem nagy robajjal ledőlt. Valaki be is nyitott, felkapcsolta a villanyt, de nem vett észre minket, akik lélegzetvisszafojtva lapultunk az egyik műbokorban. Mire előmerészkedtünk, a célszemélyeknek már hűlt helyük volt.

A gyerekes csíny után eltelt jó néhány év, Juli egyetemre járt, de nem tett le arról, hogy találkozik az akkor már híres-hírhedt színművésszel.

– „Tiltólistán” volt, nem írhattak róla, nem léphetett fel Budapesten. Amikor egyetemisták meghívták, egy Radnóti Miklós-est rendezésére az Egyetemi Színpadon, örömmel mondott igent, csakúgy, mint kérdésemre, hogy írhatok-e róla. Én is egyetemista voltam. Ekkor beszélgettünk először. Tiltás ide, tiltás oda, a riport, megjelent az Esti Hírlapban!

A történet itt nem ért véget. Az egyetemista és a színművész között barátság szövődött.

– Legközelebb ő keresett meg engem – folytatja Juli. – Meghallotta, amikor az egyik színész ismerősöm hívott, és elkérte tőle a számomat. Közölte vele, hogy én „regényhősnő” vagyok. A mamám szólt, hogy „Telefon!” Kérdeztem, ki az? „– Latinovits Zoltán. Beszélni szeretnék magával.

– Mikor? Most. De, most nem tudok, mert vendégem van. – Küldje el!

– Nem tehetem...”

Erre letette a telefont. Megszereztem a számát, másnap reggel felhívtam, és kérdeztem: „Mikor?”

Aznap délután találkoztunk a Vadrózsa étteremben és éjfélig beszélgettünk. Pontosabban: ő beszélt, én hallgattam, és időnként kérdeztem, vagy mondtam egy mondatot. Így kezdődött, és így is folytatódott hosszú, éjszakákba nyúló beszélgetésekkel. Az a bizonyos, rádióban is közzétett, híressé vált „Utolsó interjú” is így született: felhívott, hogy találkozzunk. Kérdeztem, nem zavarja, ha magnetofont is hozok, és felveszem a beszélgetést. Azonnal bele­egyezett. Az eredeti kazettán még hallatszik Bagó kutya vakkantása, a forrásban lévő teavíz. Ennek a beszélgetésnek az írott változatát is megmutattam neki – már a Völgy utcai szanató­riumban. Az utolsó tévéinterjúnk után pár hónappal.

Az 1976 nyarán öngyilkosságot elkövető színész életét felölelő interjúban szívszorító őszinteséggel beszél arról, hogy állítólagos „magányossága” nem magányt jelent, hanem a szuverenitásának őrzését. Beszél többek közt arról, hogy nehezen viseli, ha olyan em­­berek él­nek vissza a ha­talmukkal a színházban, akik nem a tehetségük, tudásuk okán jutottak oda. Hét színházból távolították el. Ennek kapcsán szóba kerül egy botrány, amely a veszprémi teátrumban esett meg, egy általa rendezett darab kapcsán. A fiatal színész, Cserhalmi György kiugrott az ablakon, megsérült, nem tudott játszani, de ő rendezőként a másik szereposztásért nem vállalt felelősséget. Ezt elmondta a nézőknek, mire egy rendőrezredes és egy őrnagy kicipelte a színpadról, mert az igazgatónak nem tetszett a beszéde. Cserhalmit röntgenre vitték Sümegre, ő pedig le­kötözve zárt osztályra került. Arra a kérdésre, hogy milyen ember volt Latinovits, Júlia nem tud egy szóval válaszolni.

– Őszinte, izgalmas, kedves, figyelmes, érdeklődő, érzékeny, megbízható, előzékeny, megható, intelligens, lovagias, komoly, igaz lelkű, okos, eredeti, hiteles, generációk szívébe, elméjébe költöző, rendkívüli tehetségű embernek ismertem meg – sorolja. – Őrzöm a karácsonyi levelét, amit a sűrű hóesésben személyesen hozott el, és helyezett a postaládánkba.

Sírig imádta Ruttkai Évát

Szenvedélyes szerelem fűzte össze Ruttkai Évát és Latinovits Zoltánt. A fiatal debreceni színész elsöprő erejű érzelmeivel hódította meg a már befutott, budapesti színésznőt, aki miatta elvált férjétől, Gábor Miklóstól. Kapcsolatuk sok magasságot és mélységet megjárt, de a kötelék eltéphetetlen maradt. Ennek megindító dokumentuma Latinovits szerelmes levele, amelyet halála előtt egy évvel, 1975 júliusában írt. Ruttkai Éva ekkor Amerikában volt, hiánya szinte fizikai fájdalmat okozott a színésznek. A levél Nyári Krisztián Írjál és szeressél című kötetében látott napvilágot.

„Meleget kell egymásra fújnunk. Szeretetkötelekkel kell összekötnünk magunkat. Hideg a világ. Kihunynak a tüzek. Kell a fény. Kellünk egymáshoz. Hajtson egymáshoz a vihar. Kergessen egymáshoz a csend, mert egyedül olyan iszonyatos. Olyan nehéz. Ha nem buggyan fel úgy, mint régen a vágy, élesztgessük. Nem lehet már másolni a voltot, mert már mások vagyunk.

Tizenöt év. Most vetkőztük le másodszor a bőrünk. Levedlettünk régi magunk kétszer.

Most jó hét év következik. Ha akarjuk. Ha csináljuk.

(…)

Merre vagy? Hiányzol. Rettenetesen hiányzol.

Már régóta hiányzunk egymásnak. És mégsem a szokás, a betegség éltetett tovább. A szenvedés újraszüli a szép lehetetlent. Kell, hogy kelljünk egymásnak. Hát kicsit kellessük magunk egymásnak.”

http://www.borsonline.hu/celeb/az-utolso-level-fajdalmasan-vallott-szerelmet-halala-elott-latinovits-zoltan/166204

Latinovits Zoltán és Ruttkai Éva – a színészkirály és -királynő szerelme

részletek:

Óriási szerelem volt az övék, mindent elsöprő szenvedély fűzte őket össze, megjárták a mennyet és a poklot is együtt. Pedig senki sem gondolta volna, hogy éppen Ruttkai Éva lesz az, aki elhagyja férjét egy új szerelem miatt. Ruttkai ugyanis a kor ünnepelt színészének, Gábor Miklósnak a felesége volt, 1953-ban lányuk is született. Igazi álompárnak számítottak. Ennek a szerelemnek vetett véget 1960-ban Pavel Kohout: Ilyen nagy szerelem című drámájának miskolci bemutatója, ahol Ruttkai és Latinovits egymásba szeretett.

Latinovitsról 18 éves korában jósolta meg Bajor Gizi, hogy nagy színész lesz, de csak kerülők után lépett a világot jelentő deszkákra: asztalostanuló és hídépítő munkás volt, majd építészmérnöki diplomát szerzett. 1956-ban segédszínész lett Debrecenben, egy év múlva Miskolcra szerződött. Amint azon az 1960-as november esti fél 7-es próbán egymás szemébe néztek, elakadt a lélegzetük, Ruttkai szerint olyan érzés volt, mintha tükörbe nézett volna. Nem csoda, hogy a következő 16 évben minden premierje napján fél hétkor virágcsokrot kapott Latinovitstól. A kísérő kártyákról pedig sosem hiányzott a megismerkedésük időpontjára emlékeztető “18.30”. “Az élet tud olyan lenni, mint a mese. De annak ára van. Nem lehetsz latolgató, meg fukar – mondta később Ruttkai a megismerkedésükről. – Fél hétkor néztünk a miskolci tükörbe, és attól kezdve minden premier napján fél hétkor virágcsokrot kaptam tőle olyan gyönyörűséges sorok kíséretében, amelyektől megemelkedik, aki kapja.”

*******************

Ruttkai végül elvált Gábor Miklóstól, és 16 évig volt Latinovits Zoltán társa az életben és játszótársa a színpadon. “Téptük egymást, de mi értettük egymást a legjobban. Amit én csináltam, senki nem tudta úgy szeretni, mint ő” – így Ruttkai, aki kapcsolatuk alatt rendszeresen kapott szerelmes leveleket Latinovitstól, melyből kiolvasható a kettejük közti szenvedély, szerelem, még a szexuális életük is. Na meg a véget nem érő féltékenység, a színészkirály ugyanis örökké attól félt, hogy kedvese visszamegy a férjéhez.

1966-ban ezt a levelet írta Gyulán Latinovits Ruttkainak, aki Szegeden próbálta Az ember tragédiáját.

Gyönyörűm, kis szívem, boldogságom, végre megkaptam azt a leveledet, amire vártam, – persze jobb lett volna mindent előbb, józan őszinte komolysággal megbeszélni. Mert természetellenes és lehetetlen helyzetemben ez a józan komolyság szükséges. Most már mindegy.

Nagyon szép levelet írtál, talán a legszebbet, amit valaha kaptam tőled. Boldoggá tettél megint az egyszer, bár sokat gyötröm magam az elátkozott város miatt. (Szeged.) Nyilván ez is jó valamire. Remélem, legalább Neked jó lesz valamire, nekem borzalmas, mind Gyula, mind Szeged. De Te mindig “csinn”-be viszed a labdát, ha szabad most már footballkifejezéssel élnem. Csak azt kell megértened, hogy én hiszek a te becsületedben, tisztaságodban – viszont féltékenységek becstelenségében is hiszek. Tehát G. úr (Gábor Miklós – a szerk.) ízléstelen becstelensége undorít el, aki Szegeden mindig eljátssza a martyr szerelmes családfőt. Ez sajnos idegesítően hamis és raffinált – következésképp becstelen; mint a színjátszása; mint az élete. Hát ezért voltak a lófaszok.

Mehetett volna vonattal. Csak téged mindenbe bele lehet vinni, hogy kénytelen legyél nekem hazudni. – Ennyit erről. Eddig Békéscsabán laktam és próbáltam, tegnap este jöttem át Gyulára lakni, és most már csak itt vannak próbák. Stefanik elrémít a színjátszástól. Mindegy, le kell nyelni még ezt az 5 napot. Több is veszett Mohácsnál. Mára sikerült részben kirekednem, Gyulai Ibusz-szobám nagyon jó, ma végre aludtam vagy 11-12 órát, mert a békéscsabai hőségben és zajban sokat szenvedtem. – Remélem, Kovács Jancsi átadta a levelemet.

Jó lenne, ha át tudnál jönni 24. után! Pihenj sokat, vigyázz a lábadra, az egészséged többet ér Szegednél és az egész barom ünnepi játékoknál. Én a magad teremtette helyzet miatt nem mehetek Szegedre, és ezért nem is akarok odamenni. Remélem ez lesz az utolsó ilyen szituáció életünkben!? Drága mindenem, kimondhatatlanul várlak és szeretlek. Kívánlak, vágylak. Kérlek ne mutogasd sokat rossz fürdőruháidban a melledet! Mert egyszer tényleg én öllek meg! Gondolatban most végigtapadok rajtad, nyári verejtékünkön, röpülni akarok veled, túl mindenen, túl rohadt életünkön és rohadt társadalmunkon.

Az élet szép, Neked hiába magyarázom, Tőled tudom. Strandon ülök egy elhagyott asztalnál, ugyanaz a nap süt rám, mint rád Szegeden és az égető csókú és tűzforró szerelmű tűhegyes napsugarakban én ölellek, én csókollak, én akarlak égetni. A nappal üzeni a föld, hogy kívánja ráborulj. Rámborítsd lányos lágyságod és férfiszenvedélyed.

Szeretlek jobban, mint az első perc csodálatában, 6 éve Miskolcon. Jobban csodálkozom, magadon-magamon, életünkön és a szép boldogságon, mint szerelmünk harmadik percében a vonaton. Szerelmem erősebb, mint az elmúlt hat év nyoma, terhe – és ha rádfekszem könnyebb a világ a sugárzó égnél, mikor felhőivel és kékségével ránktelepszik. Szerelmünk a világ. És én úgy látom a világot, amilyen a szerelmünk. Emlékezzél! És átlátod, én átölellek, és most én is megbocsátok Neked mindent, mint ahogy Isten nekem is megbocsátja, ha bántlak.

Kelt: Gyula, 1966. 07. 21.

****************************

Egy családi szokás miatt történt a baleset?

Azt az 1976-os nyarat Latinovits a Balatonnál, Szepezden töltötte. Gyerekkorától nagyon szerette a Balatont, már 12 évesen profin vitorlázott, akárcsak később féltestvérei, Bujtor István és Frenreisz Károly. Június 4-én Latinovits napközben levelet írt Cserhalmi Györgynek, terveket szövögetett, s nem tűnt úgy, hogy a halált kívánná. “A depresszió vagy vélt depresszió ellustított, teljesen elpuhított – így a Cserhalminak írt levél. – Tegnap még fél napot ágyban töltöttem. Ma végre nekiláttam a jógázásnak, favágásnak. Ezért ma jobban érzem magam. Most már mindennap háromszor megcsinálom a gyakorlatokat.” Este sétálni indult az állomás, a végzete felé. A Kossuth Rádióban pár éve megszólaltatott mozdonyvezető, akinek vonata elgázolta, azt mondta: “Föltartott kezekkel, szemben velem lépett a mozdony elé, jóval féktávolságon belül…”. Öngyilkos lett?

A család és Ruttkai Éva is egész életében amellett állt ki, hogy baleset történt. A színésznő lánya is így véli. Ő így beszélt anyja 80. születésnapja alkalmából: “Amit mi tudunk anyukámtól, az az, hogy aznap reggel még találkozókat beszélt meg telefonon, beteg volt, gyógyszereket szedett, de úgy vált el anyukámtól, hogy találkoznak. Balatonszemesen nyaraltak, és Latinovitsék szokása volt régen, hogy amikor a pályaudvarra érkezvén lelassított a vonat, felugrottak rá. Latinovitsot nem a mozdony ütötte el, hanem az egyik lépcső dobta le, valószínűleg nem tudta kiszámítani az ugrást. Nagyon megtört utána a mamám. Élt persze tovább, de soha nem tudta feldolgozni teljesen a halálát.”

A színésznő továbbra is tette a dolgát, játszott, de sokkal csendesebb személyiséggé vált. Kissé talán komorrá is. Például előfordult, hogy fél napokat töltött Latinovits egykori íróasztalánál, ahol személyes tárgyait őrizte. De mindent elmond szerelméről az a szertartás, mely Latinovits halála napjától Ruttkai folytatott: mindennap meggyújtott egy gyufaszálat, majd elfújta: 10 éven át, 1986. szeptember 27-én bekövetkezett haláláig gyűltek a kormos gyufaszálak egy üvegkehelyben.

Ruttkai búcsúja Latinovitstól

https://nlc.hu/szabadido/20151207/latinovits-zoltan-es-ruttkai-eva/ 

Ruttkai Éva és Latinovits Zoltán - Újvidéki előadóest