Bűnözőkkel tárgyalunk
Forrás: Vijay Putra / Pexels
Időnként minden férfinak tárgyalnia kell egy rakás olyan gonosztevővel, akik néhány forintért ott helyben elvágnák a torkát.
Az ügyvédekre gondolok, de ők nem érdemlik meg, hogy cikket írjanak róluk egy ilyen lapba. Maradjunk inkább azoknál a gonosztevőknél, akik ártó szándékukat nem csomagolják egyetemi diplomák mögé. Ők a bűnözők, akik büszkén felvállalják szakmájukat.
Nem szeretném megbántani a magyar bűnözői társadalmat, de azt talán ők maguk is elismerik, hogy a nemzetközi mezőnyben nem állják meg a helyüket. Magyarország szegény és békés ország, ahol egyszerűen nincs annyi pénz, amiért megérné nagyot kockáztatni, és nincs is elég felfegyverzett agresszív állat, aki ránk tudná szabadítani a poklok poklát. Nálunk, akárcsak Európa szinte összes többi országában, a férfi akkor sem találkozik életveszélyes figurákkal, ha direkt keresi a társaságukat.
Ezért az élményért messzire kell utazni, olyan vidékekre, ahol az emberélet és a kokain egyaránt olcsó, egymástól egyébként egyáltalán nem függetlenül. Az összes ilyesmivel foglalkozó lista szerint Latin-Amerikában vannak a világ legveszélyesebb országai és városai, legfeljebb csak azon megy a vita, hogy El Salvador vagy Venezuela életveszélyesebb hely. Vannak latin kisvárosok, ahol több gyilkosság van, mint Magyarországon egy teljes évben. A férfi, aki nagyon-nagyon rosszarcú bűnözőkkel szeretne találkozni, és nincs belépője a hágai Nemzetközi Bíróságra, Latin-Amerikánál nem választhat jobb helyet.
Mi magyarok annyira egzotikusnak találjuk az erőszakot és annak mindenféle kellékeit, hogy én már akkor is összerezzentem, amikor a riói szegénynegyed egyik hangárjában tartott buliban a mellettem pisáló tinédzser nadrágjából egy méretes pisztoly esett ki, és csörömpölt éktelenül a piszoár alatti csempén. Ő magát cseppet sem zavartatva hajolt le a szerszámért, nekem meg közben volt időm elgondolkodni, hogy mikor láttam Magyarországon legutóbb fegyvert. Civilnél nyilvános helyen talán soha.
Pedig a világ nagy részén teljesen természetes a folyamatosan viselt fegyver. Csak mi, magyarok lepődünk meg, amikor egy minálunk sokkal férfiasabb, pompásan dús bajuszt és hatalmas cowboykalapot viselő guatemalai farmer övéből kikandikál egy fémmel kivert, monogrammal gravírozott markolat. Pedig ő jó eséllyel egy törvénytisztelő állampolgár, aki csak él a fegyverviselési jogával.
A férfiasabb kalandok akkor kezdődnek, amikor a Paraguay és Brazília közötti folyón himbálózó hajón elkezd barátkozni egy szemmel láthatóan nagyon beállt férfi, és elővesz egy nejlonzacskónyi kokaint. Nejlonzacskó alatt természetesen nem azokat a kis zárható izéket értem, amiben Magyarországon árulják a témát, hanem amiben a közértből viszed haza a sört. Annyival éri meg átkelni a két ország között, hogy a haszonból megtérüljön az út. Mivel hívja ki a férfi maga ellen a sorsát inkább: ha elfogadja a kínálgatott cuccot, vagy ha visszautasítja? Ha elfogadja, beállva elkövet valami hülyeséget, esetleg maga a kedves csempész nyomja fel, hogy aztán a rend őreivel felezzék a kenőpénzt, amit a kétségbeesett gringó fizet? Vagy ha visszautasítja a kedves kínálgatást, és a vendégszerető házigazda ideges lesz, mint a nagymama, akinek nem kérnek a süteményéből?
Latin-Amerikában nehéz eldönteni, hogy a férfi a bűnözőktől vagy a rendőröktől féljen jobban, de hogy drogcsempészekkel nem jó ötlet rosszban lenni, az egészen biztos. Honduras karibi partvidékén például gyakorlatilag nem működik az államhatalom, mivel a nagy drogkartellek nem engedhetik meg maguknak, hogy a Dél-Amerika és az USA közötti kábítószersztráda e fontos részén bárki más is parancsolhasson. Amikor itt kellett még napfelkelte előtt, a vaksötétben egy kis motorcsónakban utaznom, elkövettem azt a hibát, hogy kedvesen megkérdeztem utastársaimtól, hogy mennyi van még az úti célig. A válasz nem is válasz volt, de még csak nem is valami emberi gesztus, hanem csak egy szemvillanás, ami egy pillanat alatt világossá tette, hogy ez nem az a hely, ahol fehér férfiak kérdéseket tehetnek fel. Még a legártalmatlanabbakat sem.
A hajók és a kikötők kiváló táptalajai a bűnözőknek, ezt minden magyar férfi tudja, aki találkozott már Rejtő Jenővel. Nekem a legkellemetlenebb arcokkal szintén egy hajón kellett találkoznom, az Amazonas egyik mellékfolyóján. A rosszarcú bűnözők tömege önmagában nem lepett meg, mint ahogy az sem, hogy mindannyian Neymar-frizurát viseltek. Előre tudtam, hogy a kolumbiai határtól Manausig, a brazil dzsungel fővárosáig tartó háromnapos hajóút tele lesz kisebb-nagyobb pályás bűnözőcskékkel.
Így hát mindenemre nagyon vigyáztam, éjszakára pedig a mozdítható vagyontárgyaimat szorosan leláncoltam a függőágyam alá. Az utolsó naplementekor már közel voltunk Manaushoz, én pedig arra az egy órára, amíg a legfelső fedélzeten megittam két sört, kicsit kiengedtem. Mire lementem a függőágyamhoz, az alatta szabadon fekvő hátizsákomból ellopták a laptopomat. Először idegrohamom volt, ordítással és rugdosással, majd szerény portugáltudásommal előbb a nyilván remekül szórakozó többi utast, majd a személyzetet kezdtem el faggatni, hogy nem látott-e valaki valamit. Mit ad isten, nem látott.
Tudtam, hogy a leharcolt állapotú és magyar billentyűzetű gép ott van a hajón, és hogy a mocskos tolvaj csak fillérekért tudná eladni. Így hát azt tettem, amit minden túszszabadító tesz, ha a szeretteiről van szó: váltságdíjat ajánlottam. A legénységgel bemondattam, hogy aki esetleg megtalálná az én kincsem, az magas nyomravezetői díjban részesül. Hajnali négykor már mindenki aludt a hajón, és persze én is a függőágyamban, amikor egy rosszarcú fiatalember felém nyújtotta a laptopot. A meglepettségtől beszélni sem tudtam, csak begyűrtem magam alá. Reggel aztán egy tucatnyi tagú bizottság élén ismét megjelent a kis köcsög, és követelte a jussát. Odaadtam nekik 130 dollárnyi brazil reált, és próbáltam megfejteni az arckifejezésekből, hogy melyikük a tolvaj, vagy egy komplett rablóbandával állok szemben.
Két órával később az orrunk előtt süllyedt el egy másik hajó. A mienk segített a mentésben, az úszó kanapék és csirkék közül egymás után szedtük fel a reménytelenül túlterhelt teherszállító legénységét. A kormányos kért egy cigit, majd vállrándítva elmesélte, hogy éveken át spórolt arra, hogy végre egyszer ne csak alkalmazott legyen, hanem maga is beszállhasson a folyami kereskedelembe, és ugyan most mindene a szó legszorosabb értelmében elúszott, de hát ez van. Azóta ő az egyik férfiideálom.
http://www.playboy.hu/bunozokkel-targyalunk-115472?utm_medium=hirkereso
Bűn a férfiélet
Forrás: Wout Vanacker / Unsplash
Minden férfi bűnöző. Te, én, mindannyian.
Természetesen minden nő is bűnöző, de elég a világ bármely országának rendőrségi statisztikáit végigfutni ahhoz, hogy világos legyen: ha van üvegplafon, amit a nők soha a büdös életben nem fognak áttörni, az a börtönök tetején van. Pedig a törvények nagy részét is mi, férfiak hozzuk, és tessék, mégis mi szegjük meg ezeket a leglelkesebben.
Egymillió oka van annak, hogy miért mi, férfiak követjük el a világ bűncselekményeinek túlnyomó többségét. Csak egy a sok közül: több férfi van olyan sok pénz közelében, ami még egy olyan szentet is megingatna, akinek nem saját maga felé hajlik a keze. Vagy egy másik: a világ tele van olyan férfiakkal, akik inkább elmennek rabolni és gyilkolni, mint hogy elküldjék az asszonyt is dolgozni, és az ő keresetével lendítsék át pluszba a családi költségvetést.
De te nem vagy fegyveres bandita, mondod. Oké, elhiszem. És még cégpapírokkal ügyeskedő adócsaló sem, teszed hozzá. Hát figyelj, ezt így azért nem tudom teljesen elhinni. Mind a ketten tudjuk, hogy nincs olyan férfi Magyarországon, a bank vezérigazgatójától kezdve egészen a közmunkásig, akinél a NAV ne találna valamilyen bűnt. Nálad is. Sőt, még nálam is.
Azonban a legfontosabb ok, amiért a bűnügyi statisztikákat nem a nők vezetik, hanem mi, éppen férfiségünk leglényegéből fakad. Vannak nők is, akik hajnali hétkor, diszkó után bemindenezve beülnek a volán mögé, de ez alapvetően mégiscsak férfihobbi. Akárcsak minden extrémsportok leghalálosabbika, a wingsuit, a bűnözés is a hülyeségnek, a nagyszájúságnak és a vakmerőségnek olyan kombinációját és túltengését igényli, amivel általában mi rendelkezünk. A paradicsomban még Éva volt a hülye, de ő legalább tanult a saját kárából. Ádámot és utódait viszont semmi nem tudja letéríteni a bűn útjáról.
Férfi volt Rózsa Sándor, férfi volt Al Capone, férfi volt a Viszkis Rabló, és bár speciel Repülős Gizi, Magyarország valószínűleg legvagányabb embere tényleg nő, ebben a szakmában körülbelül olyan a férfiak túlsúlya, mint a magyar parlamentben. Talán nem véletlen, hogy az utóbbiban is van bűnöző bőven.
De te nem vagy fegyveres bandita, mondod. Oké, elhiszem. És még cégpapírokkal ügyeskedő adócsaló sem, teszed hozzá. Hát figyelj, ezt így azért nem tudom teljesen elhinni. Mind a ketten tudjuk, hogy nincs olyan férfi Magyarországon, a bank vezérigazgatójától kezdve egészen a közmunkásig, akinél a NAV ne találna valamilyen bűnt. Nálad is. Sőt, még nálam is.
Azonban a legfontosabb ok, amiért a bűnügyi statisztikákat nem a nők vezetik, hanem mi, éppen férfiségünk leglényegéből fakad. Vannak nők is, akik hajnali hétkor, diszkó után bemindenezve beülnek a volán mögé, de ez alapvetően mégiscsak férfihobbi. Akárcsak minden extrémsportok leghalálosabbika, a wingsuit, a bűnözés is a hülyeségnek, a nagyszájúságnak és a vakmerőségnek olyan kombinációját és túltengését igényli, amivel általában mi rendelkezünk. A paradicsomban még Éva volt a hülye, de ő legalább tanult a saját kárából. Ádámot és utódait viszont semmi nem tudja letéríteni a bűn útjáról.
Férfi volt Rózsa Sándor, férfi volt Al Capone, férfi volt a Viszkis Rabló, és bár speciel Repülős Gizi, Magyarország valószínűleg legvagányabb embere tényleg nő, ebben a szakmában körülbelül olyan a férfiak túlsúlya, mint a magyar parlamentben. Talán nem véletlen, hogy az utóbbiban is van bűnöző bőven.
Vannak azonban olyan bűncselekmények is, amelyek bár – szemben az ittas vezetéssel vagy a tömeggyilkossággal – a hatályos törvények szerint bűncselekménynek minősülnek, erősen vitatható, hogy valójában mennyire rombolják a társadalom kötőszövetét. És az a helyzet, hogy ezeket a stikliket is inkább a férfiak követik el, akár a tök üres autópályán a kocsi végsebességének kipróbálásáról, akár a hétvégi rekreációs kábítószerezésről van szó. Van az az egyébként nagyon bölcs mondás, amely szerint a tinédzserkor addig tart, amíg az ember vakon hisz saját sérthetetlenségében, és mintha a férfiak hajlamosak lennének örök tinédzserek maradni.
Gyilkolni tehát szerencsére soha nem gyilkoltam, és nem is szerepel a terveim közt, de ettől még pontosan tudom, hogy ha mindent, amit az életben elkövettem, lebukás és bírósági eljárás követett volna, akkor ha másért nem, legalább megrögzött visszaesőként lecsuknak egyszer. De hát az vesse rám az első követ, aki 12 évesen nem tartotta jó ötletnek a bolti cukorkalopást, 19 évesen pedig nem volt olyan részeg, hogy egy magasból kidobott üvegtáblával csak centikre volt a kettős gyilkosságtól. Az üvegtábla-dobálás bűncselekmény egyáltalán? A Btk.-ban nem találom, ez viszont azt jelenti, hogy akárkiből lehet gyilkos, csak néhány centin, illetve az előtte elfogyasztott 8-9 sör-Unicum kombón múlik minden.
A pénzért vizsgázós példát sem az ujjamból szoptam, de hát ez egy ilyen ország. Az megvan, hogy például Amerikában tényleg lenézik azt, aki puskázik, vagy bárhogy csal az egyetemen? Fura hely az, már a marihuánát is gyakorlatilag legalizálták. Amiről pont eszembe jut az ittas vezetéshez képest ezredannyira sem káros, viszont mégis súlyosabban büntetett bűncselekmény, amit valaha elkövettem: a kábítószer-csempészés.
A kilencvenes évek közepén jártunk, éppen nyár volt, és a barátom meg én pont leérettségiztünk. Mint mindenki tudja, aki eljutott odáig tanulmányaiban, ezt meg kellett ünnepelni. Mi egy háromhetes, Amszterdamban csúcspontjára érő nyugat-európai túrával ünnepeltünk, amit – és itt jön a meglepetés – nem hamis, hanem becsületesen vásárolt Interrail-vonatjeggyel bonyolítottunk le.
Megtekintettük Párizs múzeumait és Belgium marcipánszerű kisvárosait, majd elmerültünk Amszterdamban, a bűn városában. Ami egyébként egyáltalán nem a bűn városa – pont az a lényege, hogy ott nem bűn, ami máshol az. Éreztük, hogy ezt az élményt meg kell osztani otthon maradt ismerőseinkkel is, és mivel a 130 kilós néger kurva, aki úgy ránk vetette magát egy sikátorban, hogy alig bírtunk elmenekülni, nem tűnt könnyen csempészhetőnek, maradtunk az akkor még legálisan megvásárolható, hallucinogén gombánál.
Hegyeshalomig nem is volt gond, ám ott az egyhetes holland tartózkodás alatt kellően leamortizált arcunk egyből feltűnést keltett, a vámos pedig ragaszkodott minden, de minden egyes darab poggyászunk átvizsgálásához. Még a cipőinket is gondosan kirázta, csak valamiért pont azt a fél párat nem, amelyiknek a talpában a cucc volt. Hazaértünk, másnap pedig kezdődött a Sziget, ahol egy rakás tinédzser bámulhatta tátott szájjal a furcsán vibráló felhőket és bokrokat. Én pedig rájöttem, hogy nem vagyok eléggé férfi a karrierszerű bűnözéshez.
http://www.playboy.hu/bun-a-ferfielet-112391
