Röhögünk, közben meg mi vagyunk azok: mi csináltuk, mi akartuk, és mi hagytuk, hogy így legyen. „Hazám hazám te min – de nem." - A hét versét ezúttal Keresztury Tibor választotta.

Parti Nagy Lajos

Szívlapát
(holaha zanzák)

„hezitt állok, mást nem tehetek"

Egy originál haza-ötlet
hiányzott péntek éjszaka.
Az égbolt füstös, lomha kotlett,
szállongott rím és vérszaga.
„Elmentem és megyek haza",
de hogy hová, az fel nem ötlött,
fáradt agyam a fellaza
memórián át kikönyöklött.
A Duna csak folyt és Plaza,
folyott le rajta kurd, török, lett,
múlt és jövő híg halmaza,
folyott le szerzet és öröklet,
elmentem én hová haza,
s a rím kedvéért negyed öt lett.

Ezernyi fajta népbe töppedt,
de hetyke elmebajsza áll,
láttam, egy szónok ordibál:
csak keze van, mit égbe lökhet,
mert bár a múlt merő öröklet,
miért, hogy sorsa íly fatál',
s csörgőként rázva csontos öklet,
azt hiszi, megdeterminál?

Ha nyelvvel és ha felesel,
ha Cola Light, ha langy melasz,
ha pótkávé, mit teleszel
kenyérrel nénikém tavasz,
ha egyfogaddal megeszel,
a nyammogásod is vigasz,
ha fel-feldobott kő leszel,
ha óvatlan vagy épp ravasz,
és mondjuk puff, és rámesel,
hazám, hazám, te Mol, te Shell,
te szép aranykalászvegasz,
tiéd vagyok, bármit teszel,
tehozzád mindenem ragasz
kodik s adyk.

Mentem haza, s a haza hol van?
halkan szuszogtak kinn a fák,
álltak mint ágyúk, huzagoltan,
s szétágyúzták az éjszakát.
A rím kedvéért: bandukoltam,
mögöttem már a Jászai,
és jöttek vélem szembe holtan
kockacsaták vén ászai,
aranypufajka rajtuk, könnyű, vattás,
itt minden éjjel hídavattás.

Az én hazám kopott kabátú,
de nékem zizzenő dzsoging,
szemében egy-egy szívlapát bú,
csuklik kicsit, kicsit meging,
a forma rácsán rendre átbú
(bár össze kéne tartanom)
a szertelóbált kezü-lábú,
de hazafias tartalom,
mit illenék kiköltenem:
hazám hazám te min – de nem.

Engem a látvány meghazáztat,
én városom megkönnyezem,
Budapest, mint egy nyári láz hat,
és lázmérővel szúr szemen.
Mint szerteszórt, lágy pislogás,
nézlek, higanygőz partidon,
te százszor összejárt kamás',
mennyit kibír egy versidom,
csámpás rímecskék mennyi ökrét,
és mennyi rep kényt, limlomot,
mi egy kádmélyi szürcs öröklét
rossz lefolyóján elfolyott,
vagy most folyik le rajta épp,
titá titá ez töltelék.

A péntek éj most foszlad át,
keletről bordó kombiné,
tolnak egy rózsaszín ladát
az utcán Zombi s Zombiné.
Mivel a Zombi készüléke
tök lemerült Vecsés alatt,
s az eröltetett feltöltése
leszívta nékik a Ladat.

Hazám, kiírtam már magam,
s ha olykor, dinnyehéj nyomán,
verses lovam megúsztatam,
novell kéne inkább s román,
s ha épp novell, félig román,
vagy tán egészen az,
lírám szájában édesül az étel,
két szék között, az már igaz,
mire megy gyémánttengelyével
ki nem nyugodhat egy lován?

Hazám, te szép vezérfonál,
ne hidd, hogy elveszítelek!
A hajnal már a sarkon áll,
köztisztaságimunka kezd.
Elszódalolt egy évtized,
s bár törmelék az lenne még,
mi csattogott volt, hév tüzed,
akár a gáz, dünnyögve ég,
dünnyög a lumbágós derék,
a század kissé megtized,
kevesebb lend és több kerék,
s nátótag lettek Ischlerék.

Az éjjel bársony nescafék.
Hűltek az utcán, két csapott
kanál és tejporszármazék;
rányitottam a vízcsapot.
Ki ínyenc, az tán fölsikolt,
de lassabb volt a gáz, min
a kávévíz csak tapsikolt,
és dongott, mint a jázmin,
szellőzködött a nagy melegbe,
míg odva mélyén elsimedve
morgott e nyelvi mű miatt,
morogjon, aki buksi medve,
édes hazám, ne vedd szivedre,
hadd legyek hűs

De nem

Egy nagy vers a hazához. Lesz idő, amikor tanítani fogják a rendszerváltást követő bő évtized szépirodalmi lenyomataként, egyik alapműveként, melyből a versre még fogékony kései utódaink sűrített formában ismerhetik meg a korszak felülmúlhatatlan báját és hasonlíthatatlan bukéját. Ahogy a bugris előbújik kapitalistaként. A párttitkár demokrataként. Ahogy „nátótag lettek Ischlerék." A Vecsés alatt leszívott Lada, ahogy tolja Zombi és Zombiné. Vattás „aranypufajka." És egyáltalán: ez az egész, irányát és értékrendjét vesztett „aranykalászvegasz."

Röhögünk, közben meg mi vagyunk azok: mi csináltuk, mi akartuk, és mi hagytuk, hogy így legyen. „Hazám hazám te min – de nem."

Belenézünk a vers tükrébe – és hirtelen kijózanodunk. Megfagy bennünk a nevetés.

Parti Nagy verse ugyanis nem csupán egy rímbe szedett, pazar és bravúros korfestő tabló, hanem egy -- enyhén szólva – ambivalens viszony, vívódó kapcsolat, Hassliebe drámai dokumentuma. Még komoly, hozzáértő, ivarérett népek is szerették a legutóbbi időkig annyival letudni, olyannak látni ezt az életművet, hogy itten valami szórakoztató madárfüttyös történetről volna szó, tavaszi trilláról a magyar költészet törzsanyagát megképző súlyos, emelkedett szólamok árja fölött. Én ezt a második könyv, a Csuklógyakorlat (1986), de legalábbis a Szódalovaglás (1990) óta gyökeresen és igazolhatóan másként gondolom. A magam részéről folytonosan hallani és érteni vélem a drámai akcentus jelenlétét a zseniális nyelvművészet mélyén. Ahogy itt, a Szívlapátban sem valami külső, cinikus, fölényes krónikás beszél, hanem olyasvalaki, aki számára – holott nem kérte tőle senki – nem megkerülhető, hogy a hazájához való viszonya tisztázva legyen.

Innen a versfolyam végig érezhető tétje, a „Mentem haza, s a haza hol van?" kínzó kérdésfelvetése és személyes érintettsége. És persze hagyományba-ágyazottsága, hisz a költemény mögött ott lüktet a magyar lírai tradíció, a hazát részvéttel szerető, vívódó elődök – mindenekelőtt József Attila – szellemujja. Mindezt Parti Nagy játszi könnyedséggel hozza párbeszédbe, megújítva, továbbírva a magyar lírai hagyomány egyik fontos szólamát. Túllépve a befeszült küldetés, a zengzetes retorika görcsein, egy érvényes és maradandó, alulstilizált voltában is nagyszabású költői pozícióra találva rá.

Keresztury Tibor

http://www.litera.hu/hirek/a-het-verse-parti-nagy-lajos-szivlapat

Parti Nagy Lajos: Orbán diktatúrája csiricsáré

Tizennégy év után jelenik meg újra verseskötete.

A Magyar Narancsnak azt mondja, a felháborodása nem csökkent, a Létbüfé megszületéséig is sokat dolgozott, és reagált arra, ahogy az Orbán-rezsim rátelepedett az országra, és így is többet foglalkozott ezzel a haramiabirodalommal, mint szeretett volna. Nagy könnyebbség volt, amikor eldöntötte, hogy a 2014-es választások után befejezi a Magyar Meséket az Élet és Irodalomban. Már csak ismételni tudta volna magát.

Minden stikli, gazemberség, amiről szólnak e magyabszurdok, ugyanarra a srófra jár: ha hatalom van, minden van, pénz, befolyás, helikopter, kreált ellenség, hülyített és hülyíthető nép.

Ő már nem nagyon tudott volna újat mondani, miközben a nem túl bárdolt diktatúrák éppen az ismétlésre épülnek.

Őcsénytől az uszításig

Ugyanazt a tahóságot mondják és követik el állandóan, míg sokadszorra a célközönség azt gondolja, ebben semmi ciki nincs, ablakot betörni, kerekeket kiszúrni nem kell félnetek. Sőt, mindez Európa megvédéséhez tartozik. Ha szatírát írsz, karikírozod penetráns jelenségek bizonyos vonásait. De amikor egy rezsim saját maga válik önnön paródiájává, ebben a műformában, tenyérnyi helyen, nemigen tudsz róla újat mondani.

A verseket (Dumpf Endre kórházi költészetét) nem szánta közéletieknek, de olvashatóak úgy is, hiszen kortalan dilettáns költője is rosszul érzi magát. Dumpffal többet akar foglalkozni, mint mondjuk Sárbogárdi Jolánnal, akit strómanfeleségként is el tudna képzelni, de A test angyala Jolánja lehetne egy bulvárbarbi, műkörömpörköltös NER-feleség, de akár férj is.

Ezekhez a csiricsáré, kivagyi diktatúrákhoz hozzátartozik a giccs. Minél jobban beleülnek az örökkévalótlanságaikba, annál rikítóbbá válnak, meggagyisodik az egymillió forintos öltöny is.

Ezt követően komolyabb kitérő következik a kortárs irodalomról, nyelvi ingerekről, de csak egy ugrás újra a NER, amelynek nyelve a mocskos propaganda eszköze lett. Míg korábban be kellett csomagolni gondolatokat, ezért gazdagabb volt a nyelv.

Mostanság a Teljhatalom Rt.-nek nincs takargatnivalója, nyelve is lecsupaszosodott a hatásos, primitív közlésekre és azok mantrázására. Az uszításra.

Parti Nagy Lajos tanácstalan. Magánemberként elég reménytelennek látja a helyzetet, nem számít kormányváltásra. Két-három éve még reménykedett, de már nem sok esélyt lát arra, hogy legális, európai keretek között

egy ilyen súlyú törvényes bűnszövetkezet kibillenthető a helyéről.

2018-tól is próbál minél kisebb felületen érintkezni ezzel a rezsimmel és keveset foglalkozni a direkt közélettel.

Volt amikor többet foglalkozott vele és a 24.hu-nak is írt.

https://24.hu/kultura/2017/10/19/parti-nagy-lajos-orban-diktaturaja-csiricsare/ 

Parti Nagy Lajos: Kiradírozhatják Esterházyt a tankönyvekből, de ettől csak népszerűbb lesz

„A nekibuzdulás lelki okait érteni vélem, de ettől még kudarcra van ítélve, mármint ott, ahol nem leváltásról, kirúgásról van szó. Egy intézményvezetőt le lehet váltani, egy írót nem lehet. Kiradírozhatják Esterházyt a tankönyvekből, de megjósolható, hogy ettől csak népszerűbb lesz.”

Ezt Parti Nagy Lajos mondta a Magyar Narancsnak adott interjúban, aminek fő témája a kultúrharc volt.

„Ki lehet rúgni, aki Esterházyból érettségiztet, sőt, aki Esterházyt tanít. Aki kimondja Esterházy nevét… na, ez már nehezebb. A kultúra mégsem valami vonat, amit a fővasutas egy mozdulattal átállít másik irányba” - mondja, de szerinte így is lehet nagy károkat okozni, mert van már mitől félni.

„Kis, egyenletes félelem. Jó néhány kollégám is, én is jártam már úgy, hogy meghívtak valahová, majd megtudtam, hogy az illető intézményvezetőnek leszólt a polgármester, hogy az állásával játszik.”

A kultúrharc egyre durvább hangnemről azt mondja, hogy „szinte szó szerint megidézi a náci idők és a sztálini béketábor, az ötvenes évek elejének retorikáját”, ugyanakkor:

„A világ beszélőinek nem kis része úgy gondolja, hogy picsába a kurvaanyázás tilalmával, azt mondok, amit akarok, kivéve, ha neki mondják, mert akkor vadul stílust követel.” Attól fél, hogy ez a „nyelvi lökdösődés egyszer csak testivé válik”.

Az interjú egyik legérdekesebb része, amikor Parti Nagy Lajos megkapja a kérdést, hogy van-e az úgy nevezett balliberális értelmiségnek és konkrétan önnek felelőssége abban, hogy per pillanat így néz ki az országban egy kultúráról, kultúrpolitikáról szóló közéleti vita?

Erre azt mondja:

„Persze, hogy van, hisz’ én is a része voltam az elmúlt harminc évnek, a s bizonyos alapértékek meglétét evidensnek hittem: szabadság, szabad akarat, tolerancia, demokrácia. Ez nagy hiba volt, mert a magyar társadalom nagy részében ezek az értékek valójában egyáltalán nem voltak magától értetődőek, ergo nem voltak fontosak. Százezrek hullottak ki a magyar társadalom szövetéből a 90-es években, az „eleven jog fájáról lehullottak”, és ha tán látta is, az értelmiség nem érzékelte ennek a valódi súlyát. Úgy érzem, az úgynevezett jobboldali-konzervatív oldalon sem volt több empátia a megalázottak és megszomorítottak, a vidék iránt a szólamokon túl. Az összmagyarság iránti absztrakt elköteleződés, és a koronás címer nem helyettesíti a társadalomismeretet. De mondhatnék más típusú példát is. Volt, amit igencsak benéztem, igaz, nem egyedül. 2006-ban az őszödi beszédről azt gondoltam, hogy rendben van, ezt Gyurcsánynak el kellett mondania, ez a minimum. S bár éreztem, hogy magasabb szempontból le kéne vonnia a konzekvenciát, úgy véltem, nagyobb baj lenne abból, ha lemondana. Súlyos tévedés volt, politikai, de főleg erkölcsi.”

Parti Nagy Lajosról a nyár legnagyobb kultúrpolitikai vitáján azt mondta L. Simon László Tusnádfürdőn, hogy nem olyan jó költő, és komoly problémái vannak a nyelvvel. Arról, hogy le lehet-e cserélni pár hónap vagy akár pár év alatt a magyar irodalmat, Nyáry Krisztián beszélt a 444-nek.

https://444.hu/2018/08/23/parti-nagy-lajos-kiradirozhatjak-esterhazyt-a-tankonyvekbol-de-ettol-csak-nepszerubb-lesz