Alternatív történelemkönyv | Aczél Endre: Acélsodrony – Hatvanas évek
A hatvanas évek dereka táján mutatták be Magyarországon az Irma, te édest, Shirley MacLaine-nel. Zenés-énekes film, tehát feliratos volt. Az elbűvölő utcalány az egyik kuncsaftjáról beszél, akinek a bajusza mindig sajtszagú: a feliraton Pálpusztai úr látható, miközben halljuk, hogy Irma monsieur Camembert-ként említ
A magyarázat rekonstruálható: mindkettő büdös sajt (bocsánat, sajtrajongók: markáns illatú), a magyar nézőnek pedig a francia sajtnév mit sem mond, hiszen (hatvanas évek!) legalább húsz éve el vagyunk zárva Európa nyugati felétől. A pálpusztait viszont mindenki ismerheti.
Most veszem észre, hogy ezt a történetet, ami nem Aczél Endréé, az ő történetírói módszerével idéztem fel. Mert nála ez megy: a hétköznapi dolgok és a Nagy Egész összefüggéseinek feltárása. Néhány bekezdésben, és abból kiindulva, amennyit a világból akkor látni volt szabad…
Mert valódi történelemkönyvet olvasunk, ahhoz kétség sem fér. Már a szópárosítás is lúdbőröztető, hiszen az ember történelemkönyvből tanul, a többit élvezetből olvassa. Ez a sztereotípia azonban felborul az Acélsodrony olvastán.
A három kötetesre tervezett visszatekintés: személyes história. Aczél Endre – a majdani éles szemű újságíró, a sok orgánumnál és számtalan külföldi állomáshelyen megfordult tudósító – érettségijének évével indul, 1962-vel, és azzal a pikáns kalanddal, hogy egy száműzött kommunista, a „magyar nép szeretett vezetője”, akit valójában utált, mint a (itt lehet válogatni)… szóval Rákosi Mátyás haza akar térni a Szovjetunióból. De nem engedik neki.
És ettől kezdve áradnak a történetek, amiket Aczél átélt, megélt – majd felnőttebb fejjel megértett és átértékelt; a történetek, melyeket különböző rádióadók adtak le, zenével fűszerezve. Valójában a zene csak így-úgy volt a sztorikhoz toldozgatható, hiszen a másfél-két perces miniesszék megálltak önállóan a lábukon. Legfeljebb rádiószerűbbnek lehetett nevezni a korfestő zenék beleillesztése után.
A komplex történetírás jegyében írók és költők elhallgattatása vagy éppen túlfényezése, hatalmas focimeccsek és szomorú kupavesztések, szemüveges súlyemelők és orvos meg szállodás kitűnőségei a magyar vívósportnak ugyanúgy részesei a szőttesnek, mint a nagypolitika hátsó szobáiban meghozott döntések, a személyekkel folyó kis magyar sakkjátszmák (ó, azok nagyon!), USA és India, Kína és Pakisztán, Vietnam és Kambodzsa – széles a merítés a nagy és a kis világból.
A nagypolitika iránt érdeklődő megtalálja a magyarázatot különös, felháborító vagy iszonyatos döntésekre, amiket a maguk idejében nem is értett. Lelepleződnek a többnapos pártkongresszusok, amelyeknek 30 vagy még több órányi, piszok unalmas beszédrengetegében néha egyetlen félmondat volt az igazán fontos, amely új irányt szabott a következő évek nemzetközi kapcsolatainak.
De a film, az irodalom hatvanas évekbeli felfutása, megszínesedése mögött rejlő érdekharcok is akkor érthetők meg igazán, ha Aczél hozzáfűz egy legalább öt-hat évvel későbbi eseményre utaló megjegyzést. Mert akkor egy film bemutatása, egy színházi előadás nem csak szórakoztatott. Illusztrálta, sőt helyettesítette a közéletben való részvételt. Olykor nem is vettük észre, hogy ezt tette, mert túl közel volt.
Eközben lett filmnél több a filmvásznon, kapott többletjelentést Antonioni filmje, a Nagyítás, másfelől ekkor született meg a lenézett, de hihetetlen sikerű, olasz művészek által gyártott tömeg(kultúr)kaja: a spagettiwestern, évtizedekig nem halványuló sikerrel.
Erre az évtizedre esett például a Beatles, a Hair! Továbbá a párizsi ’68, de a prágai ’68 is, és micsoda különbség! Aki akkor itt élt, minden újságban ugyanazt olvashatta, különböző lapfejek alatt. A kor klasszikussá vált szemüvege volt az, amivel a sorok között is lehetett (mert kellett) olvasni. El tudjátok képzelni, milyen az?
Aczél Endre
Ekkor született meg – jelentős politikai háttércsatározások után! – a Táncdalfesztivál, amelynek ott berobbanó figurái mára a zene nagy öregjei lettek. Azoknak, akik szeretik, ha lelövik a slusszpoént, elárulom, hogy a záró történet a sosem gyógyuló fociseb: a marseille-i 4-1-es vereség a csehszlovákoktól, másképpen – és sokszor – emlegetve: „a magyar labdarúgás Mohácsa”. Melyhez hasonlókat azóta is számolatlanul élünk át – azaz élik át, akik még ragaszkodnak a magyar foci fantomjához. Mert ez is a történelem, a hatvanas évek része.
Aczél Endre sodronya roppant tartós anyagú krátkij kursz (az orosz kifejezés utalás a szovjet kommunista párt rövidített történetére), természetesen az említett szovjet eredeti hamisításai nélkül, viszont ezerszer szórakoztatóbb. Ha lenne olyan fiam, aki Aczéllal közös fiatalkorunkat – meg az egész kulimászt, amit szocialista/kommunista világnak neveztek – szeretné megismerni, bevallom, nem az ilyen-olyan oldalról megírt történelemkönyvekhez irányítanám. Hanem az Acélsodronyhoz.
https://olvassbele.com/2012/03/19/alternativ-tortenelemkonyv-aczel-endre-acelsodrony-hatvanas-evek/
Adatok: A könyv fülszövege
A sorozat további kötetei:
Meghalt Aczél Endre
Életének 74-dik évében, hosszas, súlyos betegséget követően meghalt Aczél Endre, Rózsa Ferenc- és Pulitzer-emlékdíjas újságíró, közölte szerda délután a családja.
Aczél Endre 1968-ban végzett az ELTE-n, matematikai nyelvészet-orosz szakon. A diplomája megszerzésétől 1974-ig az MTI külpolitikai tudósítója, majd szerkesztője volt. 1974–től három évig pekingi tudósítóként, majd 1981–1985 között londoni tudósítóként dolgozott a hírügynökségnél.
1985-ben a Magyar Televízió munkatársa lett. 1986–1990 között az MTV Híradó főszerkesztője, majd 1989-től egy éven át A Hét főszerkesztője is volt. 1990-ben pár hónapon keresztül a Kurír társfőszerkesztőjeként dolgozott. Majd 1991 és 2016 között a Népszabadság külső munkatársa volt. A Nap TV külpolitikai jegyzetírója. A Magyar Televízió és a Klubrádió műsorvezetője.
Majdnem tíz éven át vezette a Nap-Keltét. Írói tevékenységének legjelentősebb darabjai, az eredetileg rádióműsorként induló majd könyv formájában megjelent Acélsodrony könyvek, a 60-as, 70, és 80-as évekből, olvasható a család közleményében.
Aczél elismert külpolitikai újságíró volt, de többen támadták a múltja miatt, azt állítva, hogy a szocialista érában a katonai hírszerzésnek is dolgozott. Bár ezzel kapcsolatos dossziék nem kerültek elő, Aczél önéletrajzi könyvében mindenesetre azt írta: „Aki azt állítja, hogy hosszas külföldi, főleg nyugati kiküldetésben volt, és nem jelentett, az nem mond igazat. A szervek engedélye nélkül senki sem vállalhatott tartós külföldi munkát, ez minden szocialista országban így volt, több százezer ember került ilyen helyzetbe”.
Aczéltól 2016 tavaszán a Klubrádió, a 168 Óra és az akkor még létező Népszabadság is megvált, mert kifogásolták, ahogy a Kiss László-ügyben megszólalt és az úszóedző és bűntársai által csoportosan megerőszakolt lányt becsmérlő, az áldozatot hibáztató álláspontot tett közzé.
"Kirúgtak mindenhonnan, mert a lapok, amiknek dolgoztam, Népszabadság, 168 óra, azok az én véleményemet ezzel az üggyel kapcsolatban vállalhatatlannak tartják" - nyilatkozta az újságíró akkor az egyik televíziónak. Ekkor szüntette be a Klubrádió a 2000-es évek elején készült Aczélsodrony című sorozat további ismétlését is. Később Aczél elismerte, tévedett, ugyanakkor nagyon bántotta, hogy "sikerült őt néhány nap és aztán néhány óra leforgása alatt tönkretenni". De nem vonult vissza teljesen, a Népszavában továbbra is jelentek meg írásai.
https://index.hu/kultur/media/2018/07/04/meghalt_aczel_endre/
