Igaz, a fordítás vadonatúj, és ugyancsak fiatalemberek munkája: Bíró Bence, Ivanyos Ambrus és Thury Gábor negyedéves dramaturghallgatók készítették; remek munkát végeztek, amennyiben a figurák mai nyelven beszélnek, mégis őrzik a mű Shakespeare-től  áradó történelmi levegőjét és szerkezetét.

A főszereplők – Danton és Robespierre – azonban nem gigászi héroszok a Vígszínház hatalmas színpadán; Alföldi Róbert teátrális és lendületes rendezésében inkább annak természetrajzát látjuk plasztikusan kibomlani az egymást követő jelenetekben, hogy miképpen nő adekvát formátuma fölé a helyzet – a „forradalom” – sodrásában egy-két figura, hogyan torzulnak el a képviselt ideológiák, hogyan szakadnak el valóságuktól és „népüktől”, hogyan válnak csöppet sem monumentális, ám annál félelmetesebb és gátlástalanabb vezetővé. Mindaddig, míg le nem sújt rájuk a díszlet meghatározó darabja: a guillotine.

És van egy harmadik főszereplő: az istenadta nép. Amely persze manipulált és manipulál, fölemel és elveszejt, dicsőít és kiátkoz – és bármelyiket teszi is éppen, sodródik.

Köztársaság, forradalom, törvényesség, harc a belső ellenség és a külső gonoszok ellen – ha bárki számára áthallásos a darab szövege, hát okolja érte a kortársi magyar politikai kontextust, amely sem Shakespeare drámáiból, sem a saját, sem mások történelméből nem tanul. Alföldi ugyanis nemhogy nem „aktualizál”, hanem még meg is emeli a már Büchner szövegében is szigorúan dokumentarista részleteket: Robespierre, Danton és Saint-Just beszédeit. Hogy ez mind mégsem a veretes történelmi – vagyis múltba süllyedt – dikció, mondom, azért korunk a felelős.

Robespierre – a dogmatikus aszkéta népvezér – alakításnak monumentális, figurának kicsi. „A köztársaság fegyvere a terror és a köztársaság ereje az erkölcs. Az erkölcs, mert nélküle a terror csak rombol, és a terror, mert nélküle az erkölcs erőtlen. A terror az erkölcs velejárója, és nem egyéb, mint a gyors, szigorú és kikezdhetetlen igazságosság.” Amikor beszédét tartja, égnek a nézőtéri fények – és nem a didakszis okán, hogy megértsük, nekünk beszél, hanem a népet játszó közönség miatt: lássuk egymást. És köztünk vannak a szereplők is, mármint a népet játszó szereplők, a párizsi polgárok a kurvától az arisztokratáig. Mellettünk kiáltják: éljen Danton, aztán mellettünk azt is: éljen Robespierre. Aki diktátorhoz méltón parafrazeál: „Krisztus a saját vérével váltotta meg az embereket, én saját vérükkel váltom meg őket.”

Danton – micsoda ember ez: iszik, nőzik és csúnyán beszél, és mindezt gusztussal, hedonista módjára teszi. Elege is van már a forradalomból, amely a levágott fejekkel látszik mérni magát – kárhoztatják is „lustaságáért” a barátai. De még így is veszélyes fickó: az élet és a valóság terepén mozog, és sokszor felejti az ideológiát. Vitája Robespierre-rel mégis csak látszólag folyik a felszínről, valójában a népről, a hatalomról, a forradalomról, a jogról gondolkodnak másképp. Robespierre: „Az erkölcsi romlottságot meg kell büntetni, az erény uralmát terror útján kell érvényre juttatni... Az én lelkiismeretem tiszta.” Danton: „A lelkiismeret olyan tükör, ami előtt csak egy majom illegeti magát; mindenki úgy öltözik ki, ahogy tud, és úgy szórakozik, ahogy neki tetszik. Mi értelme emiatt összeveszni? Miért ne védekeznék, ha el akarják rontani az örömömet? Megvédheted magad, ha leköpik, vagy kiszakítják a kabátodat, de mi bajod velük, amíg békén hagynak? Ha őket nem zavarja a mocsok, amiben élnek, neked talán jogod van sírgödörbe lökni őket? Mi vagy te, egy égi rendőrfelügyelő? Ha nem bírod nézni, amit az Isten is nyugodtan szemlél, akkor tegyél egy tiszta zsebkendőt a szemed elé.”

Nem játszanak rá a színészek az áthallásokra – igaz, „alá” sem. László Zsolt alakításának súlypontja a „megvesztegethetetlennek” látszás, amely mögött az ideológia hirdetőjének kisszerű aktuálpolitizálása mozgat mindent. Fantasztikus erővel – a jelenlét, a „delejezés” erejével – tölti meg a Víg hatalmas és nagyjából üres terét; merthogy Menczel Róbert díszlete jellegzetesen támaszkodik a fekete drapériák és a fém állványok és székek keltette hideg levegőre.

Stohl András Dantonja részeg és tiszta pillanataiban egyaránt érzi, mi vár rá. Camille kérdésére – „Miért kezdtél a harcba?” – egyszerű válasza van: „Mert hányok tőlük”. „Nem merik megtenni”, ismételgeti abban a közegben, ahol a szeme láttára is mindent meg mernek tenni. Az első rész Robespierre-é, vagyis László Zsolté – a második viszont Stohl Dantonjáé, aki a védekezésként előadott vádbeszédben nemcsak a közmondássá vált jóslatot mondja el („Robespierre, követni fogsz!”), hanem szenvedélyes tisztánlátással a történelmi értékelést is: „Egy nap fény derül majd az igazságra. Nagy katasztrófa fenyegeti Franciaországot. A diktatúra leplezetlenül, büszkén vállalja arcát, hulláinkon gázol át... Hány sír szegélyezze még a szabadság útját? – Kenyeret akartok, és levágott fejeket vágnak hozzátok! Szomjaztok, és a guillotine lépcsőiről nyalatják föl veletek a vért!” Stohl András sok évvel ezelőtt a Kamrában már játszotta Dantont – akkor a kamasz hős volt benne erős, most viszont a felnőtt férfi, aki sajnálja ugyan itt hagyni az életet, amelyet minden ízében imád, de érti és vállalja történelmi szerepét.

És e két nagyszabású alakítás mellett van még számos nagyszerű színészi játék a vígszínházi előadásban; túl azon a lebilincselő igyekezeten, amellyel a különböző színházi nyelvek összesimításán dolgozik a társulat. Bella Máté zenéje fölpezsdíti a dalokat, és a különleges intonációjú Marseillaise is megtalálja a helyét, akárcsak Nagy Fruzsina egyszerre mai farmeros-tornacipős, és eklektikus jelmezvilága.

Hevér Gábor rolleren közlekedő Saint-Justje számos testben ül a mai magyar parlamentben; éles ésszel és zéró felelősséggel írja át a törvényeket, igazítja őket a számára kedvező végkifejletekhez, és szolgál, teljes erővel és öntudatosan. „Gyorsan lezavarjuk az egészet. A pénzhamisítók lesznek az előétel, az idegenszívűek a desszert. Az ebéd végére halottak lesznek, a szavamat adom” – mondja Robespierre-nek. Pompásan idomítja Mészáros Máté Barère-jét, és ebben a lakáj-portréban még a lelkiismeret is fölvillan – cinikusan, amúgy.

Finom játék Varju Kálmán Camille Desmoulins-je: a hétköznapi hős nem meghalni, hanem élni akar, és nemcsak eszméiért, hanem a feleségéért és az élet örömeiért is. Józan László Philippeau-jának félénksége és Istenbe kapaszkodása egy másik hiteles kisember, akinek ugyancsak halnia kell; Kerekes József Legendre-je a hallgatag nagyság portréja.