kép: http://lemil.blog.hu/2016/09/05/50_fegyver_amely_tortenelmet_irt
Lőtérre járni jó, a lövészet nem csupa dirr-durr, hanem fegyelem, éberség, koncentráció. Gyógyír, melynek révén a modern ember az ő bomlott elméjét újra meg újra ráncba szedheti. Húsz évvel ezelőtt magam is igazolt amatőr sportlövész voltam, hetenként kétszer kilátogattam a lőtérre, felhasználtam két doboz 38-as pisztolylőszert, utána haraptam valamit a büfében, megittam pár üveg sört, esetleg némi töményet is, majd ellazulva, gondtalanul, orcámon nyájas mosollyal mentem a dolgomra.
A sport az ember testének-lelkének egyaránt áldás, mármint az aktív sport, amiről most épp beszámolok, és ami éppúgy különbözik az élsporttól, mint pornótól a valódi szex. Kormányunk száz-meg százmillió forintokat áldoz a focira, vagyis a szórakoztatóipar aberrált kinövésére, amelynek a nézőkből kéne megélnie, s teszi ezt azon a címen, hogy ez a pénz a lakosság egészségének a megőrzésére megy. Ha tehát a pályákon túlfizetett nyikhajok idétlenkednek, akkor a magyar ember nem kap se gyomorrákot, se gutaütést. Továbbá ha Lőrinc barát pincéje tele van borral, akkor szomjasak se leszünk.
Sportpályafutásomnak az vetett véget, hogy a lövészklub egyszer csak elköltözött, és nem települt a helyére másik. Egyébiránt a lövészetet már amúgy se tudnám finanszírozni, havi legalább százezer forint, persze a felhasznált lőszer típusától és mennyiségétől függően. Olcsónak akkor tekinthető, ha a sportoló kimegy a lőtérre, de nem durrogtat, hanem csak iszik, mint a miniszterelnöke. Ő takarékos ember, élére rakja a garast.
Ha megépül az a százkilencvenhét új lőtér, amelyeket a kormány betervezett, akkor a lakosság mentálhigiénés állapotára új világ köszönt. Mármint azokéra, akik ezt meg tudják és meg is akarják fizetni. Nem lesznek túl sokan, ezt abból gondolom, hogy a meglevő mintegy két tucat lőtérnek se a zsúfoltság a legjellemzőbb problémája.
A szabadidős lövészet örömeitől elzárkózó népesség kedélyállapota pedig inkább borzolódni fog, tekintve, hogy a lőtér zajos. Igaly Diána olimpiai bajnok koronglövőnek évei mentek el arra, hogy egyáltalán edzhessen valahol, végül is annyit tudott kiharcolni, hogy hétköznap délelőtt és délután két-két óráig lövöldözhet. Hogy a százkilencvenhét új lőtér körül ezek a kérdések miképpen fognak rendeződni, az nem tudható, bár én sejteni vélem. Úgy, hogy a lőtereket annyian se látogatják majd, mint a stadionokat, területüket ugartyúkok és szikipacsirták veszik birtokukba, legjelentősebb zajforrásuk a tücsökciripelés leend.
Hogy akkor mégis mi szükség van rájuk, arról nekem lövésem sincs. Persze léteznek különféle elméletek, a legépkézlábabbnak az tűnik, hogy mindez összefügg a tervezett önkéntes tartalékos haderő felállításával, ami a rendszerváltás után lerohasztott hadsereg pótlására lenne hivatott. Kormányunk nyilván megtekintette az amerikai függetlenségi háborúról szóló filmek valamelyikét, és a jövő fegyveres konfliktusait is annak megfelelően képzeli el. A katonák zeneszó mellett kivonulnak a csatatérre, fölsorakoznak egymással szemben, céloznak, lőnek. Este a kocsmában a győztes oldal fizet.
Empatikus lelkivilágú hazánkfiai inkább arra tippelnek, hogy a katonásdi a mostanra teljesen megkergült illiberátornak egyszerűen az agyára ment. Militáns beszédstílusa egyértelműen ezt látszik alátámasztani, zászló, győzelem, vereség, harc, forradalom. Bennünket nem fog se a golyó, se a vas. Hadrendbe kell állítanunk csapatainkat. Fújjátok meg a kürtöket és nyergeljetek. Ha kint állok a mezőn egy nagy karddal a kezemben, és rám jönnek hárman, akkor azt a hármat le kell kaszabolni. Megtanultam, hogy amikor esélyed van megölni riválisodat, akkor nem gondolkozol, hanem megteszed. Ezt mind ő mondta, és ő csupa ilyesmit szokott mondani, mármost ebbe a százkilencvenhét lőtér csont nélkül belepasszol. Ha tele lesz lőterekkel az ország, akkor mindenki láthatja, hogy nem az alcsúti ember dicső esze bomla össze itten, hanem csapataink igenis hadban állnak, a kormány a helyén van.
A tárgyilagosság kedvéért hadd tegyem hozzá, hogy normális esetben a lőtér nem üres hablatyolás, hanem ijesztően valóságos dolog. 71-ben a Magyar Néphadsereg vitéz katonájaként hajszál híján hasba lőttem a parancsnokomat, tizenkét évvel később véletlenül összefutottunk egy borozó előtt, ő sietett valahová, én is siettem, pár liter bort azért elkortyoltunk. Akadt némi megbeszélnivalónk. Jó érzés azt remélni, hogy effajta malheur a létrehozandó lőtereken aligha fordulhat elő, azoknak a fejlesztésével ugyanis bizonyára Mészáros Lőrinc bízatik meg, ezt követően pedig földmérő küllemű legények járkálnak szerte a magyar ugaron, emitt-amott leszúrnak egy-egy karót, rajtuk tábla, a táblákon a Lőtér felirat. Ennyi. A terület marad, ami volt, kék ég, zöld fű, ezer nyíló virág, szökőkút cseppje és árnyas liget, fegyver és lőszer sehol. Végül Mészáros Lőrinc felveszi az e célra szánt huszonhétmilliárd forintot, és mindenki pihenni tér.
A sportnak ismeretesmód erkölcsjobbító hatása van, országunk elképesztően magas morális színvonala tehát mindenekelőtt a kormány áldozatos sportpolitikájának köszönhető. Régen nem így volt. Saját fülemmel hallottam, amikor a lövészklub egyik tagja azt kérdezte Rékától, az elnök titkárnőjétől, hogy ő mint vállalkozó, a felhasznált lőszer árát az adójából leírhatja-e. Kérdezze meg a könyvelőjét, mondta Réka. – Megkérdeztem, szerinte nem lehet. – Akkor lője le, és keressen másik könyvelőt.
http://www.hocipo.hu/content/view/18326_vancsa_istvan_lovesem_sincs
