Balladáikból válogatva: Ki ne ismerné ezt a remek kis angol dalt? Szinte látja az ember a dülöngélve, kupákat emelgetve dorbézoló középkori kocsmanépet, ahogy megidézi Kádár Jánost, Rajkot, a magyar történelmet… izé, pardon: Shakespeare hőseit. Akik a mai napig leképezik azt is, amit Bereményi beleírt ebbe a szövegbe. Két akkord az egész? Na és? Benne van az egész világ!
Cseh Tamás egyik legtökéletesebb dala. Ha Tarantino ismerné, kizárt, hogy ne írta volna bele az egyik filmjébe. Mert maga a dal is filmből vétetett. Az örök westernhősről, aki egyvalamit tud igazán: hátat a falnak vetni és megdögleni (de előbb előreküldeni négy másikat)… Egy olyan korban és egy olyan korról szólt, amikor nem voltak ilyen elátkozott hősök, mert aki az akart lenni, azt elkapta a rendszer, lóháton végigvonszolta a városon, aztán vagy megölte, vagy engedelmes szolgát és besúgót csinált belőle. A revolverhősökből fényképészek lettek.
Az egyik legfontosabb lemez, a 80 százalékban próza Frontátvonulás végén hangzik fel ez a katartikus dal, melyet egy vasúti pályaudvar éttermében énekel. Ahonnan sehova sem mennek vonatok. Mindenki csak vár. Bankettezők ünneplik saját itt maradt múltjukat, a vécésnéni az egész világ mamikája. A szomorú dizőz arról dalol, hogy egyszer talán majd jön valaki, egyszer tényleg elindulunk. Ez a lemez a teljes kilátástalanságot szólaltatja meg.
Az egyik utolsó lemez egyik dala. Elbeszélés egy srácról, aki idegenként ér partot az Újvilágban, és idegenként tér haza sok-sok évvel később egy másik értelemben vett új világba. Az időnként felzümmögő vokál egészen hátborzongatóvá teszi a dallamot. Ha volt valaha a családotokban „távoli” rokon, akiről csak néha beszéltek, halk hümmögéssel, akkor érteni fogjátok.
