Az Indus-völgyi civilizáció, más néven Harappa-civilizáció az indiai szubkontinens első, kizárólag régészeti emlékek alapján ismert civilizációja volt, amely fénykorát a Kr. e. 2500 – Kr. e. 1700 között élte. Nagy valószínűséggel a mezopotámiai leletekben szereplő Meluhha (wd) az Indus-völgyi civilizáció területét jelentette.

"Ahogy India függetlensége közeledett a 20. század első felében, a brit John Hubert Marshall és Sir Mortimer Wheeler régészek nyaktörő igyekezettel próbálták megérteni a nagy ókori civilizációt a szubkontinensen, mely fölött a Brit Birodalom mindössze 200 éve uralkodott.

A brit régészeknek és indiai kollégáiknak sikerült azonosítaniuk az Indus civilizációt, egy kifinomult 4000 éves kultúrát, melynek agyag téglákból készült épületei és városai hatalmas területet öleltek fel, látszólag az írott nyelv használata nélkül. De ahogy békében majd a háború alatt dolgoztak, a régészek az ismerős kérdéssel találták szemben magukat. Vajon az Indus civilizáció békés volt, vagy kegyetlen háborúk árán sikerült fenntartani?"

Az ősi föld: India 1. rész

Az indiai civilizáció talán a világ legrégebbi kultúrája. Egyre több olyan lelet kerül a napvilágra, melyek bebizonyíthatják ennek a feltevésnek az igazát. Már maga India vallása is alátámasztja ezt a tényt, további bizonyítékokra lelhetünk az ősi irataikba, a Védákban, melyek egy már régen kifejlett kultúráról mesélnek nekünk.

A legősibb szent iratban a Rig-védában már szerepel: Visnu mint nap-isten, csak később válik majd „világfenntartó nagy istenséggé”, mint azt Smidt József: Az ind filozófia c. könyvében megállapította. 

2001-ben Graham Hancock, angol régész be szerette volna bizonyítani, hogy a Dekkán-félsziget délkeleti területeiről gyűjtött és a Poompuhar vidékéről beszerzett régészeti leletek, jóval korábbiak a harappai, mohendzsodarói civilizációnál, mely kb. a mezopotámiaival együtt lépett a történelem színpadára..

Az Indiai Oceanográfiai Intézet kútgyűrűket, téglaszerkezeteket és egyéb megalitikus emlékeket hozott felszínre a víz alól, már több évvel ezelőtt is. A szomorú az, hogy már megint tanúi lehetünk annak, hogy mennyire „begyöpösödött” történelmi felfogásunk.

Graham Hancock feltételezi,- és igen komoly, tudományos indokokkal - hogy a víz alatti települést 17- és 7 ezer évvel ezelőtt fokozatosan borította el a víz. Az észak-angliai Durhami Egyetem geológusa, Glenne Milne szerint a víz alatti kamerákkal készített felvételek arra mutatnak, hogy a poompuhari épületek sokkal fejlettebb megoldásokat mutatnak, mint a harappai régészeti lelőhelyek. Manohar Joshi miniszter szerint a felvételeken 9 kilométer hosszan emberkéz alkotta szimmetrikus alakzatok láthatók. Fent a part mentén ezen a helyen több lelet is előkerült, amelyeknek korát Kr. e. 7595-re teszik.

A víz alatti város, Tamil Nadu államban, a nagapattinami parton, Poompuhar közelében található. Tamil Nadu állam Ceylon szigetével (Sri Lankával) szemközt fekszik, India délkeleti részén. - A hindu hiedelem szerint Csidambaram (Tamil Nadu, Dél-India) az univerzum közepe (köldöke). Ez az a szent hely az egész teremtett világban, ahol Shiva, lábait táncmozdulatba formálva, pörgésével elindította a kozmosz megteremtését. –

Az indiai Cambay-öbölben felszínre került tárgyi leletekről 2005-ben megszülettek az első eredmények: Murli Manohar Dzsosi indiai tudományos és technológiaügyi miniszter sajtótájékoztatóján elmondta: a leletek és az ásatási területen feltárt lépcső, udvar, fürdő és templom maradványai közül néhány darab életkora megközelíti a 9500 évet, és ez azt bizonyítja, hogy igen korai településről lehet szó.

A felszínre hozott tárgyak radiokarbonos kormeghatározása alapján most már végleg eldőlt: Indiában az emberi civilizáció már több mint 9500 évvel ezelőtt kialakult!

Tehát adva van egy 9500 éves víz alatti város, és egy mítosz mely szerint ez az univerzum közepe, földgolyónknak az a kicsi része, ahol a hindu vallás egyik főistene Shiva (aki tulajdonképpen az ’igazi’ isten - Brahma - megtestesülése ezen a Földön), tánccal bepörgette kozmoszunkat. Így születnek a mitológiák… Sosem fogjuk megtudni, de vajh’ Shiva valamikor élő személy lehetett? 

Eddig a legrégebbi indiai civilizációnak az Indus-völgyi ősi városokat hitték, (Harappa, Mohenjodaro, Lothal, Csanhudaro, stb.) melyeket az 1920-as és 30-as években találtak meg. Az Indus-völgyi kultúra i.e. 3. és 2. évezredben virágzott és nagyobb része a mai Pakisztán területén található meg.

 „..I.e. 3100. körül … kezdtek megmoccanni az ókor legnagyobb városi civilizációi a Karakoram és a Himalája hegyvonulatoktól kezdődően a folyóvölgyekben. … Később ezt hívják majd az Indus-völgyi vagy Indus-Sarasvati civilizációnak.

I.e. 2500 körül a csúcsponton ez a titokzatos … kultúra legalább 6 nagy szárazföldi várossal dicsekedhetett … 30 ezres lakossággal. Ezek a városi középpontok összeköttetésben voltak kisebb városok és falvak százaival és néhány tengeri kikötővel is, mint Lothal és Dolavira a part mentén és a hajózható folyókon felfelé stratégiai helyeken. A határok egy Nyugat-Európánál nagyobb területet zártak körül – 1,5 millió négyzetkilométer, nyugaton Irántól és Türkmenisztántól, északon Kasmírtól, délen a Godavari-völgytől és keleten a Delhi mögötti területekig. Voltak tengeri előőrsei is, többek között az egykor fejlett település a Perzsa-öbölben, és hatalmas kereskedelmi hálózata volt, amelyet egy nagy kereskedői hajóhad látott el.”  (Graham Hancock: A mélység titkai 118.old)

Az Indus-völgyi kultúra eddig feltárt városaiban számtalan lelet mutat rá arra, hogy mint a Nap félése – esetleges Nap imádat, de ez nem bizonyítható -, mint a bikakultusz, a joga ismerete, és a lingam figurákon keresztül Shiva bizonyos fajta ’létezése’ – egyértelmű bizonyítékai annak, hogy az itt élő népeket is úgy tanította be (tanították be) valaki (valakik).

Ezen városok legkezdetlegesebb kerámiái között találtak már kör alakú érméket, melynek egyik oldalán egyértelműen a nap-szimbóluma (egy sugárzó nap), a másik oldalán egy bika látható (Mohenjodaro). Harappában viszont lingam-ot találtak; jogaülésben ülő figurákat pedig igen szép számban ástak elő, mint Harappában, mint Mohenjodaro-ban. De előkerültek démonfigurák és háromfejű emberkék is, ez utóbbiak a többfelé tekintő-látó Brahma valamely földi megtestesülését szimbolizálhatják e korai korban. De nehogy azt higgyük, hogy csak ezekben az 5-6 ezer éves városokban találtak ilyen figurákat! Mehrgarh településén, mely kb. 9 ezer éve kezdett felépülni, már felfedezték e háromfejű figurák megdöbbentően hasonló elődjeit is!  (De Közép-Amerikába is kerültek elő ilyen figurák!) 

De itt van Bhimbetka is, a barlang, 10 ezer éves rajzainak felfedezése különös jelentőséggel bír az indiai kultúra sokszínűségének és korának bizonyításaként. Bhimbetka sziklafalain a díszes paripákon lovagló figurák például alámossák azt a téveszmét, hogy az un. árja nép, - melyet a Védák megemlítenek - ázsiai eredetű lett volna, mivel egyik bizonyítéka az árja bevándorlási történetnek az lenne, mely szerint az őslakos indiaiak nem tudtak lovagolni, sőt a lovakat sem ismerték. Az elegáns lovasok nemesített fajtákon ülnek, a hátrafelé állított széles lándzsák nem hagynak kétséget: küzdelemről van szó. Egy másik rajz, mely szintén lovasokat örökít meg harc közben, annyira élethű, mintha videofelvételt néznénk 10 ezer év távlatából. A lovak ráadásul fel vannak ’szerszámozva’, látszik rajtuk a kengyel.

Íjakat is láthatunk, melyek harc közben ugyancsak ’mozgékonyan’ vannak megörökítve reppenés közben, Ugyanakkor a túloldalon álló, - érdekes szoknyaszerűvel jelzett alak – egyértelműen kivédi a halálos nyílvesszőt pajzsa segítségével.

De az elefántokon lovagló-harcoló emberek szintén a Védák ’meséit’ testesítik meg. Minden elefánton két ember ül, szemmel láthatóan egymás között tartanak egy nyelet, mely ’nap-szerű’ alakzatra van szerelve, az ’ellenség’ gyalogszer hull, hiába támadnak íj-vesszőkkel, az elefánton ülő emberek fölénye nyilvánvaló.

De láthatunk itt pajzzsal védekező, kardokkal harcoló embereket is, akiknek még a derekára is rá van erősítve egy rövidebb kard-szerű, talán tőr. Persze mindezen életképek nem lennének izgalmasak, ha egyediségükkel, - mely korukban rejlik – nem vívnák fel figyelmünket. Gondoljunk csak bele: olyan harci eszközökkel felszerelt figurákat ábrázoltak, melyekkel még a történészek által kőkorszaknak ’becézett’ idő-intervallumban használtak! Annyira bizonyára nem volt ostoba ez a nép, hogy tőröket, kardokat kőből csiszolt volta, arról nem is beszélve, hogy semmi értelme nincs ennek a feltételezésnek, melynek felvetésével én is csak a helyzet ellentmondásos oldalára kívántam rávilágítani.  

A régészek (Gudzsarat indiai szövetségi állam egy kis településén) Dholavirában, a világ egyik legrégebbi stadionját tárták fel. Az 5500 éves teraszokon kb. 10 ezer ember foglalhatott helyet, akár ünnepek, akár versenyek alkalmával. Persze egy 280 méter hosszú stadion kihasználhatósága önmagába még az én fantáziámat is meghaladja, hisz ma sem csak sportesemények alkalmából használják a stadionok tömegbefogadó képességét.

„Dholavira városának méretei is  arra utalnak, hogy a harappai civilizáció ismerte a trigonometriát. Ezt a település hosszúsága (777,1 méter) és szélessége (668,7 méter) is alátámasztja. A matematikai ismeretanyag olyan magas fokú volt az ásatás lelőhelyén, hogy a harappaiak mindent négyzet alapra vagy kocka alakúra építettek.” – nyilatkozta a feltárásról az indiai régészeti szolgálat korábbi főigazgatója, Dr. R. S. Bisht.

A stadion két patak a Mansa és a Manhar között terül el. A harappaiak a víz tárolására is gondoltak, ezért kisebb gátakat emeltek a vízfolyásokon.

(sulinet.hu/cgibin)

De az Indus-völgyi civilizáció magas fokú matematikai tudását más leletek is alátámasztják:

„..Mohenjodarónál, Harappánál és sok más távol fekvő Indus-Saravati helynél talált súlyok és méretek nem csak hihetetlenül pontosak és egyezőek, de a matematikai fejlettség magas szintjét is mutatják. A súlyok megjelenése egy kettes számrendszer szerinti kialakítást mutat: 1,2,4,8,16,32 stb., egészen 12800 egységig (egy-egység egyenlő 0,85 grammal). A másik oldalon a méretek egy tízes számrendszerbeli rendszert mutatnak: ’Mohenjodarónál találtak egy olyan skálát, ami pontosan 0,264 hüvelyknyi egységre volt felosztva ( 1 hüvelyk = 2,54 cm). A láb mértéke 13,2 inch (egyenlő 50x0,264). Ugyanígy az Indus-Sarasvati kikötőben, Lothalban S.R.Rao talált egy skálát nagyon kis, pontosan 1,7 mm-es felosztásokkal:

’Tíz ilyen felosztás .. egyenlő 17,78 mm-rel. Lothal kikötőjének a falvastagsága 1,78 m, amely a Lothal mérték legkisebb egységének a sokszorosa a tízes rendszerben. A dokk kelet-nyugati falának a hossza szélességének a hússzorosa. Nyilvánvaló, hogy a harappai mérnökök a méretezés tízes felosztását követték.’

Rao véleménye szerint az Indus-Sarasvati civilizációból fennmaradt anyag – akár a városi házak sorban állítása, a hatékony csatornarendszer eltervezése és elkészítése, vagy a pontos matematikai rendszerben meghatározott súlyok és méretek használata – a ’harappaiak tudományos megközelítésének’ részletes bizonyítékával szolgálnak. Néhány esetben ez a megközelítés annyira tudományos, hogy Jonathan Kennoyer hozzáfűzi, hogy … az Indus technológia sok aspektusa nem teljesen érthető, ahogy a tudósok megpróbálják újraalkotni a kőedény kerámiákat normális terrakottaagyagból, és acélkeménységű bronzot újraelőállítani.” ((Kennoyer tanulmányából származik a penge-technológiáról az Indus-völgyi városokban.)) 

(Graham Hancock: A mélység titkai 124.old)

„Kennoyer számos bizonyítékot talált, hogy bizonyos nagy hasábú tengeri kagylókat (Turbinella pyrum és Chicoreus ramosus) egyértelműen és hatékonyan felnyitottak, hogy ékszert készítsenek. Ezek a kagylók kivételesen kemények, és arra a következtetésre jutott (96.old), hogy minden bizonnyal „egy speciális bronzfűrésszel vághatták.. Az összes fűrésznyom mélységének tanulmányozásával rekonstruálni lehet a fűrész alapformáját. Nagyon vékony, hosszú és íves fogazott széle volt, hasonló azokhoz, amiket ma is használnak a Bengálban készített kagyló karperecekhez. Még meglepőbb az a tény, hogy az indus bronz-fűrész olyan hatékonyan el tudta vágni a kagylót, mint a mai acélfűrészek. Ez arra utal, hogy az Indus bronzfeldolgozók olyan kemény bronzot állítottak elő, mint az acél. (Graham Hancock: A mélység titkai 695.old) 

Most pedig mélyedjünk bele India történelmi mélységeiben, hogy megtudjuk miért nem is olyan meglepőek az ősrégi civilizációra utaló régészeti eredmények.

„Az Indus-völgyi civilizációról kevesebb információ áll rendelkezésre, mint Mezopotámiáról vagy Egyiptomról. Ennek oka egyrészt, hogy az Indus-völgyi kultúra írásrendszerét eddig még nem sikerült megfejteni. A másik ok, hogy a régészeti ásatásokat különféle nehézségek akadályozták.

A harappai ásatások eredményei szerint a civilizáció teljes érettségében jelent meg az i.e. III. évezredben.

Akárcsak az egyiptomi, mezopotámiai vagy az amerikai fejlett civilizációk. Ez mindenképpen egy elgondolkodtató, meghökkentő tény a régészet jelenlegi állásfoglalását figyelembe véve.

E kultúra emberei ismerték és használták a kereket és ők használtak először nagy mennyiségben égetett téglát az építkezésekhez. Volt írásuk, amelynek maradványai cserépdarabokon és kis, bélyeg nagyságú, kőből készült pecsétnyomókon találhatók.

(A kutatók mintegy 400 különböző hieroglifa jellegű írásjelet különítettek el, a leghosszabb összetétel 26, a legrövidebb 5 jelből állt.)

A fellelt csontvázak azt mutatják, hogy a népesség jól táplált volt, jelentős mennyiségű húst fogyasztottak, tartottak marhát, birkát, kecskét, vízi bivalyt, csirkét, kutyát. A gabonafélék közül a búza és az árpa termesztése volt jelentős. …

E kultúra, úgy tűnik, az apró tárgyakat szerette: pecsétnyomók, kis terrakotta és fajansz szobrocskák, figurák kőből, ezüstből, rézből, csontból, elefántcsontból. Funkciójuk nem ismert: éppúgy lehettek áldozati, vallási vagy kegytárgyak, mint játékok, szimbólumok, istenségek vagy valós személyek figurái.

A régészek számára az is sokatmondó, mit nem találtak Harappában. Nincsenek nagy templomok (mint Mezopotámiában), nagyszabású síremlékek (mint Egyiptomban), még városfal sincs. Nincs tehát bizonyíték egy hatalmában biztos uralkodó vagy uralkodói réteg meglétére, és semmi sem utal hadsereg fenntartására. (Néhány fegyver ugyan előkerült az ásatások folyamán, de semmilyen harci eseményt megörökítő faragást, szobrot, cserépdíszt nem találtak.) Mindebből és a leletekből a kutatók arra következtetnek, hogy Harappa a kézművesek és a kereskedők városa volt, fejlett "középosztályi társadalommal", ahol az irányítást egy gazdag kereskedőkből, földbirtokosokból és vallási vezetőkből álló réteg végezte.

(A National Geographic alapján www.historia.hu/archivum/2000/0008farkas.htm - 8k Farkas Ildikó: Az Indus-völgyi civilizáció)

Így maradt ez a későbbi korokban is:

„Indiában, a típusok hazájában, minden téren a személytelen általánosság uralkodik s az egyén lehetőleg a köz-szellem bélyegét viseli magán.” (Schmidt József: Ázsia Világossága 61.o.)

A rács rendszerben tervezett Mohenjodaro-ban a fő utcák észak-déli, ill. kelet-nyugati irányúak, amelyek téglalap alakú blokkokra osztják a várost.  Mohenjodaro házai a fő égtájak felé néznek, és mindegyikben találunk egy belső udvart. A Harappa civilizáció mindazon városai, amelyek az Indus és a Szaraszvati (Sarasvati) folyók mentén épültek, hasonló felépítést mutatnak. Sakktáblához hasonlóan tervezték őket, és egyforma méretű négyzet alakú területekre lettek felosztva. A templomot az egész város középpontjában emelték, amelyet különböző funkciók alapján osztottak részekre. Ezeket a városokat tiszta geometriájú szisztematikus tervek alapján építették.  

Nézzük most meg Mohenjodaro területét Graham Hancock leírásában:

„A Nagy Fürdő pontosan egy középméretű négyszögű úszómedencének néz ki, és 11,89 m hosszú, a mélysége 2,44 m. A szorosan egymáshoz illesztett téglák és a nedvesség ellen használ bitumen és a gipszhabarcs mind egy tapasztalt és fejlett építészeti kultúráról tanúskodnak – olyan tapasztalatokról, amelyek nem egyik napról a másikra keletkeztek ..Különösen jelentős a csatornarendszer, amivel a vizet elvezették a Nagy fürdőből, egy mély csatornán keresztül, amelyet egy magas téglából készült boltív fedett….

A DK egy impozáns lakónegyed lehetett. Épületei nagy része két-, néhány akár háromemeletes lehetett, és néhány fal még mindig négy méterig magasodik…. A hatósági utcai világítás (lámpák a fali csatlakozókban és a hatósági hulladékgyűjtés is bizonyított – körülkerített szemeteskukákkal. Még lenyűgözőbb a közegészségügy nyilvánvaló jelenléte, amely bizonyított a fedett csatornák hosszával és azzal a ténnyel, hogy a házak többségében privát, a nyugati típusokhoz hasonló WC volt, amely egy szögletes téglacsúszdán ürült ki a főcsatornákba vagy a hulladékgyűjtőkbe, amelyek az utcán álltak a lefolyó alatt, és amelyeket valószínűleg hatósági csapat szippantott ki rendszeres időközönként. A főcsatornán belül négyszögletes pöcegödör volt, amelyet bizonyos távolságokban helyeztek el, és szintén rendszeresen tisztítottak, ami a szilárd hulladékot felfogta, míg a folyékonyat hagyta elfolyni.

..Az i.e. 3. évezred közepén a csúcspontján Mohenjodaro egész lakott része 250 hektárra terjedt, és lehetséges, hogy lakossága akár a 150 ezret is elérhette.”

(Graham Hancock: A mélység titkai 123.old.) 

Kik építhették ezeket a városokat? Kik éltek, élnek Indiában? Miért is olyan nehéz beazonosítani a népeket, melyek hozták-vitték az emberi civilizáció hajnalán a különböző földrészek között a kultúrát? Hát azért, mert nem egy-egy fajról beszélünk sohasem, mikor egy nép kultúrája szóba kerül. Akár a mezopotámiai, egyiptomi v. amerikai civilizációkat nézzük, mindig több népcsoport, több faj keveredéséről, kulturális egymásra hatásáról, együttéléséről beszélhetünk.

Nagy hátrány az is, hogy a világ legősibb kultúrája, illetve örökösei jellemző vonása:

„A történelmi érzék rendkívüli fogyatékossága, majdnem teljes hiánya az ind szellem legbélyegzőbb vonásainak egyike. Olyan mű, amely kifejezetten történelmi akarna lenni, az egész ind irodalomban alig van egy-kettő, de ez sem igazi história, hanem költészetből és valóságból összegyúrt fantasztikus epika. Az ind nép nem írt, mert soha nem is csinált történetet.” (Schmidt József: Ázsia Világossága 19.o.)

Lássuk hát, hogy is volt ez az indiai civilizáció történelmében az ősi írások szerint?

„India árja lakossága nem tiszta faj, mert a Véda többször említi, mennyire különböznek a fekete bőrű és lapos orrú őslakóktól. [174 Ludwig, Rigveda. III. 210.] Ez a faj elegyedett az őslakossággal.

A Védákban sok célzás van történeti viszonyokra. A himnuszokban öt nép említődik: a turvasa, a Parusni melléki jadu, az anu, a druhju és a tíz király csatája után leghatalmasabbá lett púru, melynek neve a hőskölteményben kuru (Rigvéda I, 108, 8). A Védákban Dánava Maja, az árja istenek ellensége (Daitja) és az Asurák építő mestere, Pandu fiai számára palotát épít, mert az árják a kőből való építést az őslakóktól tanulták.   

A Mahábháratában szereplő népek, névleg a Magatha (Bihár) ország királylajstromai egymástól eltérők valamennyi szövegben.”

(Nagy Képes Világtörténet)

Még ma is megszámolhatatlan népcsoport él Indiában. A negroid őslakosságból igen kevés élete túl a történelem viharait, bár még a déli erdősségekben élnek kis csoportjaik.

A dravidák alkották valószínűleg az Indus-völgyi civilizációt. Bár fejlett kultúrájuk csak akkor juthatott ilyen magas szintre, ha egy civilizációnak több ideje van a kifejlődésre, éppen ezért izgalmasak a majd tízezer éves építészeti leletek, melyek talán majd bebizonyítják, hogy milyen régi és fejlett is ez a civilizáció, és hogy honnan is érkezett az Indus-völgyébe.

A harmadik népcsoport az az árja, akiket jelenleg közép-ázsiai eredetűnek tartanak. Még mindig nincs bebizonyítva, hogy az Indus völgyi civilizáció nagyvárosainak bukása az árja invázió egyenes következménye, de végeredményben a magukat árjáknak nevezők magukhoz ragadták a hatalmat kb. az i.e. II. század közepén. Jobb fegyvereik és szerszámaik voltak, lóvontatta könnyű harciszekereken érkeztek, melyeknek küllős kerekei voltak. A dravidákat az árják dél felé, a szubkontinens csücskébe szorították, ahol ma ők alkotják a lakosság többségét.

India nyelvei számának meghatározása szintén lehetetlen. Az egyik forrás 2600-ra taksálja, beleértve a dialektusokat is, a másik 800 egynéhány nyelvet említ.

Három fő nyelvcsalád létezik az etnikai csoportokhoz hasonlóan, ebből kettő a dravida és az indo-árja a legrégibb.

Dél-Indiát a dravida nyelvek uralják. A legősibb közülük a tamil, amely Tamil Nadu államban a fő nyelv a Comorin foktól Madrasig.

- Ne feledjük el Tamil Nadu államban találtak rá a 9500 éves víz alatti városra is. Nem csoda hát hogy Dél-India legősibb nyelvét itt használják.

 A másik három jelentős dravida nyelv a kannada, melyet Mysore-ban és Andhra Pradesh állam egy részén beszélik, a telugu, mely Madras-tól (ma Chennai) északra, Orissa állam határáig terjed és a malayalam Keralában. A tamil irodalom kezdeteit az időszámításunk szerinti első évszázadokra teszik.

India északi részein az indo-árja nyelvek a legelterjedtebbek, melyek őse a szanszkrit volt.

 „..Az ősi India lakóinak vallásait ..figyelve …egy teljesen más világba érkezünk, olyanba, ahol másképp értelmezik az abszolút és a rá épülő emberi létezés természetét. Ebben a világban másképp ítélik meg az idő, a természet, a szentség és a pogányság minőségét, s vele együtt természetesen a csodákat is…. Ezen civilizáción belül húzódott az a vallási hagyomány, aminek eredetét egészen a Rigvéda szövegéig lehet visszavezetni, mely írás már tizenhárom évszázaddal a zsidó Biblia utolsó szerkesztése előtt elérte végső formáját. Öt évszázaddal megelőzve Krisztus, az indiai szubkontinens már két új - és nagyon fontos vallást – a buddhizmust és a dzsainizmust (dsainizmus) -, valamint ezek mellett nagyon sok elszigetelt kultuszt és spirituális mozgalmat is létrehozott. Ekkora már megalkotta a jóga gyakorlatát és elméletét, ami szerteágazó gyakorlási formáival az indiai vallások közös alapját képezi.” (Kenneth L. Woodward: Csodák könyve 221 old)

 A világ egyik legrégebbi és legösszetettebb vallása a hindu, melyet jelenleg is 700 millió ember vall magáénak. A hinduizmus bonyolult, szövevényes mitológiája hatalmas terjedelmű szent könyvein alapul. Olyan ősi, hogy vallásalapítóról vagy a vallásalapítás idejéről nem is tud, egyszerűen a kezdetekbe ill. a világérák kozmikus időrendjébe helyezi magát. Mivel ez a vallás 5 ezer évnél bizton idősebb, ezért igen sok hatást foglalt magába a történelem során, de lényege nem változott. Mivel az Indus völgyi társadalmak feltételezések szerint a dravidák ősei lehettek, és a régészeti leletek arra engednek következtetni, hogy hitük alapja az agrár- és termékenységkultusz volt, de már a szent állatok is megjelentek. Egyes nézetek szerint a meditatív és aszketikus hagyományok is tőlük erednek.  Brahmának, Sívának, Kálinak a vonásai erre a korra vezethetők vissza.

Miután az árják elfoglalták ezt a területet, és a szanszkrit nyelvet, melyen Ők a Védákat írták, már ismerjük, ezért ettől a kortól tisztábban láthatjuk a vallási elképzeléseket. Hogy ezek mennyire keveredtek össze az indus völgyi kultúra hitrendszerével az ma már kibogozhatatlan.

 „Az indiai vallások azokból a szent iratokból eredeztethetők, melyek több mint három évezreden keresztül fejlesztettek, bővítettek és őriztek. Ezeknek a szövegeknek az alapját a négy Véda képezi (a szó jelentése „tudás”)…. Az írásokat India szent nyelvén, szanszkritul írták, hosszuk hatszor nagyobb, mint Homérosz Iliásza és Odüsszeiája együttvéve. A négy közül a legöregebb és legfontosabb a Rigvéda  …. Összesen ezerhuszonnyolc, különféle istenekhez szóló himnuszt tartalmaz, amiket a szertartásoknál énekeltek. A szakértők az indiai vallás eme korai formáját brahmanizmusnak hívják, mai nevét India papi kasztjáról kapta, melynek férfi tagjai kivételes jogokkal rendelkeznek a szöveg tanulmányozása és a védikus tudás továbbadása terén. A Brahmanák – brahminok – hajtották végre a növények és állatok áldozati bemutatását is, ami egyben a közösség legfontosabb vallási cselekedetei közé tartozott.

A másik három Véda később jött létre és alapvetően a Rigvéda a forrásuk.” (Kenneth L. Woodward: Csodák könyve 222-3 old.)

A Száma-véda szertartási énekeket, a Jadzsur-véda áldozati formulákat, az Atharva-véda varázsszövegeket tartalmaz.

„A későbbi generációk minden egyes Védához megalkották az un. Brahmanákat, ami a szövegek prózai leírását és magyarázatát tartalmazza. - Az áranjakákat …, melyek az erdőkben elvonultan élő jogik látomásait tartalmazza. – És végül a királyi upanisadokat.., melyek erőteljes filozófiai és misztikus magyarázataikkal az ősi Védák szövegeinek értelmét próbálják megfejteni. Ahogy azt korunk egyik szakértője megjegyezte, „a himnuszok az áldozati szertartás nyelvét, a Brahmanák a rituális formáját, míg az upanisadok a spirituális értelmezését szolgálják”.

Az ortodox hinduk a szent iratok eme törzsét sruti-nak hívják (jelentése, „amit hallottak”), mivel az Istenek ezen kinyilatkoztatását eredetileg a risik vagy látók hallották meg, illetve mert a hívők is így hallották a brahmin papoktól a szertartás alatt. A későbbi szövegeket Smriti-nek (jelentése „emlékezni”) hívják és általában emberi szerzőkhöz kötik őket. Nyugati értelmezésben a sruti-t kinyilatkoztatásnak, míg a smriti-t hagyománynak tekinthetjük, habár a gyakorlatban mindkettőt szent irodalomnak tekintik. .. A Védákat közel háromezer éven keresztül professzionális recitálók (panditok) adták tovább szájhagyomány útján, akik a szövegeket betűről betűre memorizálták. Valójában a Védák leírása után ez a hagyomány továbbra is fennmaradt és mind a mai napig sétáló „védák” adják át szájhagyomány útján, hisz ők az egyedüliek, akik az egyes szavak pontos kiejtését, hangzását ismerik. A hangzás fontossága azonnal figyelmezteti az olvasót az indiai vallások alapvető tulajdonságára, ami a mantrák meditációiban történő széles körű elterjedésében fejeződik ki…

.. A védikus irodalom valójában egy hatalmas óceánnak tekinthető, melyben nagyon sok és olykor egymásnak ellentmondó áramlat található. A védikus himnuszokba ágyazva sokszor feltűnnek az emberiség legfontosabb kérdései, mint például: hogyan jött létre a világegyetem? Mi tartja fenn a kozmikus rend (rta) létét? Csak az első kérdésre vonatkozóan a Rigvéda nagyon sok kozmogenezis himnuszt tartalmaz. A második kérdés viszont India vallási irodalmának állandó témáját képezi, azaz kozmikus csatát a rend ereje, valamint az antra vagy káoszt megtestesítő és természetfeletti erőkkel felruházott démoni erők között.”

(Kenneth L. Woodward: Csodák könyve 222-3 old.)

„A Véda …kora mély homályba van burkolva. Alsó határa körülbelül az i.e. 5. század - mert az ez idő körül keletkezett buddhizmus az egész Védát feltételezi. A felső határ ellenben teljesen meghatározhatatlan: legalábbis a 2. évezred közepe, esetleg a 3. évezred. Egyes tudósok még messzebb akartak visszamenni: a 4. évezred közepéig (Jacobi), sőt a 6. évezredig (az ind Tilak)….” (Schmidt József: Az ind filozófia)

Láthatjuk, hogy milyen ősi szimbólumrendszerről, vallásról lehet itt szó, ha már leírásuk előtt is ilyen hosszú ideig (3 ezer évig) őrizték meg szóban a hagyományokat. A legelső himnuszokról beszéltünk itt – a Rigvédáról -, mely nem keletkezhetett egy egyszerű halászó-vadászó ősközösség szintjén. Ez a himnusz csak egy igen hosszú civilizációs fejlődés következtében jöhetett létre. Egy olyan civilizációban, mely elég hosszú ideig fejlődhetett (többezer évig) és elérte a lehetséges jólét és kényelem azon fokát, amikor már a lét filozófiai kérdésein is ráért töprengeni.  

„Kisemberek, akik kezük munkájából éltek s a megélhetés gondjaival küszködtek, nem igen engedhették meg maguknak azt a fényűzést, hogy a lét problémáján töprengjenek.” (Schmidt József: Ázsia világossága 72.old.)

I.e. 10-9 ezer éve állítólag még a kőkorszakot szenvedte az emberiség. (Vagy csak egy része?) Arról már nem is beszélve, hogy semelyik nép vallásában nem merülnek fel filozófiai létkérdések. Ha valóban Indiáé (itt most a földrészt értem ezalatt) a történelemben az első szerep, akkor nyugodtan feltételezhetjük azt is, hogy azok a népek, melyek súrolják már a kozmikus kérdések határait vallásukban, nem Indiából kapták-e az első „lökést”, hogy aztán saját szájízük szerint továbbformálják azt, ami nekik tulajdonképpen még érthetetlen volt? Én az egyiptomi vallást mindenképp beilleszteném ebbe a sorba, hiszen bár foglalkoznak a világegyetem kérdéseivel, de a végtelen fogalmát semmiképpen nem tudják beilleszteni vallási világukba. Valahogyan úgy néz ki, mint egy régi vicc szövege: „megmagyarázni én is tudom, de nem értem”.

A történészek jelenlegi nézetei szerint i.e. I. évezred második felében foglalták írásba a népnek szóló tanmeséket: a Mahábháratát, a Rámájanát. A Mahábhárata egyik része a Bhagavad Ghítá (A Magasztos éneke) olyan kinyilatkoztatás, amely már a hinduizmus minden lényeges tanítását magába foglalja Istenről, a világról és a lélekről, és tökéletesen visszatükrözi a hinduizmus szellemét.

I.e. 6. századtól kezdve a brahmanizmus átalakító reformer irányzatok léptek színre. Ezek közül a dzsainizmus és a buddhizmus önálló, új vallássá fejlődött. Természetesen az „örök” alap megmaradt!

I.e.1.századra tehető az Upanisádok Véda-kommentárjai, a Bhagavadgítá, a Krisnának tulajdonított filozófiai tanköltemény, a Bhágavata-puráná és a két nagy eposz, a Mahábháratá és a Rámájaná megírása.

Több tudós is megkérdőjelezi ezt az időrendet és az ezzel járó árja bevándorlás történetét. Nagyon fontos az, hogy ez a civilizáció helyben fejlődött-e ki, vagy messziről érkezett-e ide.

Némi kételkedésre ad okot az árja bevándorlási történet, hiszen egy – a sztyeppékről érkező népről nem képzelhetünk el olyan tudásanyagot, mellyel az indiaiak már a mi időszámításunk kezdetén bizonyíthatóan rendelkeztek.

Szerencsére most már régészeti bizonyítékok sorával tudjuk bizonyítani, hogy milyen ősrégi kultúrával állunk szembe, ezért. Lássunk, hogy vélekedtek mások a Poompuhar-i leletek megtalálása előtt az indiai civilizáció ősiségéről:

 „ Már N. S. Rajaram, George Feuerstein, Subhash Kak és David Frawley is azzal a feltételezéssel álltak elő, hogy India volt a "civilizáció bölcsője". A védikus indiaiak már időszámításunk előtt több mint két és félezer évvel kereskedelmi kapcsolatban álltak Közép-Amerikával és Kelet-Afrikával. Kétségtelen, hogy a "régi kronológia" megrendült, s hogy sok meglepetés várja még nemcsak az ókori India, hanem az ókori világ tanulmányozóit is.” (Klaus Klostermayer: Az árja bevándorlás-elmélet megkérdőjelezése és az óind történelem felülvizsgálata)

A védikus művekben találhatók olyan, különböző csillagállásokra vonatkozó utalások, melyeknek időkerete kiszámolható. A Rigvéda egyik megfigyelése alapján kapott Kr. e. 4500-ös, illetve a Satapatha-bráhmanában szereplő Kr. e. 3200-es dátum azonban túlságosan korainak tűnt ahhoz, hogy eddig elfogadható legyen.

Feuerstein, G., Kak, S., Frawley, D.: „In Search of the Cradle of Civilisation” (Wheaton, Wuest Books, III., 1996.) c. könyvében az alábbi érveket sorakoztatja fel amellett, hogy miért nem történhetett meg soha az árja invázió. Ebből a legfontosabbak:

„Az árja bevándorlás modellje bizonyítatlan (és helytelen) nyelvészeti feltevéseken alapszik. A nyelvek sokkal lassabban fejlődnek, mint ahogy azt a 19. századi tudósok feltételezték. Renfrew szerint az indoeurópai nyelvet beszélők már Kr. e. 7000 óta élhettek Anatóliában.

Az a feltételezés, mely szerint az árja népek az i.e. második évezredben tömegesen elvándoroltak volna, először Nyugat-Ázsiába, majd Észak-Indiába (Kr. e. 1500-ra), nem tartható annak a ténynek az ismeretében, hogy a hettiták már Kr. e. 2200-ra Anatóliában voltak, s a kasszitáknak és a mitanniaiaknak már Kr. e. 1600-ra voltak királyaik és dinasztiáik.

India ősi írásaiban nem találunk nagyarányú népvándorlásra vonatkozó feljegyzést - sem a Védákban, sem a buddhista vagy a dzsaina írásokban, sem a tamil irodalomban. A Rig-védában leírt állat- és növényvilág, valamint a domborzat és az éghajlat Észak-Indiára jellemző.

Szembeötlő kulturális folytonosság figyelhető meg az Indus-Sarasvatí civilizáció régészeti leletei és a későbbi indiai társadalom és kultúra között: folytonosság a vallási eszméket, a művészeteket, a mesterségeket, az építészetet, a súlyok és mértékek rendszerét illetően.

Az árja bevándorlás elmélete azon az előfeltevésen alapult, hogy egy lovakkal és harci szekerekkel rendelkező nomád nép legyőz egy városi civilizációt, amely nem ismeri a lovat, s hogy lovakról szóló leírások csak a Kr. e. második évezred közepétől fordulnak elő. Azóta azonban több lócsont-lelet is előkerült a harappai és a pre-harappai lelőhelyeken; Indiában őskőkori barlangokban lórajzokat találtak; Ukrajnában lovasokat ábrázoló rajzokra bukkantak, melyeket kb. i.e. 4300-ra datáltak. A ló vonta harci szekerek nem nomád pásztorokra, hanem a városi civilizációra jellemzőek.

Az indusvölgyi civilizáció városaiban talált csontvázleletek faji változatossága ugyanolyan, mint a mai Indiáé, nincs bizonyíték új faj bejövetelére.

A Rigvéda egy észak-indiai folyórendszerről ír, mely a Sarasvatí folyó esetében i.e. 1900 előttről, a Drisadvatí folyó esetében, pedig i.e. 2600 előttről datálódik. A védikus irodalomból kirajzolódik egy népvándorlás a Sarasvatítól (Rigvéda) a Gangeszig (bráhmanák és puránák), amit szintén régészeti leletek bizonyítanak.

A Rigvéda csillagászati hivatkozásai a körülbelül i.e. 2500-ból való Fiastyúk-Krittiká (Bika) naptáron alapszanak, amikor a védikus csillagászat és matematika igen fejlett tudományok voltak.

Újabban műholdfelvételek és geológiai vizsgálatok is bizonyították, a Sarasvatí, a Rigvéda korának emberei által ismert leghatalmasabb folyó, amelynek partján számos jelentős települést létrehoztak, Kr. e. 1900-ra - négy évszázaddal az árják feltételezett indiai betörése előtt - teljesen kiszáradt. Nem túl meggyőző amellett érvelni, hogy az árja falvakat egy kiszáradt folyómeder mentén hozták volna létre.

A régész-geográfusok megállapították, hogy egy két-háromszáz évig tartó aszály kb. i.e. 2300 és 2000 között egy igen széles földsávot elnéptelenített, mely Anatóliától Mezopotámián át Észak-Indiáig húzódott.

A Rig-védában leírt csaták nem megszállók és őslakosok, hanem ugyanazon kultúrához tartozó népek között zajlottak.”

(szkepszis.hu/modules.php?name=News&file=article&sid=45 - 53k -)

 http://www.vilagtortenelemhajnala.eoldal.hu/cikkek/az-osi-fold_-india-1_-resz.html

Az Indus-völgyi civilizáció történetéről nem állnak rendelkezésre írásos források. A régészeti leletek tanúsága szerint a Kr. e. 4. évezred folyamán az őslakosság településein megjelentek a nyugati és déli irányból érkező bevándorlók. Ezek már földművelő népek voltak, és ismerték a fémmegmunkálást. A leletanyag nem utal arra, hogy hódítók lettek volna, sokkal inkább a békés egymás mellett élésre való berendezkedés látható.

Az Indus-völgyi népek keleti és nyugati irányban egyaránt kereskedtek, és aktív részesei voltak a Perzsa-öbölben zajló tengeri kereskedelemnek. Városaik a mezőgazdasági termelésnek köszönhetően jómódban éltek, nélkülöztek viszont egy sor értékes nyersanyagot, így fát, követ, és a rézércet, valamint a fényűzési cikkek legfőbb anyagait, köztük az aranyat is. Mindez arra ösztönözte a térség lakóit, hogy felélénkítsék a keleti irányú kereskedelmet, ami akkoriban már több ezer éve zajlott. A kereskedelmi útvonalak mentén hatalmas városok nőttek ki a földből, az Iráni-fennsíktól egészen az iráni-indiai határig, ahonnan az úttörő szerepet vállaló közösségek idővel áttelepültek magába az Indus völgyébe, hogy ott tekintélyes méretű, mégis békés civilizációt hozzanak létre.

A Kr. e. 3. évezred közepére fejlett városi civilizáció alakult ki a térségben, amely kereskedelmi kapcsolatban állt Mezopotámiával, és ellenőrzése alatt tartotta Magan (a mai Omán és térsége) valamint a Perzsa-öböl kereskedelmét. A mezopotámiai leletekben szereplő Meluhha név nagy valószínűséggel a Harappa-kultúrára utal. A térségben meluhhai lerakatok is működtek, és számos indiai pecsételő, valamint igazgyöngy került elő.

Kr. e. 1800 táján elvándorlás kezdődött, amivel párhuzamosan a Gangesz mentén megjelentek a civilizáció első csírái. Az Indus-völgyben fokozatosan hanyatlásnak indult a városi kultúra, aminek oka feltehetően a klímaváltozás és az ennek következtében történő erdőpusztulás volt. A korábban döntőnek tartott árja bevándorlás már egy pusztulófélben levő civilizációt érintett – igaz, eltűnését valószínűleg meggyorsította, erre utal például az, hogy Harappában ebben az időszakban erődítményeket emeltek. Kr. e. 1700-ra az Indus-völgyi civilizáció megszűnt létezni.

A Harappa-kultúra ismerte az írást. Számos lelet is ránk maradt, azonban a szótagírással lejegyzett nyelvet máig sem sikerült megfejtenünk. A térség városaiban nem csak az írás, hanem a súly- és mértékrendszer is közös volt, elképzelhető hát, hogy közös irányítás alatt álltak.

Az Indus völgyének városai alapvetően két részből álltak: a falakkal körülvett, magaslatra épült citadellából, valamint az alsóvárosi részből. A kettőt legalább egy felvonulási út kötötte össze. A fellegvárban voltak a könnyen megközelíthető, kiváló szellőzésű raktárak, olykor víztározók is. Az alsóváros utcái derékszögben metszették egymást, a jó minőségű, égetett téglából készült házak zöme pedig legalább egy emelettel bírt. Ebben a korban már kiváló csatornázottság volt jellemző, és a legtöbb házban volt fürdőszoba és mellékhelyiség.

Több égetőkemencét és nagy, templomként azonosítható épületet is sikerült feltárni, azonban a vallásról csak találgatásokba bocsátkozhatunk. Valószínűleg kezdetben a termékenységet szimbolizáló istenanya volt a kultusz középpontjában, később megjelenhetett a teremtő férfiisten, és az őt szimbolizáló lingamok. A szent számokat már ekkoriban külön jelekkel szimbolizálták. Egyes ábrázolásokon már szent állatok és más istenalakok is felbukkannak (ilyen a proto-Brahmanként azonosított bivaly, vagy a két irányból ábrázolt arcú proto-Siva).

A Harappa-kultúra tárgyi emlékei közül kiemelkedő fontosságúak a valószínűleg adminisztratív célokra használt pecsételők, a megmunkált gyöngyök és a sok terrakottaszobor.

Az ember történelmének legrégebbi, élő emberen sikeresen végrehajtott fogfúrás bizonyítékának felfedezését 'Mehrgarh'-ban találták az újkőkorszakból

2000-ben Lotháltól délre, a Cambay-i (Khambhat-i) öbölben 20-40 méter mélyen, kb. 20 km-re a jelenlegi tengerparttól, egy elsüllyedt város romjait fedezték fel. Az egykor kiterjedt város mintegy 8 km hosszú és 3 km széles volt. Korát a Harappa-kultúránál jóval régebbire, több mint 9 ezer évesre becsülik.^[4]

„A legtöbb civilizáció jellegzetessége egy uralkodó elit jelenléte: paloták, gazdag sírok, luxus termékek, propaganda, mint monumentális feliratok, uralkodók szobrai, vagy reliefjei. Megdöbbentő módon mindez hiányzik az Indus civilizációban. Ez felveti a kérdést, hogy hogyan szerveződött az Indus kultúra, voltak-e uralkodók, és ha igen, akkor hogyan maradtak nyomaik észrevétlenek. Egy másik meglepő vonatkozása az Indus civilizációnak a konfliktusok hiánya. Bár a városokat masszív falak vették körül, de azok valószínűleg az áradások ellen védték a városokat és nem ellenségektől. A falak és a kapuk egyben ellenőrzési helyek is lehettek a kereskedelem lebonyolításában, és talán a lakosokra benyomást is igyekeztek gyakorolni. Fegyverek nem voltak, a civilizáció fénykorában semmi jele erőszakos pusztításnak. Egy egészen békén civilizáció abnormálisnak tűnik a világtörténelemben.” (Jane R. McIntosch: The Ancient Indus Valley 2008 - ABC-CLIO, Inc 80.old.)

https://hu.wikipedia.org/wiki/Indus-v%C3%B6lgyi_civiliz%C3%A1ci%C3%B3