A Strauss-keringő vidám ütemei betöltötték a szobát. Lincoln Fields érzékeny ujjai alatt hol áradt, hol halkult a muzsika, félig lehunyt szeme alól pörgő-forgó alakokat látott, akik valami fényűző szalon parkettjén piruetteznek. A zene mindig így hatott rá. Betöltötte a lelkét a tiszta szépség álmával, és a helyiséget a paradicsomi hangok otthonává változtatta. Ujjai csak úgy lebegtek a billentyűk felett, amikor az utolsó taktusok finom kombinációját csalta ki a zongorából, majd lassan a darab végéhez ért. Felsóhajtott, és egy pillanatra elmerült a teljes csendben, megpróbálta az elhaló visszhang utolsó édességét is kiélvezni. Azután megfordult, és halványan rámosolygott a szobában lévő társára. Garth  Jan  visszamosolygott, de egy szót sem  szólt.  Nagyon  kedvelte  Lincoln  Fieldset, de  nagyon  kevéssé értette. Világaik a szó szoros értelmében távol estek egymástól, hiszen Garth a Mars óriási, föld alatti városából származott, Fields pedig a Földön elterpeszkedő New York gyermeke volt.

– Hogy tetszett, Garth, öreg cimbora? – kérdezte Lincoln bizonytalanul.
Garth megrázta a fejét. Precíz, alapos választ adott. – Feszülten  figyeltem,  és  csak  annyit  mondhatok,  hogy  nem  volt  kellemetlen.  Volt  benne  bizonyos  ritmus, valamiféle kádenciák, amelyek valóban megnyugtatóan hatnak. De hogy szép volt-e? Egyáltalán nem!  Fields  sajnálkozón  nézett  rá,  szinte  fájdalmasan  sajnálkozva.  A  marslakó  pillantása  találkozott  ezzel a tekintettel,  és  megértette,  mit  jelent,  de  szikrája sem  volt  benne  az  irigységnek.  Csontos,  hatalmas  alakja  kétrét görnyedt székében, amely túlságosan apró volt számára, és egyik hosszú lábát könnyedén előre-hátra himbálta.
Fields indulatosan felpattant a zongoraszékről, és megragadta társa vállát.
– A fenébe! Ülj át arra a padra!
Garth derűsen engedelmeskedett.
– Úgy látom, mintha egy kicsit kísérletezni szeretnél velem.
– Kitaláltad. Elolvastam néhány tudományos munkát, amelyek azt próbálják megmagyarázni, mi a különbség a földi emberek és a marslakók érzékelésének berendezése között, de sohasem értettem meg igazán.  Fields leütött egy C-hangot, majd egy F-et, és vizsgálódva nézett a marslakóra.
– Ha van is némi különbség – mondta habozva Garth – , akkor az nagyon csekély. Ha csak felületesen figyelem, nyugodtan állíthatom, hogy ugyanazokat a hangokat ütötted le.
Fields elbámult.
– Hogy lehetséges ez? – Azzal leütött egy C-t, majd egy G-t.
– Most meghallottam a különbséget.  – Nahát, az az érzésem, hogy minden igaz, amit rólatok beszélnek. Ti szegény szerencsétlenek hogy ennyire durva hallásotok legyen! Nem is tudjátok, mit veszítetek. A marslakó közönyösen vállat vont.  – Aki sohasem birtokolt valamit, az a hiányát sem érzi.
Rövid szünet állt be. Jan Garth szólalt meg elsőként.
– Tudod-e, hogy ez az első történelmi periódus, amikor két intelligens faj kommunikálni tud egymással?  Az érzék-berendezés összehasonlítása roppant érdekes – és talán szélesíti a látókörünket.
– Úgy van – helyeselt Fields. – Ebből az összehasonlításból még hasznunk is lehet. Tudod, egy földi biológus a múlt hónapban azt mondta, nagyon csodálkozik azon, hogy egy érzék-berendezéssel annyira szegényesen ellátott faj, mint a tiéd, oly magas fejlettségű kultúrát tudott létrehozni.
– Minden relatív, Lincoln. Mi megelégszünk azzal, amink van. Fields egyre növekvő frusztrációt érzett magában.  – De ha tudnád, Garth, ha legalább tudnád, mit veszítesz!
– Ti sohasem láttátok, milyen gyönyörű a naplemente, vagy egy virágokkal telehintett rét. Ti nem csodálhatjátok meg az ég kékségét, az érő búzatábla aranyló sárgáját. Számotokra a világ a sötét és a világos árnyak váltakozását jelenti.  –  Erre  a  gondolatra  vállat  vont.  –  Sohasem szagoltál  sem  virágot,  sem  finom  parfümillatot.  Még  olyan egyszerű dolgot sem tudsz élvezni, mint egy jó, kiadós vacsora. Nem érzel ízeket, és nem látod a színeket. Sajnállak az örömtelen világod miatt.
–  Szamárságokat beszelsz,  Lincoln. Ne pazarold rám a szánalmadat, mert éppolyan boldog vagyok, mint te.
Felkelt és a sétapálcája után nyúlt, amire a Föld nagyobb gravitációs tere miatt nagy szüksége volt.
–  Tudod,  nem  kellene  ilyen  könnyed  felsőbbséggel  megítélned  bennünket.  Úgy  tűnt,  az  egészben  ez  volt számára a leginkább sértő. – Mi sem hencegünk fajunk bizonyos teljesítményeivel, amiről ti semmit sem tudtok. S mintha mélyen megbánta volna szavait, savanyú mosollyal arcán elhagyta a szobát.
* * *
Fields egy percig zavartan és elgondolkodva ült, aztán felugrott, és a marslakó után szaladt, aki épp a kijárat felé botorkált. Vállon ragadta, és rábeszélte, hogy jöjjön vissza.
– Hogy értsem az utolsó megjegyzésedet?  A marslakó elfordította az arcát, mintha nem bírna a kérdező szemébe nézni.
– Ugyan, Lincoln, felejtsd el. Csak egy pillanatnyi tapintatlanság volt, amikor a szánakozásod már az idegeimre kezdett menni.
Fields éles pillantást vetett rá. – Ez igaz? Logikus, hogy az emberek nem ismerik a marslakók érzéseit, de ennek talán az az oka, hogy a néped annyira titkolni akarja.
– Lehetséges. De most, hogy a saját butaságom miatt rájöttél erre, talán egyetértesz azzal, ogy arra kérlek, ne tovább.
– Természetesen! Hallgatok, mint a sír, noha a fene megesz, hogy valamit megtudjak róla. Mondd meg hát,
miféle titokzatos érzék ez a tiétek?
– Hogy magyarázhatnám meg? – vont vállat Garth Jan.  – Te például meg tudnád határozni nekem a színeket nekem, aki nem tudom megkülönböztetni őket?  – Én nem meghatározást kértem. Mondd el, mire használjátok. Kérlek… – ragadta meg a másik vállát -, te biztos el tudod mondani. Ígérem, titokban tartom.  A marslakó felsóhajtott.
– Nem mégy sokra vele. Mit mond az neked például, hogy ha mutatsz nekem két tartályt, amelyeket átlátszó folyadékkal töltöttek tele, én megmondom neked, hogy a kettő közül melyik van megmérgezve? Vagy vegyünk egy másik  példát.  Mutatsz  nekem  egy  rézdrótot,  és  én  egy  pillanat  alatt  megmondom,  vajon  átfutott-e  rajta a legcsekélyebb  elektromos  áram,  akár  csak  egy  ezredampernyi.  Vagy  ha  őt  yardnyira  tőlem  felemelsz  bármiféle anyagot, én három fok eltéréssel meg tudom neked mondani, mennyi a hőmérséklete. Vagy például… á, hagyjuk, már épp eleget mondtam.
– Ez minden? – kiáltott fel csalódottan Fields.
– Hát mi mást szeretnél még?
– Amiket itt elmondtál, azok mind nagyon hasznos dolgok, de hol van bennük szépség? A ti különös érzékeitek nem értékelik annyira a lelki, mint a testi dolgokat?
Garth Jan türelmetlenül megmozdult.  – Tényleg szörnyű hülyeségeket beszélsz, Lincoln. Én csak arra feleltem, amit kérdeztél tőlem – hogy hogyan alkalmazzuk  az  érzékeinket.  Meg  sem  kíséreltem  megmagyarázni  a  természetüket.  Vegyük  például  ezt  a  te színérzékedet. Amennyire értem, az az egyedüli haszna, hogy bizonyos finom megkülönböztetést teszel vele, amit én nem tudok. Például a színeiddel ismernél fel bizonyos kémiai megoldásokat, már ha rá tudnálak kényszeríteni vegytani analízisre. Ugyan mi szépség van ebben?  Fields már kinyitotta a száját, hogy megszólaljon, a marslakó azonban ingerülten leintette.  –  Tudom!  Most  a  naplementéről  vagy  efféléről  akarsz valami  sületlenséget  összehordani.  De  mit  tudsz  te egyáltalán a szépségről? Tudod-e, milyen gyönyörű dolog, ha szemtanúja lehetsz annak, amikor egy szál rézdróton átfut  a  váltóáram?  Érezted  már  valaha  azt  a  tökéletes  elragadtatást,  amikor  a  szolenoidba  áramot  indukálsz, miközben mágnesessé teszed? Utánajártál már annak, mi az a marsbeli hangszer? Á, nem érdemes!  Garth Jan szeme egészen elködösült felidézett gondolataitól, Fields pedig növekvő ámulattal nézte. A mérleg serpenyője most a másik oldalra billent, és Fields felsőbbrendűségi érzése egyszerre elillant. – Minden fajnak megvannak a sajátos tulajdonságai – motyogta, amiben jó adag álszenteskedés volt -, de nem értem, mi okod van rá, hogy ezt akkora titokként kezeld. Mi itt a Földön semmit sem titkolunk el előletek.
– Ne vádolj bennünket hálátlansággal! – kiáltotta hevesen Garth Jan. A hálátlanság a marslakók erkölcsi kódexe szerint a leginkább főbenjáró bűnök közé tartozik, és Garth még az erre való célzást sem állhatta meg szó nélkül, – Mi, marslakók semmit sem teszünk ok nélkül. Nyilvánnem a önzésből titkoljuk ezt a pazar képességünket.
A földlakó gúnyosan elvigyorodott. Valaminek már kezd a nyomára jutni – ezt szinte a csontjaiban érezte -, de úgy látszik, csak azzal lehet kipiszkálni belőle, ha ingerli.
– Kétségtelenül van ebben valami nemesség – mondta.
– A ti fajotoknak megvan az a sajátossága, hogy a tetteiteket mindig önzetlenséggel indokoljátok.
* * *
Garth Jan dühösen az ajkába harapott. – Igazságtalan vagy, amikor így beszélsz. Egy pillanatig arra gondolt, hogy Fields lelki nyugalma érdekében inkább hallgat, de a legutóbbi gúnyos megjegyzése az „önzetlenségről” lehetetlenné tette ezt. Egyre jobban elöntötte a düh, amely döntésre kényszerítette. Most aztán semmi kétség, hangja ridegen, barátságtalanul csengett.
– Majd egy analógiával megmagyarázom mondta a marslakó, félig lehunyt szemét egyenesen Fieldsre szegezve.
– Azt mondtad, hogy olyan világban élek, amely mindössze világos és sötét árnyakból tevődik össze. Ugyan akkor úgy próbálod leírni a saját világodat, mint ami a szépség számtalan változatának tüneménye. Én meghallgattalak, de a dolog nem sokat érdekel. Sohasem ismertem, és soha nem fogom megismerni. Nem zokoghatunk olyasminek az elvesztése felett, ami sohasem volt a miénk. De mi lenne, ha olyan képességet adhatnál nekem, amellyel öt percen át megláthatnám a színeket? Mi lenne, ha öt percen át soha nem álmodott csodák tárulnának fel előttem? Mi lenne, ha ezután az öt perc után mindez őrökre elmúlna belőlem? Megérné ez az öt perc paradicsomi állapot azt, a mi utána következik – hogy egy életen át elégedetlenkedjem a saját tökéletlenségem miatt? Nem lett volna tisztességesebb cselekedet, ha egyáltalán említést sem teszel a színekről, amiket így mindig jelenlévő kísértéssé tettél?
Fields az utolsó mondatoknál felállt, és meglepetésében tágra nyílt a szeme.
– Úgy érted, hogy a földi ember ennyire kívánatossá teheti egy marslakó előtt azt, amije van? – Öt perc egy, egész életből – mondta álmodozva Garth. – És ennek az öt percnek az érzései… Zavartan elhallgatott, és mérgesen meredt társára.
– Többet tudtál meg, mint amennyi hasznodra válik.
– Lássuk, nem felejtetted-e el, amit megígértél. Hirtelen felugrott, és elrohant, ahogyan csak bírt, nehézkesen botjára támaszkodva. Lincoln Field egyetlen mozdulattal sem próbálta megállítani. Csak ült és töprengett.
* * *
A barlang olyan magas volt, hogy tetejét ködös homály borította, amelyben bizonyos időközönként felragyogott a raditgőmb foszforeszkáló fénye. A földalatti láva rétegtől meleg levegő lágyan rezgett. Lincoln Field előtt ott nyújtózott a Mars fővárosnak széles, ködbe vesző, kövezett főútja. Ügyetlenül felkecmergett Garth Jan otthonának bejáratához azon a hathüvelyknyi létrán, amely szűnni nem akaró kellemetlenséget okozott minden lépésnél. Ám ez még mindig jobb volt, mint amit a szabadjára engedett, Földhöz szokott, merev izmok okoztak ebben a gyengébb gravitációban. A marslakó nagyon meglepődött, amikor hat hónappal ezelőtt látott barátjával újból találkozott, de összességében nem örült neki. Fields ezt hamarosan észrevette, de csak mosolygott magában. Az első formalitásokon túlestek, már a szokásos megjegyzéseket is megtették, és most ott ültek egymással szemközt. Fields elnyomta a cigarettáját, és hirtelen elkomolyodva felegyenesedett ültében.
– Azért jöttem, hogy elkérjem tőled azt az öt percet, amelyről azt mondtad, hogy nekem adod. Megkaphatom?
– Ez szónoki kérdés? Mert számomra megválaszolhatatlannak tűnik – mondta Garth, és a hangjában nyílt pimaszság csendült.
A földlakó elgondolkodva ránézett. – Azt akarod, hogy vázoljam fel néhány szóval a helyzetem?
– Az mit sem számítana – mosolygott közönyösen a marslakó.
– Én azért mégis megpróbálom. A helyzet így áll: luxuskörülmények között születtem és nevelkedtem, és szörnyen elkényeztettek. A leglehetetlenebb kívánságaim is teljesültek, és nem tudom, mit jelent az, hogy nem, ha valamit kimondok. Érted?
Semmi válasz. Fields folytatta.
– A boldogságomat a szép látványban, a szép szavakban és a szép hangokban találom meg. A szépség kultuszát űzöm. Egyszóval esztéta vagyok.
– Nagyon érdekes – mondta a marslakó, és kőmerev vonásai meg sem rezdült -, de hogy jön mindez a jelenlegi problémához?
– Csak így: te a szépség új formájáról meséltél nekem – olyan formáról, amely jelenleg ismeretlen előttem, de amelyet megismerhetnék, ha te is úgy akarod. Az elképzelés nagyon vonzó számomra. Több mint vonzó – szinte követelődző. És ismét figyelmeztetlek, hogy amikor egy elképzelés vonzani kezd, akkor annak átadom magam, és mindig megkapom.
– Ebben az esetben nem te vagy a házigazda – emlékeztette Garth Jan. – Talán faragatlanság, hogy felhívom rá a figyelmed, de tudod, hogy engem nem kényszeríthetsz . A szavaidban lévő célzás szinte kész támadás. – Örülök, hogy kimondtad, mert ezzel módot adtál arra, hogy viszonzásul én is durva legyek anélkül, hogy tudatosan támadnék.
Garth Jan válasza mindössze egy magabiztos grimasz volt.
– A hála nevében követelem tőled – mondta lassan Fields.
– Hála? – hőkölt meg hirtelen a marslakó.
Fields szélesen elvigyorodott.
– Ezt egyetlen tiszteletre méltó marslakó sem utasíthatja vissza – mármint a saját etikája szerint. Hálát kell érezned irántam, mivel az én személyemen keresztül ért az a megtiszteltetés, hogy a Föld legnagyobb és legmegbecsültebb embere átlépte házad küszöbét. – Tudom – vörösödött el dühében Garth Jan. – Udvariatlanság, hogy emlékeztetsz erre.
– Nincs más választásom. Így beismered, hogy voltak éppen a Földnek tartozol hálával. Követelem, hogy ennek a beismert hálának a nevében avass be abba a misztikus érzésbe, amelyet annyira titkolsz. Elutasítod? – Tudod, hogy nem utasíthatom el – jött a komor válasz. – Csak miattad habozom. – A marslakó felkelt, és ünnepélyesen kezet nyújtott. – Fejhosszal győztél, Lincoln. Meglesz. De utána már semmivel sem tartozom. Ezzel megfizetem a hála minden adósságát. Állod a szavad? – Állom! – Kezet ráztak, és Lincoln Fields egészen más hangnemben folytatta. – De azért még barátok vagyunk, ugye? Ez a kis civakodás nem teszi tönkre a barátságunkat, igaz?
– Remélem, nem. Gyere! Vacsorázzunk együtt, és közben megbeszéljük a te… izé… öt percednek a helyét és idejét.
Lincoln Fields alig bírta túltenni magát idegességén, miközben Garth Jan magán „koncerttermében” várakozott. Hirtelen úgy érezte, nevetnie kell attól a gondolattól, hogy pontosan úgy érzi magát, mint egy fogorvosi váróteremben. Már a tizedik cigarettájára gyújtott, de mindegyikből csak kettőt szippantott, és rögtön elhajította. – Nagyon gondosan előkészíted, Garth – mondta. – Csak öt perced van – vont vállat a marslakó -, ezért mindent elkövetek, hogy a lehető legjobban tudd kihasználni. Most odamegyünk a hordozható „zenegépünkhöz”, amely azt az érzést kelti bennünk, mintha egy hatalmas szimfóniát (így mondjak?) hallanánk. – Sokáig tart még ez a várakozás? Ez a huzavona, hogy banális legyek, borzalmas.
– Novi Lonra várunk, aki a hordozható „zenegépen” játszik, és Done Volra, a magánorvosomra. Hamarosan itt lesznek.
Fields átsétált a helyiség közepén álló alacsony emelvényre, és kíváncsian nézegette a bonyolult szerkentyűt. Az elülső rész csillogó alumínium tokján át csak hét tercnyi fénylő, fekete billentyűzetet lehetett látni , alul pedig öt jókora, fehér pedált. A hangszer hátsó része nyitva volt, itt hajszálfinom drótok feszültek benne keresztül-kasul.
– Fura jószág – jegyezte meg a földlakó. A marslakó is odament az emelvényre.
– Drága hangszer – mondta. – Tízezer marsbeli fontomba került.
– Hogyan működik?
– Nem sokban különbözik a földi zongoráktól. Azok a felső billentyűk különböző erősségű elektromos áramot keltenek. Egy szakértő muzsikus a billentyűk manipulálásával külön-külön és egyszerre megszólaltathatja az elektromos áramot. Fields szórakozottan bólintott, és ujjait végigfuttatta a billentyűkön. Észrevette, hogy a föléjük erősített apró galvanométer erősen kileng, valahányszor lenyom egy -egy billentyűt, de emellett semmi egyebet nem érzett.
– Ezen a hangszeren csakugyan lehet játszani? – kérdezte.
– Hát persze – mosolygott a marslakó. – És hihetetlen hatásokat is képes kiváltani.
Odahúzott egy széket a hangszer mellé, és valami olyasmit mormogott, hogy „például így!”, azzal gyors és pontos mozdulattal lejátszott néhány akkordot. Éles marsbeli kiáltás hangzott fel mögöttük, és Garth Jan hirtelen zavarba jött.
– Ez Novi Lon – mondta sietve Fieldsnek. És mint rendesen, most sincs kibékülve a játékommal. Fields felemelkedett, és önkéntelenül is meghajolt az újonnan érkező előtt, hiszen a másik szemmel láthatóan jóval idősebb volt. Szeme és szája körül már sűrű ráncok sorakoztak.
– Tehát ő az az ifjú földi ember – kiáltotta angolul, de erős akcentussal. – Helytelenítem a meggondolatlanságát, fiatalember, de azért rokonszenvezem azzal a vágyával, hogy szeretne megismerkedni a hangszerünkkel. Nagy kár, hogy csupán öt percen át élvezheti. Enélkül talán nem is érdemes élni. Garth Jan nevetett.
– Novi túloz, Lincoln. Ő a Mars egyik legnagyobb élő muzsikusa, és azt hiszi, hogy mindenkit ki kellene átkozni, aki zene nélkül levegőt merészel venni. – Melegen átkarolta az öregembert. – Ő volt a tanárom , és sok-sok órán át gyötört azzal, hogy az áram tiszta kombinációira megtanítson.
– Végül azonban belebuktam, te fajankó csapott le rá az öreg marslakó. – Amikor beléptem, hallottam, a hogy klimpíroztál. Még mindig nem tanultad meg a tiszta kombinációt. Megszentségteleníted a nagy Bar Danin lelkét. És ez volt az én növendékem! Piha! Micsoda szégyen! Belépett a harmadik marslakó, Done Vol, és ez véget vetett Novi Lon tirádájának. Garth, aki örült, hogy megszabadult, odasietett az orvoshoz.
– Minden készen áll?
– Igen – morogta Vol zsémbesen. – Nyilván ez is teljesen unalmas kísérlet lesz. Már a könyökünkön jön ki minden eredmény. – Azzal elfordult Fieldstől, akit eddig áthatóan nézett. – Ez az, aki azt óhajtja, hogy beoltsuk?
Lincoln Fields buzgón bólintott, és hirtelen érezte, hogy szája és torka kiszárad. Bizonytalanul az orvosra nézett, és zavartan szemlélte azt az apró üvegcsét, amelyet az a magával hozott táskából kivett. – Mit akar csinálni? – kérdezte.
– Csak egy oltást kapsz. Egy pillanat az egész – biztatta Garth Jan. – Tudod, ebben az esetben az érzékszervek számos sejtje nyílik meg az agy kéregállományában. Ezeket egy hormon aktiválja, egy szintetikus preparáció, amely a Marson született… izé… vakok esetében stimulálja a rejtett sejteket.
– Ó! Akkor hát a földi embernek is vannak ilyen agy sejtjei?
– Igen, de csak nagyon kezdetleges állapotban. A koncentrált hormon aktiválhatja őket, de csupán öt percre. Ha ez az idő eltelik, a rendkívüli aktivitás a szó szoros értelmében kialszik. Ezután pedig már semmilyen körülmények között sem lehet reaktiválni.
Done Vol befejezte az előkészületeket, és odament Fieldshez aki szó nélkül kinyújtotta a karját, és az orvos befecskendezte az oltóanyagot.
Amikor a beavatkozásnak vége volt, Fields várt egy- két pillanatig, majd kitört belőle a nevetés. – Semmi változást sem érzek!
– Tíz percig nem is érezhetsz – magyarázta Garth. – Ennyi idő kell hozzá. Ülj csak le és lazíts. Novi Lon közben már elkezdi játszani kedvenc darabomat, a „Sivatagi csatornák”-at, és amikor a hormon működésbe lép, a kellős közepén fogod találni magad. Most, hogy a kockát visszavonhatatlanul elvetették, Fields tökéletes nyugalmat tapasztalt magán. Novi Lon dühödten játszott, és Garth Jan Fields megítélése szerint teljesen belemerült a kompozícióba. Még Done Vol, a nyűgös doktor is megfeledkezett durcásságáról Fields magában vihogott. A marslakók feszülten figyeltek, de számára a helyiségben a némaság uralkodott, és más egyebet sem tehetett érezni. Nem, ez természetesen lehetetlen, de vajon nem holmi jól megrendezett tréfa ez az egész? Idegesen megmoccant, és dühösen megpróbált másra gondolni. Teltek-múltak a percek; Novi Lon ujjai fürgén szaladoztak; Garth Jan egyre elragadtatottabb arcot vágott.
Azután Lincoln Fields gyorsan pislogni kezdett. Úgy tűnt, mintha a zongoristát és hangszerét színglória venné körül. Fields nem tudta megnevezni, mi az, de ott volt. Nőtt, növekedett, szétterült a szobában, és teljesen betöltötte.
Újabb színárnyalatok gomolyogtak elő és még újabbak. Hullámzottak és rezegtek; kiterjedtek és összehúzódtak; fénysebességgel változtak, és mégis mindig ugyanazok maradtak. A brilliáns színárnyalatok bonyolult formákat öltöttek, majd elhalványultak, és a fiatalember szemgolyóján néma színképek dörömböltek. Ugyanakkor már a hangokat is hallotta. A suttogásból harsány, csengő kiáltások kaptak szárnyra, és a remegő tremoló minden skáláján zengtek. Fieldsnek úgy tűnt, hogy számtalan hangszert hall egyszerre, a fuvolától a mélyhegedűig, amelyek egyenként, jól megkülönböztethető tisztasággal csengtek.
S ehhez még valami döbbenetes szag-élmény is járult. A finom, alig érezhető illattól kezdve a legfantasztikusabban áradó virágos rét szagáig mindent egyszerre érzett. Különleges fűszernövények egyre erősebb illata is észlelhető volt.
Ám ez még mind semmi. Fields ezt tudta is. Valahogyan tudta, hogy amit lát, hall és szimatol, puszta káprázat – az agyvelő csodája, amely eszeveszetten próbálgatja , hogy a teljesen új érzékelést a régi, jól ismert módon fejezze ki. A színek, a hangok és az illatok fokozatosan elhalt ak. Fields agya kezdte felfogni, hogy mindaz, ami eddig hatása alatt tartotta, valami eddig sohasem tapasztalt dolog volt. A hormon hatása erősödött, azután hirtelen – egy lobbanással – Fields felfogta, mit is érez.
Hogy mit, azt nem látta, nem hallotta, nem ízlelte
és nem is tapintotta. Tudta, mi is ez, de képtelen volt szavakba foglalni. Lassacskán rájött, hogy erre egyáltalán nincs is kifejezés. De még ennél is lassabban jött rá arra, hogy ezt semmiféle fogalom sem fedi. És mégis tudta, hogy mi az. Ott kopogtatott az agyában valami, ami az öröm tiszta hulláma volt – valami, ami felülemelte őt önmagán, és beletaszította egy azelőtt sohasem ismert univerzumba. Mintha valami örökkévalóságon ment volna keresztül. Hangtalan volt és láthatatlan, de – valami volt! Valami, ami beburkolta és elrejtette alóla a körülötte lévő dolgokat.
Nem volt vége, számtalan variációval rendelkezett, és minden egyes robajló hullámzással egy még távolabbi horizont villant fel előtte, és ez a csodálatos érzés egyre sűrűbb, egyre lágyabb és egyre szépségesebb lett.
Azután kezdetét vette a disszonancia. Először csak egy apró reccsenés, amely megrongálta a tökéletes szépséget. Azután egyre inkább terjedt, elágazott és kiszélesedett, míg végezetül mennydörgésszerű robajjal minden összeomlott.
Lincoln Fields kábultan és megzavarodva ismét a hangversenyteremben találta magát. Feltápászkodott, és vadul karon ragadta Garth Jant.
– Garth! Miért hagyta abba? Mondd meg neki, hogy folytassa! Mondd meg!
Garth Jan először meghökkent, aztán szánakozva mondta. – De hiszen még mindig játszik, Lincoln! A földlakó értetlenül rámeredt, és látszott, hogy fel sem fogja ezeket a szavakat. Üveges szemmel bámult barátjára. Novi Lon ujjai éppoly fürgén szaladgáltak a billentyűkön, mint az imént; arckifejezése is pontosan olyan elragadott volt, mint eddig. Az igazság lassacskán kezdett kiderülni; a földlakó üres szeme borzadállyal telt meg. Fejét kezébe temetve leroskadt, és iszonyú kiáltás szakadt fel belőle. – Letelt az öt perc! Nincs visszaút!
Garth Jan mosolygott – valami rémes gúnnyal. – Az imént még sajnáltalak, Lincoln, de most boldog vagyok, boldog! Mindezt kikényszerítetted belőlem, mindennek te vagy az oka. Remélem, elégedett vagy, mert én igen.
Életed hátralevő részében – és Garth hangja sziszegő suttogássá halkult – mindig emlékezni fogsz erre az öt percre, és tudni fogod, mit veszítettél, mi az, ami soha többé nem lesz a tiéd! Vak vagy, Lincoln, megvakultál!
A földlakó elkínzott arccal vigyorgott, de ez inkább vicsorgás volt. Minden akaraterejét össze kellett szednie, hogy tartsa magát. Egyetlen szót sem tudott kinyögni. Ingadozó léptekkel, fejét magasra emelve kitámolygott a szobából. Belül azonban egy pici, keserű hang újra meg újra ezt ismételte: „Megint normális ember vagy! És vak maradsz… vak… VAK!”