És

csak rombolunk, rombolunk magunk körül
és panaszkodunk, mikor nem sikerül
és nézzük a távoli vonatokat
és csodálkozunk, hogy csak ennyi maradt

és később fekszünk le és később kelünk
félünk, hogy visszajön a régi életünk
de ha megkérdezik tőlünk, mit szeretünk
kapásból rávágjuk a régi életünk

de a legjobban persze attól rettegünk,
hogy mi van, ha nem is volt új életünk
csak a régit neveztük el máshogy talán
és mindegy, hogy Pesten vagy mondjuk Baján

mindig lesz ló, amit adhatsz alám,
mindegy, hogy Pesten vagy mondjuk Baján
vagy Anitát például felhívhatnám,
ha ismernénk egymást egyáltalán

A teljesség felé

“esküszöm, hogy nem fogok hányni” - mondtam a taxisnak az Astorián,
aztán persze, hogy széthánytam mindent, és pénzem se volt egyáltalán

de ez nem csak az én hibám,
nem lehet mindig mindent az én nyakamba varrni
csak egy elrontott éjszaka vége
és úgyse fogok rá emlékezni
úgyhogy szétvertem az öklöm egy trafóház ajtaján
és felszálltam a buszra, ami hazavitt hozzád

egymillió-hétszázezer ember figyeli minden egyes lépésemet,
mégis ez az egyetlen város, ahol viszonylag szabad lehetek,
mert itt csak akkor maradok egyedül, ha tényleg egyedül akarok lenni
de próbálj meg olyan helyen élni, ahol csütörtök este nincs semmi

akármilyen meglepő, mégiscsak ezek a legszebb éveink
felkelünk, dolgozunk, berúgunk, lefekszünk, felkelünk megint

farmerdzsekiben járok és próbálok leszokni mindenről
a falnak támaszkodva szívom az utolsó slukkot az utolsó cigimből,
mielőtt elnyomnám a csikket, mint a kisebbrendűségit
fiatal vagyok és fáradt, de legalább értem, hogy miért vagyok még itt

akármilyen meglepő, mégiscsak ezek a legszebb éveink
felkelünk, dolgozunk, berúgunk, lefekszünk, felkelünk megint

annyira utálom, amikor felteszem valamire az életem,
aztán jön valaki és megcsinálja sokkal jobban, csak úgy mellékesen