Ady Endre (Érmindszent, 1877. november 22.–Budapest, Terézváros, 1919.január 27.) nem csak szépíróként alkotott maradandót. A magyar sajtó történetébe is örökre beírta a nevét. Páratlan éleslátása több mint egy évszázad távlatából még lenyűgözőbb, mint a maga korában lehetett. Amellett, hogy publicistaként naprakészen, tényszerűen dokumentálta az eseményeket, a legapróbb részletektől kezdve az általánosan levonható tanulságokig mindent észrevett. Száz évre előre.
Nincs olyan mai társadalmi, közéleti jelenség, amelyről ne találnánk leírást, elemzést Ady tollából. 
TÓTH BENŐÉK
Tóth Benőék rendesen pénztárnokok szoktak lenni, s a gondjukra bízott közpénzt többnyire elsikkasztják.
Dicsekvésnek ne lássék:
az egész világon nincs annyi sikkasztó, mint ebben az ezeréves, szép magyar hazában.
Nem is város, amelyiknek nincs meg a maga külön sikkasztója, s már nem messze van az az idő, mikor a jövő Kriványjáért hét magyar város fog versenyezni.
Szóval az álladalmi és társadalmi élet egyik mezején sem értünk el olyan gyönyörű rekordot, mint a sikkasztás terén.
Örök hála legyen ezért a haladásért a Tisza-rendszernek, a kortes főispánoknak,
a gyönyörű magyar ‘közéleti erkölcstan’-nak,
no meg – Tóth Benőéknek is.
Tóth Benőék, mikor elverik a saját pénzüket, s így financiális vizsgát tesznek, rendesen pénztárnoki állást kapnak. Megyénél, városnál, községnél, árvaszéknél, nyugdíjalapnál, egyszóval valahol.
Itt aztán kezükbe kerül mindennemű pénzkezelés, s amennyiben nálunk megvan az a kedélyes szokás is, hogy választások alkalmával vesztegetni szoktak, kezükbe kerül a hivatalos jelöltek megválasztására küldött, bizonytalan eredetű, de tekintélyes összegek kezelése is.
Tóth Benőék ebből a pénzből szabadon garázdálkodnak. A főispán urak gavallérosan ejtik meg az elszámolást. Tóth Benőék szépen zárhatják le üzleti könyveiket.
Mikor aztán a választások elmúlnak, s valamelyik kegyelmes úr zöld fiát sikerült mandátumhoz juttatni, a pénztárnok urak filozofálni kezdenek. A Wertheim-szekrény mellett erre is ráér az ember.
A pénztárnok úr filozofál. Hogy is jutottam én pénzhez? Én a főispántól kaptam, a főispán a kegyelmes miniszter uraktól, a miniszter urak pedig – valahonnan. Bizony-bizony ez nem valami tisztességes pénz. Túl is adok rajta hamar. Ámbár a főispán úr gavallér ember,
a miniszter urak pláne nem is lehetnek mások, mint becsületes emberek, én szintén becsületes ember vagyok ebben a feltétlenül illusztris társaságban. Különben is azért van a pénz, hogy elköltse az ember…
Így filozofál a pénztárnok úr, s ettől a filozófiától egypár lépés van a sikkasztásig.
Ez is megtörténik felsőbb protektorátus mellett.
Nem azt akarjuk ezzel mondani, hogy a főispán uraknak részük van ebben a manipulációban. De hogy tudjon a főispán szigorú felügyeletet gyakorolni a felett az ember felett, kivel olyan nem nagyon erkölcsös konnekszusban állott?
A sikkasztásokat nem Tóth Benőék csinálták. Csinálta azt az a rendszer, melynek vezetőit leverték, de hívei még régi helyükön maradtak.
Tóth Benőék száma még mindig szaporodni fog. Az új rendszerben benne vannak még a régi emberek. S folyik a munka szépen, az Egyesült Államokban nemsokára egy népes gyarmat fog alakulni: a magyar sikkasztók gyarmata…
Pusztuljon a régi rendszer minden szégyenköve! Tűnjék el kortes bandájával, vicinálistáival, strébereivel, főispánjaival, Tóth Benőivel együtt!
Mert így valóban úgy lesz, hogy a jövő térképén Magyarország helyén egy fehér folt lesz, ezzel a felírással: Ez Magyarország volt, de elsikkasztották…
Debreczen 1899. május 17.
http://librarius.hu/2015/12/06/heti-ady-ez-magyarorszag-volt-de-elsikkasztottak/
