Senki nem marad takarásban - A Narcisztikus Együttműködés Rendszeréről Bánki Györggyel beszélgettünk

 

– Mennyire lepődne meg, ha holnap reggel kiégve találná az autóját, és megbotlana egy eldobott utcakőben?

– Nagyon. Nincs autóm. Meg nincs, ami most oda vezethetne, hogy az utcán emberek erőszakosan tiltakozzanak. Teljesen másra adott válasz a kockakő, mint a tanárlázadás. 2006-ban egy széteső, sokak számára ellenszenves rendszerre reagált az agresszióval telített tömeg. Számukra már létezett a jól felépített ellenségkép, ami egyszerre kötődött múltbeli mitológiákhoz és a kormányzás kudarcaihoz. Bár volt méltatlan ellencsapás a hatalom részéről, azt inkább tehetetlenség, értetlenség és tanácstalanság motiválta. Ahhoz a részletgazdagon megépített találmányhoz, amit Fidesz-kormányzásként ismerünk, nem az utcakő illik, és nincs is olyan, aki eldobja. Ez nem hirtelen előállt szituáció. Húsz év előkészület után próbál mostanra magába építeni mindent és mindenkit. Ugyan hordozza az autoriter rendszerek szokásos jegyeit, de ebben a korban és szövetségi környezetben találmánynak számít, tényleg úttörő jellegű.

– Mi a pszichológiája ennek a találmánynak?

– A rendszer sok képzelt és kevés valódi kedvezményezettjét a feltalálók hosszú folyamatban nyerték meg maguknak. Elsősorban olyan, a nemzet frusztrációit gyógyítani hivatott eszmék képviseletével, mint a függetlenség, az erőskezű irányítás, az állampolgároknak nyújtott védelem, és annak a különlegességnek az érzete, hogy mi jobban tudjuk másoknál. Ezen felül szépek és ártatlanok is vagyunk – ennek szimbóluma a Szabadság téri szobor. A remélt sportsikerek is ezért kapnak hangsúlyt. A kiteljesedés a Narcisztikus Együttműködés Rendszere, amely a narcisztikus családok dinamikájának mintájára működik. Ahol nem ütik a gyereket, és az van mondva, hogy nekik nagyon jó. Ha rendesek, ha illeszkednek és főleg, ha a szülő igényeit kiszolgálják, akkor elfogadást kapnak. Nem látványos a lelki roncsolás, csak folyamatos és mélyreható. Egyetlen esély van rá, hogy egy ilyen rendszerben gyerekként vagy állampolgárként értékes maradjak, ha a szüleim, a feljebbvalóim, a gazdáim érdekei az elsők a számomra. Ezért arra fogok törekedni, hogy jobb legyek a szemükben, és közben egyre kisebb lesz az esély, hogy megtudjam, ki is vagyok és mi jó nekem. Azért is működik jól ez a találmány társadalmi szinten, mert ebben a mi kiforratlan, az állampolgári érettségig soha el nem jutott közösségünkben erős a vágy a felelősség elhárítására. Csinálja valaki más. Oldják meg a bácsik. Ez ilyen ország, a bácsik országa. Minél jobban elkötelezte magát valaki a rendszernek, annál komolyabb önigazolásra van szüksége, hogy elviselje az ellentmondásait. Leállíthatja a fejében az értelmes gondolkodást, kiiktathatja az igazságérzetét, pihentetheti az emberségét, hiheti azt, hogy a vezetőt rossz tanácsadók veszik körül, és azt is, hogy mindenki mindig lop, csak ennek végre értelme is van…

– Habony Árpád lehet így ennek a találmánynak az egyik fejlesztője és szelepe is egyben.

– Ő nem létezik, ugyebár. Ha ő létezne, akkor valaki elmondta volna a választások előtt: „Most az lesz, hogy csinálunk egy országot, ahol lekövezünk mindent. Faszán fog kinézni. Ami nincs szem előtt, elrohad majd. Önök egyébként nekünk nem számítanak, csak annyiban, hogy amit magukra az EU költene, annak a felét a saját családjainknak adjuk. A nem létező személy fogja begyűjteni a pénzüket a legkisebb rádióállomásoktól a legnagyobb vállalatokig. Eleinte titokban, aztán már nyílt megbeszéléseken. Ügyészség? Nem lesz vele probléma. Önök túlnyomóan amúgy is olyan helyekről tájékozódnak majd, ahonnét erről nem hallhatnak. Lesznek ellenségeik, akikre cserébe neheztelhetnek. Kis türelmet, hogy kik azok, azt később megmondjuk.”

– Amiről nem beszélünk, az nincs, amire nem válaszolunk, az a kérdés nem érvényes – jól működik ez az unortodox kommunikációs stratégia, el kell ismerni.

– Egy elmélet szerint a kommunikációnak úgynevezett alfa és béta elemei vannak. Az első lényege, hogy amit mondok, azt igazi érzelmek és gondolatok hatják át. Én olyan beszélgetésben szeretném önt most bent tartani, amelynek alfa elemei vannak, tehát egy igazi beszélgetésben. A béta elemek a salak ürítésére szolgálnak és manipulációra. Arra, hogy a másik ne tudjon tájékozódni. Ha ma azt mondja valaki egy kormánypolitikusnak, hogy „de hiszen ön a családja és a barátai számára lop”, máris jön az automatikus béta válasz: „Jellemző, hogy az ellenzék a család és a barátság eszméjét támadja!” Ez a totális, torz kommunikáció megszünteti az értelmes párbeszédet.

– Adekvát reakció lehet, ha nem személyesen nekik tesszük fel ezeket a kérdéseket – ha a tüntetések színpadán hangzanak el, hova érhetnek?

– A Narcisztikus Együttműködés Rendszere csak úgy marad fenn, ha növeli az ellenségképzést és az elnyomást, ha minél több állampolgárát be tudja csatornázni ebbe az erőtérbe, és minél több területre kiterjeszti a csápjait.

Az államtól független polgárok ugyanis még képesek lennének rá, és saját véleményt formálnának. Akiknek máshonnan van a jövedelme, vagy akik tiszta körülmények között versengenek az erőforrásokért, azok szabadabban is gondolkodnak. A cél az, hogy elfogyjanak. Idővel nincs az a terület, ami szűz maradhat, és nincs az a kis pénz, amiért a kormányzat le ne hajolna. Senki nem marad takarásban. És ez egyben át is alakítja a társadalom egy részének a jellemét. Hiszen így csak hajlott gerinccel, kicsit cinkosként lehet végül boldogulni. Kitalálsz egy vállalkozást, pályázol, nyersz, tárgyalsz, és ekkor kiderül, hogy a felét oda kell adnod nekik. Vagy eltántorodsz, és nem boldogulsz, vagy belépsz a rendszerükbe. Ez két rossz lehetőség.

– A Narcisztikus Együttműködés Rendszerét a vezető vagy a vezetett nép jegyei határozzák meg leginkább? Vagy ez lenne a nagy egymásra találás?

– A narcizmust én kulturális jelzőként használom, nem kórtani leírásként – ezt fontos leszögezni. Tény, hogy az ország választja a vezetőjét. A legtöbben erre a vezetőre szavaztak, ez egy belső igényt fogalmaz meg. Ennek a hatalomnak ugyanakkor valóban nagyon súlyos narcisztikus jellemzői vannak. Mindenkinél mindent jobban tud, nem szolgálatot nyújt, hanem tulajdonaként tekint az országra, nem érdekli az egyes személy érzése, egyáltalán nem érdekli az egyes ember, az sem érdekli, aki vesztes, és az sem, aki éppen haszonélvezőnek hiszi magát. Arrogáns, domináns, mindent kontrolláló és az ellentétes véleményt elnyomja. Ezek a pszichiátriában leírt narcisztikus tulajdonságok. Térnyerésüket a nemzetünkre nézve rendkívül károsnak tartom. Azokat is sújtja, akik elhiszik, hogy a hatalom által zászlóra tűzött értékek valódiak.

– Vannak, jócskán, milliók, akikhez nem ér el mindennek a filozófiája. Ténylegesen az elszenvedői ennek a rendszernek, akik a közmunka embertelen kritériumrendszerének és vegetációhoz sem elegendő forrásának vannak kiszolgáltatva. Vagy még a közmunkára sem „jók”. Körükben nem törhet ki éhséglázadás? Nem indulhat-e innen ellenállás?

– Számukra összemosódnak a klientúrák. Nem haragszanak jobban az aktuálisan kormányzó pártokra, mint a korábbiakra, csak a kiszolgáltatottságukat érzékelik. Ez gúzsba köti őket, mert félnek attól, hogy azt a keveset is elveszíthetik. Nem tudnak megszerveződni, akármekkora tömeget is képezzenek. Erre jól épít a hatalom. Amelyik azt sem szereti, ha a civil hálózatok erősödnek. Mi pedig nem hiszünk benne, hogy hatékony felnőttek lehetünk, akik összefoghatnak. Ehhez bízni kéne abban is, hogy amikor felszólalunk az igazságért, mások mellénk állnak, és a végrehajtó hatalomtól független állami intézmények megvédenek. De ilyenek lassan csak mutatóba maradnak. Ez pedig ijesztő.

– Nehéz szerveződni. Ahol pár ember összegyűlik és szabad gondolatokat cserél, az már ellenőrzés alá vonandó… Most éppen az alternatív iskolákat szándékoznak beszántani.

– Nem véletlen, hogy a filozófusokat az elsők között rágalmazták meg. Egy lényegtelen dologban ellene mondó földrajzinév-bizottság megszüntetése után. Az is egy szint átlépése, hogy egy komplett színházi társulatot feljelentenek, mert alternatív módon adják elő a Himnuszt. Én úgy emlékszem, hogy ez a jelentgetés a Kádár-rendszer után átmenetileg szégyellni való cselekedet volt.

– Komolyabb hálózatépítéshez közös igényeket kellene megfogalmazni, kritikusan elfogadnunk egymást.

– Néha a patológia onnan ismerszik meg a kórházban, hogy a közelében az emberek egymásnak esnek. Ahol valami rossz dolog sugárzik, ott a körülötte lévők egymást fogják bántani. Mély hasadások keletkeznek. Nem halljuk egymás panaszát, fájdalmát, kirekesztettségét, nem értjük egymás örömét. Pedig van közös nevező. Nevezetesen, hogy a másik megérthető, és színes, valódi identitása van, amit nem ellenem növesztett. Bárhogyan is fordítottak minket egymással szembe 2002-ben a kokárda- túlhordási elvárással, hogy egymástól megkülönböztethető magyarrá váljunk, március 15-én mindig kitűzöm a kokárdát. Ragaszkodnunk kell az identitásunkhoz. Az én identitásom például az, hogy magyar vagyok, és szeretem március 15-ét. Akkor is, ha szinte lehetetlen együtt megünnepelni. Az egyik, amit tenni tudunk, hogy ragaszkodunk ahhoz, amit mélyről jövőnek érzünk.

– Ez már lehet a nemzeti terápia egyéni része?

– Minél többen tekintjük alapnak például, hogy ami szeretetlen, az nem keresztényi, és ami rablás, az nem nemzetépítés, annál közelebb kerülünk a felépüléshez. Elszaporodtak a kurzuskeresztények, akik ha Jézust hallanák, csak csóválnák a fejüket. Ha ma valaki a „jó irányú lopást” helyesli, nem lesodródik a pályáról, hanem kap egy egyetemet vagy egy bankot. Ez nem normális dolog. Fontos, hogy találjunk magunkhoz hasonlókat. Ne legyünk egyedül. Ugyanakkor az is lényeges, hogy ne higgyük a csoportunkat tévedhetetlennek. Tartsunk távolságot, és ha nem értünk egyet, azt is fejezzük ki. Nagy ereje van annak is, ha beismerjük, hogy hibát követtünk el. Mellékes ügy, de katartikus lett volna például, ha Bajnai Gordon annak idején azt tudja mondani nyilvánosan, hogy „Nem tudok azonosulni a miniszterelnök fejének rugdosásával, legyen az bár hungarocellből. Sajnálom, hogy ebbe belekeveredtem. Mindenkit megkövetek, akit rosszul érintett”. Ha valaki ilyet tenne, rögtön tudnám, hogy ő az én emberem.

– Bocsánatkérésről ezen a héten egy dolog jut eszembe, ami a legkártékonyabb fajtából való: a lebukás eredményeként előálló, kényszeredett, őszintétlen. Kiss Lászlóé.

– Az igazi beismerésig és bocsánatkérésig nehéz út vezet, mert le kell számolni hozzá az önigazolással, ami az emberi természetünk egyik fő szervező elve. Az ilyesmi belül történik, gyakran igen gyötrelmes folyamat. Nem igazi médiaesemény, mert a lényege láthatatlan. Nem mindenki jut el idáig. Pedig nagy szükségünk volna hiteles és időálló tekintélyekre. A tekintélyességbe belefér a tévedés és a hiba. Amennyiben az illető be tudja ismerni, hogy elkövette. Ez a rezsim akkor is védi a tekintélyszemélyeit, ha azokról már régen bebizonyosodott, hogy méltatlanok. Az úszók kapitányának az ügye így egy olyan pillanatban pattant ki, amikor óriásira duzzadt az igényünk, hogy leromboljuk a hamis idolokat. Teljesen jogos, hogy ezekben a kérdésekben tisztán szeretnénk látni.

– A tekintélyek kiüresítése a héten új fejezetet kapott: Áder János sakkfigurajellege két képviselő asztali pletykálásából köznevetség tárgya lett.

– Nagyon szánandó a köztársasági elnök, és az eset jól mutatja a rendszer sajátosságait. Ezekben az emberekben az indulásnál bizonyosan volt méltóság. Őt a saját egyik szövetségese olyan államfőként láttatja, akinek az a fő érdeme, hogy simlis. Én ezt nagyon sajnálom. És borzasztóan árt nekünk, mert szeretnénk hinni a valódi tekintélyek létezésében.

– Olyan ez az egész, mintha nem csak a Várról, de az emberekről is lenne Orbánnak egy makett-táblája. Ott játszaná le a terveit.

– Nekem úgy tűnik, hogy az ország olyan lett, amilyennek egy bizonyos ember képzel el minket, ahogyan mi a fejében létezünk. Ott úgy osztályozódunk, hogy hasznosak vagyunk-e a számára vagy sem. Kerékkötői vagyunk-e a boldogulásának vagy segítjük. Én a magam részéről köszönöm a lehetőséget, inkább kikerülnék onnét valahogy.

http://www.vasarnapihirek.hu/friss/senki_nem_marad_takarasban