A 2013 08. 28.-án megjelent poszt frissítése. Popper Péter 6, Ransburg Jenő 5 éve halott! Tessék újra olvasni! Nem hiszem, hogy nincs szégyen ma a magyarokban amikor "vezetőik" hatalmi mámorukban, az egyik elmaradotabb országot alkotják meg, miközben a "vezér" és sleppje ki/ellopják a levegőt is az országból, pedig csak a közös vagyon kezelése lenne a feladatuk! Talán az is figyelemre méltó eredmény, hogy az "utód" már istennel van beszélő viszonyban és Felházat alapít?!
Utóközlés
– Ez túl erős, Péter.
– Túlírtam?
– Nem politikailag, idegileg. Jelzőkben, kifejezésekben.
– Rosszindulatú vagyok?
– Elfogult.
– Szerintem: bátor.
– Bátor, igen, de ennek akkor kellett volna megjelennie, amikor Orbán még hatalmon volt.
– Lesz megint, majd meglátod, Ákos. Küldök másikat, ezen még piszmogok kicsit.
Nagyjából ez a telefonbeszélgetés zajlott le közöttünk 2005-ben Popper Péterrel, akinek állandó rovata volt a 168 Órában Ezek mennek mostanában címmel. Most akkori jegyzetének rövidített változata kering az interneten, és látom: a szerző valóban piszmogott még a kéziraton. Sőt a szóváltásunkat is belefűzte valahogy az új szövegbe, amely 2006-ban megjelent a Napidő című kötetében. Tartozom a néhai Popper Péter emlékének azzal, hogy nem a rövidített, hanem a teljes írását közlöm most a Civil szöveg rovatban. Óvatosságnak gondolt szerkesztői tévedésemért (elgyávulásomért?) legalább utólag megkövetem. Neki volt igaza. És persze igaz az is, ami az interneten olvasható: „A szerző világos, tárgyilagos gondolatai egyértelmű jellemrajzot formálnak a miniszterelnökről. Bár az írás 2005-ben készült, az elemzés semmit nem vesztett értékéből és aktualitásából.”
Popper egyébként éppen öt évvel ezelőtt, 2010. április 16-án halt meg.
Itt „utóközölt” írása azt bizonyítja: nemcsak pszichológus volt, pszichoterapeuta, egyetemi tanár, hanem lényeglátó és léleklátó publicista is.
------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------
"Én megbocsátok, de nem felejtek!
- Hogyan? Ön nem tudja, hogy csak egyféle megbocsátás van, a felejtés?
Nem tudta. Soha nem tanulta meg. Ezt sem Alcsúton, sem Felcsúton, sem Középcsúton nem tanítják. Ő mondta ki először nyilvánosan és hangosan Magyarországon, hogy az orosz megszállók takarodjanak haza. Így lett ő a kimondások második hőse. Soha nem felejtjük el neki. Az első hős kimondta, hogy 1956 nem októberi sajnálatos események, hanem népfelkelés volt, szabadságharc. Pozsgay Imrének hívták, majdnem kapott érte egy államfői pozíciót. De azután mégsem kapott. A második hős - Orbán Viktor. a borostás képű ifjú forradalmár - elkergette hazánkból az oroszokat. Kapott érte egy miniszterelnökséget. Valóban megkapta. Akkor már borotvált volt, mellényes, vasalt öltönyös. Lelkileg is.
Hány Lelke van egy embernek? És egy nagy politikusnak? Egy kis politikusnak?
Orbán 'Viktorból is lehetett volna erős kezű apa, kőbányájával, szőlejével ügyesen gazdálkodó vidéki nagyember, harmadosztályú futballedző, ravaszul üzletelő kisvárosi prókátor, de eljött érte az átkozott szocializmus, elit ösztöndíjast formált belőle, és Angliában taníttatta, miközben az agresszív atyai büszkeség meggyőzte arról, hogy „jel a név és átkos mágia”. Persze érdekes a nyelv: Vikt-or, a Győztes. Vikt-im, a Legyőzött, az Áldozat. Várjuk meg a napnyugtát, mielőtt siratni kezdjük a napot.
Félek ettől a portrétól. Egyrészt, mert személyesen egyetlen szót sem váltottam Orbán Viktorral. Másrészt mert nem kedvelem őt. Hát akkor miről fogok írni? Az előítéleteimről? S ha ez a helyzet, akkor egyáltalán: miért írok róla? Halogatom a választ, de a végén úgyis kibököm. Egy amerikai film jut a eszembe, amikor az Európába küldött seregben szolgál egy önkéntes: szemüveges, vézna filosz, aki csetlő-botló kétbalkezes a hatalmas kigyúrt katonák között. Ám ahogy haladnak befelé Németországba, lassan megváltozik a helyzet. A szánalmas figura egyre jobb katonává válik. Ő lesz a csapat esze. Szinte ördögi ötletesség hajtja a németek ellen. Egy este a tűznél beszélgetnek, és egy fekete óriás megkérdezi:
- Mondd, mi történt veled? Kezdetben folyton kiröhögtünk. Ma jóformán te irányítasz minket.
És évről évre jobban megharagudtam rájuk. Mert kiárusították fiatalságukat, tisztaságukat, hitelességüket. Kiderült, hogy csak választásoktól választásokig terjed a látóterük, soha nem lesz belőlük a szó churchilli értelmében államférfi, csak politikai sakálok csoportja. Valaki egyszer figyelmeztetett:
- Vigyázz! Ezek bűnözők!
Nem hittem el. Ma már tudom.
S Orbán Viktor neve számomra szimbólummá vált. Egy nyolcvan év óta lezüllött ország még mélyebb politikai lezüllesztésének a szimbólumává. Holott a sors megadta neki a ritka lehetőséget, hogy sarokkő lehetett volna a magyar történelemben. De ő pénzt akart keresni. Népvezér akart lenni. Tündökölni akart az emberek felett. Ezt is megkapta. Látni fogjuk még, amint eldobott kőként az út szélén hever.
Mindezzel meg kell küzdenem, hogy hozzáférjek az emberhez.
Első blikkre: nagyon csinos, arányos testű, mozgékony csávó, a klimaxos hölgyek öröme. Határozottan erős erotikus sugárzása van, ami még a képernyőn is átjön. Elégedett lehetne a család, ahol férj és apa, ámde mégsem él zárt világban. Érezhető hogy nem reménytelen a csábító harmadikok esélye. Én az életébe kapcsolódott nő helyében nem bíznék hűségében. Feltehetően nagyon hiú, legnagyobb réme a nevetségessé válás, ha például leleplezik valamelyik kalandjában vagy tévedésében, kegyetlenül durvává válhat. Folyton figyeli, hogy viselkedése, szavai milyen hatást keltenek. Ezt jól megjátszott spontán magabiztosság takarja, ami váratlan helyzetekben hajlamos szétrepedni, és kikandikál alóla egy szorongó kisember. Kisembersége kis üzletei által lepleződik le. Egy igazi államférfi is lehet szélhámos, no de nagystílűen. Adja bérbe a Hortobágyot amerikai tehenészeknek, találjon olajat a Lágymányoson, és kiaknázására alapítson nemzetközti konzorciumot, kössön sok ezer tonna szotyola szállítására szerződést Pápua Új-Guineával, és építsen űrrepülőteret a zempléni hegyek között... - ez igen! I)e lakáscsere-üzelmek, apuka kőbányáinak propagálása, manipulációk a feleség szőleje körül, óvatos simicskázás, ahol nem jönnek rá, édes istenem...
Kisemberségét bizonyítja, hogy amikor elfogy az előre betanult kész szöveg, bizony dermesztő butaságok hagyják el ajakát. Közgazdasági és financiális nonszenszek, szobák és kerekek számát latolgató lózungok, fürdőszobában borotválkozás közben kitalált indián bölcsességek - „döglött lovat ne sarkantyúzz” színvonalon - és piros-fehér-zöld jelszavak végtelen áradatban.
Persze ha csak ennyi volna kit érdekelne ez a furcsa szellemű, politikába merült futballista jogászgyerek vagy micsoda. De nem! Orbánban búvópatakként rejtőzik valami zsenialitás is, valami utolérhetetlen szociális intuíció. Néha váratlanul felbukkan, majd még váratlanabbul eltűnik. Amikor nagy szükség lenne rá, biztonságot ígérően megjelenik, de amikor utánakap, gyakran a semmibe markol. Ez már a léleknek az a mélysége, ahova nem lehet bekukucskálni. Orbán magányos harca önmaga kísértéseivel.
Majdnem bizonyos, hogy Orbán már régen nem tudja, kicsoda Orbán. És ezt mentségére mondom. .Mert ha tudja, és hidegvérrel váltogatva emeli ki jelmeztárából a különböző vallásokat, politikai stílusokat, polgári vagy forradalmi, sőt ellenforradalmi értékeket, identitáslátszatokat, akkor valóban sötét közéleti maffiózó. Ám valószínűleg már belegabalyodott önmaga sokféleségébe, s időnként diszkrét külföldi szanatóriumokba kell elvonulnia némi belső nagytakarításra . Szegényke. Mi lesz vele? Az élet néha hosszú. Ilyenkor szeretném megsimogatni buksiját.
Hiszen ez a baj - ahogy nálunk mondják - a megélhetési politikusokkal. Akár annak idején Sztálinnak, nekik sincs hinterlandjuk az egy szál frontvonal mögött. Ha azt áttörik, nincs második, harmadik védelmi rendszer, ahova vissza lehetne vonulni. Mihez fog majd a vezér és a vezérkar, ha elszivárgott már mögüle a sereg ? Ezek a Fidesz-fiúk is kik lehetnének egy normális polgári világban? Tehát most kell gazdagodni, markolni, szenezni évekre, évtizedekre előre, mindenáron biztosítani a család jövőjét. Így lesz a nagyokat álmodó államférfiból kicsiket üzletelő családfő és gondoskodó apa. Ma már világos, hogy Orbán nem igazán kreatív, nem igazán alkotóképes. A nagymű megteremtését most a nagy karrier helyettesíti. S ha egyszer az is elvétetik tőle? Lesz helyette nagy pénz? Nagy foci? Vagy akkor már felejteni kell? Alkohol? Idegösszeomlás? Nehogy a végén kivirágozzon belőle valami paranoia féle. Egyszer már majdnem elkezdődött. Felcsúti Szent Viktor, akire Szűz Mária titokban rábízta Magyarországot. Miket ki nem talál ez a fiú!
S ami igazi együttérzést kelt bennem: ezt az életformát elviselhetetlenül fárasztónak érzem. Mert nem Orbán sokkal egyszerűbb, könnyedebb természetéből fakad, hanem érezhetően csinált. Páncélban él. Olyan villogó szemű politikai ellenfelei között, mint egy sziléziai portyán kalandozó egykori magyar sereg vezére. A csapat erős és hűséges, a fegyverzet kitűnő, még a lovak is bírják. Csak éppen... Csak éppen örökké nyeregben kell maradni, örökké markolni kell a kardot, örökké erősnek kell látszani. Soha nem adatik meg az elfáradás, a gyengeség bevallásának boldog pillanata, nem kapja meg azt a simogató melegséget, amikor fülét-farkát eleresztve eldobja magát egy sátor előtt, és csak sütteti magát a nappal... Vezér, nem irigyellek!"
.....................................................
Ranschburg Jenő 2o11-ben adott interjút a magyar politikáról. Bár már több, mint két év eltelt e riport óta, de még ma is aktuális, hisz ma még jobban látható, hogy igaza volt, s lesz. Véleményem szerint mindenkinek el kellene olvasnia gondolatait, és elgondolkodni: mi is történik itt?.
A Professzor Úr sajnos nem élhette meg a nagy változást (ami talán egyszer elérkezik…) 2o11. március 1o-én – két hónappal e nyilatkozata után! – meghalt.
Nyugodjék békében!
“A demokrácia jó. Az összes bajával, ezzel az undorító korrupcióval, ezekkel a szarházi politikusokkal együtt is. Úgy képzelem én ezt az egészet, hogy van egy rettenetesen nagy pocsolya, amit valaki egy bottal felkavar, és hihetetlen mennyiségű szemét jön föl a felszínre.” Az ország tán legnevesebb pszichológusa mondja ezt. És azt is: 2014-ben nem lesz szabad választás. Keserű és mosolyog.
“Vegye mindezt az én szubjektív véleményemnek. És Isten adja, hogy ostobának bizonyuljak”
-Magyarországon sokan agykéreg nélkül léteznek, vagyis nem gondolkodnak, kizárólag az érzelmeik vezetik őket. Közülük kerülnek ki mindazok, akik piedesztálra emelnek politikusokat és hódolnak nekik – ezt ön nyilatkozta három éve.
-De jó kis mondat. Kinek nyilatkoztam?
-Nekünk, Balla kollégának.
-Tudhattam volna.
-Az interjú idején és az azt megelőző másfél évtizedben mindig volt legalább két idol, akinek a lábához lehetett borulni. De most csak egy maradt. Mi lesz a másik oldal hódolóival?
-Akit csak a hódolat vezet, nem marad apátlan, odatalál az állva maradt egyetlenhez. Megjegyzem, nem minden vezető vár el kritikátlan hódolatot. Sajnos a magyar ember az átlagos európainál kevésbé hajlandó mérlegelni, hálás, ha egy politikus megadja neki a lehetőséget, hogy csupán szimbólumokban gondolkodjon, érzések alapján formáljon véleményt. Ezt borzasztó keserűen mondom.
-A politika direkt tereli gyerekszerepbe a társadalmat?
-A kialakulóban lévő kommunikációs mód és hatalmi szerkezet kifejezetten a poroszos szülő-gyerek kapcsolattal rokonítható, ráadásul azzal a fajtájával, amelyben minimálisra zsugorítják a gyerek alkudozási pozícióját. Mint a Kádár-rendszerben: légy engedelmes, imádd apádat. És te engedelmes vagy, és imádod apádat. Ami persze az apát is deformálja. Nem tudni előre, kiből mit hoz ki a hatalom, nem tudni, melyik Dr. Jekyllből lesz Mr. Hyde. Az arra hajlamosak elveszítik kapcsolatukat a külvilággal, túlzottan kockázatvállalóak lesznek, egocentrikussá válnak, még az ülésük és a járásuk is megváltozik. Nem hallgatnak az ellenvéleményre, sőt, minél nagyobb kórus követel valamit, annál inkább megcsökik magukat. A közvetlen munkatársak kiválasztásánál a simulékonyság, a talpnyalás lesz a fő szempont. Megmámorosodnak, még a fiziológiai tünetek is olyanok, mint annál, aki alkoholt vagy drogot fogyaszt. Mindenkit veszély fenyeget, aki a hatalom közelébe kerül. Maga Nixon mondta annak idején, hogy ő azt hallgattat le, akit akar, mert az elnöknek azt is szabad.
“Mint a Kádár-rendszerben: légy engedelmes,imádd apádat.”
-Szerintem most inkább ne asszociáljunk.
-Szerintem se. Maradjunk a miniszterelnöknél. Aki egyre erőteljesebben hisz abban, amit csinál. Nem egy többé-kevésbé cinikus karrierizmus van emögött, hanem egy víziórendszer, amit ha törik, ha szakad, meg akar valósítani. Nem embereket lát, hanem sakktáblát és bábukat. Elszakadt a valóságtól.
-A világ felerészben akarat – ő mondta ezt.
-Amit igazolni látszik a politikai karrierje. Kétszer is akkorát bukott, amekkorából nyugaton egy is elég ahhoz, hogy valaki visszavonuljon a politikából. De mindkétszer felállt, és lám, fényes diadalt aratott. Víziói nem állnak meg a magyar határon, képzeletben már Európát húzza maga után, ahogy tett is erre utalást a minapi, Barrosóval közös sajtótájékoztatóján. Olyan ez, mint amikor a négyéves gyermek magabiztosan gondolja, bármerre fordul, előtte van észak, háta mögött dél, balra a Nap nyugszik, jobbra pedig kél. És ha azt kérik, mutassa a körmeit, akkor a tenyerét fordítja kifelé, hiszen az számít, hogy ő lássa a kézfejét. A hatalom birtokosával is megeshet, hogy meggyőződése: amit ő jónak tart, azt mindenki más is annak ítéli. Önkontroll kérdése. Ami vagy van, vagy nincs. Jung mondja a Nietzschéről írt tanulmányában: az ember azért hozta létre a valláserkölcsöt, hogy legyűrje ősi, állati ösztöneit. A modern demokráciában a média, az alkotmánybíróság és a többi független, ellenőrző szervezet feladata ellensúlyozni a hatalom „állati ösztöneit”. Amúgy Nietzsche is tudja, hogy a korlátlan hatalom napjai meg vannak számlálva, mondja is Zarathustrának a törpe: magasra dobtad a követ, de a te fejedre fog az visszahullani.
-Minden politikus megbukik egyszer. A málészájú és az autokrata is.
-Csakhogy az utóbbi kataklizma közepette bukik.
-Kataklizma?
-Az autokrata nem szívesen adja ki a kezéből a hatalmat, ugyanis hiszi, hogy kizárólag az ő vezetése üdvözíti a tömeget. Máshogy nem is lenne képes interpretálni magának a makacsságát. Ezt amúgy a mentségére is mondom. Ráadásul nincs mellette senki, aki meg tudná és meg is merné neki mondani, ha hibázik. Pedig sokuk nincs meggyőződve a vezető tévedhetetlenségéről, de a karrierje kedvéért felveszi a hatalom kínálta ruhát. Vagyis cinikus.
-Tud említeni a történelemből olyan autokratikus politikust, aki egy idő után önként lemondott a túlhatalomról, és megelégedett szerényebb jogosítványokkal?
-Nem könnyű ilyet találni. Azért egy akad: II. József. Más kérdés, hogy ő olyan karakter volt, aki ha nem vérszerinti örököse a trónnak, sosem tör a megszerzésére. Más kor volt. Egy huszonegyedik századi autokrata nem áll le. Az neki kevés, hogy esténként borozgasson és bridzseljen. Miközben tudja, hihetetlen erőfeszítésébe fog kerülni a hatalom megőrzése, ezért mindent megtesz, hogy bebetonozza magát. Mint most is.
“Nem embereket lát, hanem sakktáblát és bábukat”
-Bárki leváltható, négyévente szabad választásokat tart az ország. Ez aligha változik.
-Mondta ezt néhány ellenzéki politikus is. Amit én gyermekded elképzelésnek tartok.
-Miért?
-Amíg ő az ország vezetője, úgy hiszem, nem lesznek az eddigi értelemben vett szabad és demokratikus választások. Hogy milyen politikai trükköt fog ehhez alkalmazni, nem tudom. Először talán általános választójogot kapnak a határon túli magyarok, aztán ha ez kevésnek tűnik, jön a következő lépés.
-Ön mondta, hogy a nép vágyik apaként szeretni őt.
-Persze, de az lehetetlen, hogy a magyar polgár a végtelenségig jól érezze magát gyerekszerepben. A rajongás könnyen csap át gyűlöletbe. Emlékszem, 1956. október huszonkettedikén az volt az egyetlen rendkívüli esemény, hogy este hosszú sorok álltak az újságért. Másnap pedig hihetetlen sebességgel, szinte a semmiből megérkezett a forradalom.
-Attól most aligha kell tartani. Számos politológus szerint, ha gazdaságilag működik a rendszer, a kutyát nem érdekli a demokrácia, Schmitt és az ÁSZ, az Alkotmánybíróság és a médiatörvény.
-Való igaz, hogy a szabadság itt és most nem kell senkinek. Az emberek jó része visszasírja a Kádár-rendszert, és nem jut eszébe, hogy a szocializmus idején nem lehettünk szabadok. Anyagilag nekem abban a korban is megvolt mindaz, ami kellett. De csak a rendszerváltás után válhatott belőlem büntetlenül „ember és polgár”, csak ekkor jött el, hogy nem kell a sorok között olvasni és írni, kényes témához érve nem kell még baráti társaságban is lehalkítani a hangomat. Tudja, nekem ma is meglükken a szívem, ha átautózom az országhatáron, és boldog vagyok, hogy nem turkálják szét a holmimat. Óriási örömként élem meg a szabadságot, éppen ezért aggódva figyelem a korlátozására irányuló kísérletet.
-Azért ez nem hanglehalkítós világ.
-De. Szerintem egyre inkább az. Miért is nem asszociáltunk pár kérdéssel ezelőtt?
-Hát, arra én már nem is emlékszem.
-Na, ugye. A most kialakuló autokratikus szisztéma már nem demokrácia. Amint sérülnek a jungi értelemben vett ellensúlyok, nagyon nagy a baj – igaz ez az egyén és a társadalom szintjén is. Ha egy országot vezető politikus a hatalom áldozatává válik, ha megmámorosítja a mások fölé kerülés különleges élménye, ha a tükörben egyre inkább a dicséretre méltót látja, és semmi mást, ha se belül, se kívül nincs ellensúlyt, akkor már a spájzban vannak az oroszok.
“Ha egy országot vezető politikus a hatalom áldozatává válik, ha megmámorosítja a mások fölé kerülés különleges élménye, ha a tükörben egyre inkább a dicséretre méltót látja, és semmi mást, ha se belül, se kívül nincs ellensúlyt, akkor már a spájzban vannak az oroszok.”
-Ön elmondhatja, amit gondol, mi közöljük, és egyikünket sem visz el a rendőrség.
-Nekem ötvenöt éves koromban adatott meg a demokratikus szabadság, amit azóta is próbálok nagyon tudatosan megélni. Ez látszik most veszni. Miközben természetesen nem vagyok hajlandó másképpen viselkedni, mint az elmúlt húsz évben. Ismeri a redőnysztorimat? 1944 márciusában felemelt karral kellett végigvonulnom a városon. Bámészkodós, magamnak való kölök voltam, lemaradtam a sorból, az öregek, a nők, a gyerekek közül, néztem föl a házakra, próbáltam elkapni az emberek tekintetét, színtiszta kíváncsiságból, nem volt a szememben semmi vád, és az emberek szinte kivétel nélkül elkapták a tekintetüket, és leengedték a redőnyt. Az a hang, a redőnyök hangja rendkívül felzaklatott.
Azóta mondogatom magamnak és másoknak is: azt kéne elérni, hogy az emberek ne eresszék le a redőnyt. Amihez gondolkodni kell, agykérget használni. Nem igaz, hogy a demokrata nem fél – én demokratának vallom magam, mégis félek. A demokratát az különbözteti meg a nem demokratától, hogy mérges arra, ami miatt félnie kell, és megpróbálja leküzdeni a félelmét.
-Az elmúlt húsz év demokráciája – sokak olvasata szerint – korrupciót, hozzánemértést, törzsi politizálást, munkanélküliséget, eladósodást hozott, plusz kevesek korábban elképzelhetetlen mértékű meggazdagodását és sokak elszegényedését. Vélheti azt az új vezető, hogy mindez csak totális hatalomátvétel révén változtatható meg.
-A demokrácia jó. Az összes bajával, ezzel az undorító korrupcióval, ezekkel a szarházi politikusokkal együtt is. Úgy képzelem én ezt az egészet, hogy van egy rettenetesen nagy pocsolya, amit valaki egy bottal felkavar, és hihetetlen mennyiségű szemét jön föl a felszínre – ez a szemét ott ül a Parlamentben. Húsz éve még inkább ott ült, azóta valami kis tisztulási folyamat azért lezajlott. Még további évtizedek kellenének, kellettek volna, hogy leülepedjen a mocsok.
-Ha húsz éven át feszt a szemét jött a felszínre, itt az ideje dózerrel kotorni a pocsolyát. Logikus, nem?
-Egy demokrata nem dobhatja áldozatul a demokráciát. Persze nem demokratikus eszközökkel sokkal egyszerűbb rendet csinálni. A demokrácia és a rend összefér, igaz, nagyon nehezen…
Vegye mindezt az én szubjektív véleményemnek. És Isten adja, hogy ostobának bizonyuljak. Sokan azt mondják, hogy a huhogók közé tartozom. De én nem huhogok magamtól. Csak ha huhogtatnak.
fn.hir24.hu
