Esterházy Péter: Nincs biztosíték semmire
„IDŐSÖDŐ ÍRÓT többnyire azért igyekszünk mielőbb meginterjúvolni, hogy meg ne haljon a beszélgetés vége előtt.” Ezzel a lopott mondattal kezdődött beszélgetésünk Esterházy Péter íróval. Hogy pontosan ki is az idén 65. születésnapját ünneplő, Az évek iszkolása címen új interjúkötettel jelentkező E. P.? Saját meghatározása szerint: „Kirándulást kedvelő, szőke, jókedvű, erotomán regényíró.”
– HÉV-vel jött? Vagy a Dunán, hajóval, mint annak idején a Hahn-Hahn grófnő pillantása című regénye írásakor? Csak mert Csillaghegyről, ahol ön lakik, a Batthyány tér, ahol találkozunk, így érhető el mostanság a legkönnyebben.
– Nem Csillaghegy, Rómaifürdő. Ez olyan, mintha Budát keverné Pesttel. Amúgy HÉV-vel, természetesen. Április 14-e óta ingyen közlekedhetek a BKV-val, s ez nagy élmény. Régóta nincs bérletem, a gyűjtőjegyről való gondoskodás igazi intellektuális kihívást jelentett, van-e, marad-e, kezeltem-e. Ez most mind nincs, csak a szabadság.
– Előfordult korábban, hogy bliccelt?
– Ó, hogyne, bár igazán csak egy gyönge pontom volt. A Margit híd és a Jászai Mari tér között. Egyetlen megálló. Annak nehezen tudtam ellenállni. Erkölcsileg hihetetlenül felszabadító élmény úgy átjutni Budáról Pestre és viszont, hogy már nem követhetem el ezt a hibát. Egyszer a villamoson a nagyobbik lányom, igazi öntudatos polgár, épp terhesen – úgy értem: áldott állapotban – vacakolt a jegyével, keresgélte, mire valaki megjegyezte, hogy neki nem kell, egy kismamának el fogják nézni. Mire ő kiselőadást tartott a polgári erényekről, a szabályok betartásáról, illetve általában a demokráciáról, és látványosan lyukasztott. Nem is lyuk... na mindegy... Ő a példaképem. De hát az ember nem nőhet fel sohasem a példaképéhez.
– Sokszor leírta, elmondta már, hogy szavakból szeret, tud elindulni. Legyen most ez a szó a prózaíró. Kollégája, Spiró György szerint a prózaíró „különös figura, nem lehet tudni, hogy miért csinálja, általában lumbágós és életidegen”. Önre is igazak ezek a megállapítások?
– Ha az ember 8–10 órát ül naponta, elkezd fájni a dereka. Engem már megoperáltak porckorongsérvvel, úgyhogy egyre jobb. Az életidegenség is előbb-utóbb bejön. A mondott dolgok miatt egész nap ülünk a szobában, önsajnálósan azt lehetne mondani, hogy a munka feleszi az életünket.
– És azt tudja, hogy miért csinálja?
– Erre nagyon sokféle válasz létezik, az újságíróknak kitaláltaktól a sajátokig. Valójában sosem tettem fel magamnak ezt a kérdést, mert mindig is maga az írás foglalt le. Nyilván a prózaíró azért csinálja, mert kiderül, hogy tudja csinálni. Majd belebonyolódik. Közben arról se feledkezzünk meg, hogy ez kemény munka, „mondd meg anyádnak, nem szórakozni járunk ide”, vagy megfelelő helyen olvasható az is: „arcom verítékével”. Az irodalomtörténetben nem ismerek egyetlen komoly prózaírót, aki ne lett volna szorgalmas. Anélkül nem megy, de az sem elég. Ha tehetséges vagy, az jó, de a tehetségnek is vannak veszélyei. Ha pedig tehetségtelen vagy, az sem biztosíték a jó műre. Nincs semmire sem biztosíték. Arra sem, hogy az ember a következő könyvet meg tudja írni. Ez az, ami szétcincál. Ez a nehéz.
– A közhelyes „félelem az üres papírtól” érzés. Maga is átesett ezen a „betegségen”?
– Hát persze. Ez nem változott az elmúlt 40 évben. Nem tud. Minden egyes könyvnél ugyanazt az izgatottságot érzem. Hogy valami új kezdődik, aztán az izgalom és a szorongás, hogy mi is lesz ez. Szóval az összes közhely megtörténik az emberrel.
– A focis könyvében írja: „Szerény futballista vagyok, tudom az értékeimet, tudom a határaimat. Nagyképűsködnék: egyszer játszottam Albert Flóriánnal.” Íróként mivel nagyképűsködne? Netán maga Albert Flórián az irodalomban?
– Nem hangzik túl őszintének, de erről én nem szoktam studírozni. Szerénységgel ugyan nem lehet megvádolni, de nagyon nagyképű sem vagyok ez ügyben. Önbizalom kell – ami jön-megy –, de nem méricskélek.
– Akkor csak futballistaként volt szerény?
– Ott volt mire szerénynek lenni. Magamat íróként nem szoktam irodalomtörténetileg látni. Részint mindent elvisz a munka, nincs is rálátásom, részint meg nem is foglalkozom vele. Senkivel kapcsolatban nem gondolom, hogy jobb vagyok. Akinél jobb vagyok, azzal kapcsolatban sem gondolom, hogy jobb vagyok. Akit jobbnak tartok, nem nyomaszt, ellenkezőleg. Mondjuk Tandori Dezső. Vagy Dante. A korlátaimat látni munkaköri kötelességem. Nálam alapdolgok nem változnak. Ilyen a nagyon erős viszony a nyelvhez, vagy a cselekménybonyolításnak az ügyetlensége, azaz inkább kevésbé fontossága.
– Arról nem is beszélve, hogy általában az erotikánál köt ki. „Nincs ez így rendben. Több tájleírás kéne.”
– A tájleírás szintén gyengeségem. Azok, akik e szempontok szerint nézik a szövegeimet, lehetséges, hogy nagyon egyformának látják. Azt mondják, nahát, ez a könyv ugyanolyan lett, mint az előző. Én meg belülről tudom – persze elvileg(!) lehet, hogy rosszul tudom –, ezt nagyon másképp csináltam.
– Az írásaiban blöfföl?
– Hogy érti ezt?
– Időnként annyira túlpörgeti a játékot Istennel, hazával, családdal, nyelvvel vagy szerkezettel, hogy az olvasónak könnyen támad az az érzése, mintha az egész egy nagy blöff lenne. Ha nem találkoztam volna a történelemkönyvekben az Esterházy családdal, a műveit olvasva talán el sem hinném, hogy léteztek. Vagy azt, hogy maga is Esterházy.
– Az irodalom, a művészet mindig illúziókeltés. Ha túlpörgetés, az nem jó, ahogy a szó is mutatja, de a pörgetés az rendben van, akkor is, ha valakinek az efféle nem tetszik. De ennek nem volna köze a blöffhöz.
– Kristóf Luca szociológus Véleményformálók című könyvében egy tízéves kutatás összegzéseként arra az eredményre jutott, hogy ön bír a legnagyobb tekintéllyel a kulturális élet meghatározó alakjai közül, politikai lapjárástól függetlenül. Érez ebből valamit?
– Az érzett hőmérséklet egészen más. Nyilván az ember szívesen olvassa, hogy őneki a filológusok és a szervezett vasmunkások között is nagy a presztízse, támogatom ezeket a kutatásokat, de életélményként kimarad. Ráadásul a helyzet egyre rosszabbul alakul.
– Kerényi Imre miniszterelnöki megbízott arról beszélt a könyvfesztiválon is, hogy „börtönbe kellene zárni az írókat, és ott majd fordíthatnának idegen nyelvű irodalmat, mint Göncz Árpád annak idején”. Világhírű magyar íróként el tudja képzelni magát a hűvösön?
– Korábban többnyire mi, Esterházyak zártunk börtönbe embereket. Sőt tömlöcbe. Egyébként valóban, a börtönben nyugodtak a munkakörülmények, nem zavarnának interjúkkal. Ha erre gondolt Kerényi Imre, akkor ez igen bölcs megjegyzés. Amúgy a mondat szót sem érdemel, a jelentőségét attól kapja, hogy milyen helyzetből van mondva. Ha a miniszterelnök kulturális tanácsadója nyilatkozza ezt, akkor abban „megvan a lélek melege”. Ebben az esetben sem kevésbé ökörség, csak akkor kérdezem: valóban ez a kultúrpolitikai irányzat? Ez a hülyeség tetszik a miniszterelnöknek? De nem kérdezem. Hogy is van? Ez csak afféle pakocsa beszéd.
– A HVG-ben decemberben megjelent írásában borúsan fogalmazott az ország jövőjét illetően: „megyünk bele a semmibe, székek közt a pad alá”. Vajon meddig tartjuk ezt az irányt?
– Prófétának ergya volnék, nem is mennék ebbe bele, a busongásnak nincs értelme. De azt hiszem, most elég rossz állapotban van a társadalom. Nem azokról a kérdésekről beszélünk és gondolkodunk, amelyekre válaszolni kellene. És a politikai vezetés a rossz, önző reflexeinket, hagyományainkat erősíti. Például ez az álságos, az idegenekkel kapcsolatos álnemzeti konzultáció is. Kártékony, demagóg maszatolás – közös, európai gondolkodás helyett.
– „A megírandó még mindig nyomaszt” – írja egy helyütt. Mi hiányzik az életműből?
– Két-három konkrét dolgot akarok még megírni, köztük egy újabb Egyszerű történetet. Ember tervez, Isten végez... A nyomasztás furcsa dolog, mert amíg nincsen meg, miről írok, addig az nyomaszt. Amíg írom, akkor az nyomaszt, s amikor már kész van, akkor meg az. Jó szakma ez.
– Ne szépítsük, minden könyvének főszereplője maga Esterházy Péter. De kicsoda valójában E. P.?
– A kérdés úgy csacsiság, ahogy van. Visszakérdeznék: kicsoda M. M.? Maga erre tudna válaszolni?
– Csak ha nagyon muszáj: Egy vonalban járni képtelen flirty nerdy, ki ha balra lép, jobbra indul. És fordítva. A lány a szomszédból. Ön jön! Kicsoda E. P.?
– „Kirándulást kedvelő, szőke, jókedvű, erotomán regényíró.” Mint egy házassági hirdetés! Ezt ki fogom húzni az interjúból, már most mondom! Következő kérdés?
