Hankiss Elemér: Félek
"Születésünkkor a semmiből jövünk, és nem zárható ki, hogy életünk végén a semmibe futunk, hullunk bele." A befejezetlen ember - ez a címe utolsó megjelent könyvének. Idézünk. Matinénak nem volt még ilyen szomorú apropója.
A semmiből a semmibe?
Születésünkkor a semmiből jövünk, és nem zárható ki, hogy életünk végén a semmibe futunk, hullunk bele.
Furcsa egyensúlytalanság van a két „semmi között”. Mert a halál után esetleg megnyíló semmi borzasztóan izgat minket, de arra ritkán gondolunk, hogy honnan jövünk. Legfeljebb az egyházaknak van erről valami – úgy vélem, meglehetősen bizonytalan – elképzelésük. Léteztünk-e már valami elő-formában születésünk előtt? Érdekes kérdés, de nemigen foglalkozunk vele.
Talán azért nem, mert biológiai lényünk eredete egyáltalában nem a semmiben gyökerezik, hanem a genetikai sorok sokszázezer éves láncolatában. Az azonban, hogy személyiségünk mint autonóm rendszer hogyan jön létre, már nem ilyen egyértelmű.
Vannak, akik úgy vélik, hogy a szüleinktől kapott genetikai állomány ezt automatikusan létrehozza, majd a társadalmi környezet tovább alakítja, formálja, csiszolja.
Mások viszont úgy gondolják, hogy az a plusz, ami minden élőlényt jellemez, az élni akarás, a célratörés, a szabadságra törekvés – a magasabb rendű állatoknál a tudat, és az embernél a kiteljesedés vágya és önnön létének reflektálása – már nem feltétlenül következik a biológiai előzményekből. Az élet, és ezen belül az emberi személyiség és az emberi tudat nem igazán illik bele a fizikai világmindenségbe. Mintha a lét külön tartománya volna, még akkor is, ha az ember ugyanúgy csillagporból született, mint a galaktikák végtelen világa.
Az élet befejezésekor biológiai lényünk megsemmisül, felbomlik, beleszervül az életfolyamatok bonyolult rendjébe. De mi történik személyiségünkkel? Azzal az autonóm rendszerrel, amelyet személyiségnek nevezünk (ha tévednek azok a tudósok, akik szerint nem létezik ilyen autonóm rendszer)? És mi történik a tudattal, amely jelenlegi tudásunk szerint ugyan nem létezhet biológiai alapjai nélkül, de – ma még úgy véljük – alapvetően más törvények mozgatják, mint az úgynevezett fizikai anyagot? Bár a kvantummechanika mintha felfedezett volna olyan törvényszerűségeket, amelyek bizonyos értelemben hasonlítanak a tudat egy-egy sajátosságára.
És persze még bonyolultabb a dolog, ha az emberi személyiségben még valami olyasmi is van, amit „léleknek” szokás nevezni, és amiről bizonyíthatóan semmit sem tudunk.
Félelmeink és reményeink izgatottan keresik a válaszokat, és segítségül hívják nemcsak értelmünket, hanem képzeletünket, álmainkat is. Vannak, akik abban hisznek, hogy személyiségünk (akár még a testünk is) nem vész el, a távoli jövőben majd feltámad, és az időtlen vagy öröklét tartományában találja meg a maga helyét. Mások a lélek örök vándorlásában hisznek. Vannak, akik úgy vélik, remélik, hogy haláluk után lelkük „hazaérhet majd”, beleolvadhat egy végtelen világlélekbe. Vagy elmerülhetnek valamilyen fájdalommentes, tudatmentes, puha nemlétbe, Nirvánába. És vannak, akik nyugodtan vagy zaklatottan, rezignáltan vagy kétségbeesve elfogadják azt, hogy Én-jük, személyiségük, lelkük örökre megsemmisül biológiai lényükkel együtt.
Jó volna ezekre a nyitott kérdésekre az eddigieknél valamivel megalapozottabb válaszokat kapnunk.
De kitől? A fizikusoktól? Biológusoktól? Személyiség- és tudatpszichológusoktól? Teológusoktól? Filozófusoktól? Vagy?
E = mc2 és az ember
Az emberi közösségek – minthogy egy végtelen és ismeretlen univerzumban találták magukat – mindenkor körülvették magukat szimbólumok szférájával: mítoszokkal és vallásokkal, tudással és illúziókkal, értékekkel és a művészetek varázslatos szépségével, vagyis egy remek konstruktummal: civilizációjukkal. Civilizációjuk burkolatán, „buborékán” belül bizonyos fokig biztonságban érezhették magukat, és szabadnak. Ez jellemezte az ótestamentumi és újtestamentumi, majd a középkori világképet is: jelentéssel és jelentőséggel teli központi helyet foglalt el benne az ember és az emberiség.
A kopernikuszi forradalom azonban megrendítette ezt a biztos pozíciót. Mindennapi életükben az emberek nem tudtak, és – századok múltával – a mai napig sem tudnak mit kezdeni ezzel az új világképpel. Ma is úgy érezzük még, hogy a Nap reggel „felkel”, este pedig lenyugszik. Nem szorongunk azon, hogy egy jelentéktelen kis bolygón keringünk a végtelen univerzumban egy meglehetősen jelentéktelen égitest körül. Még ma is úgy érezzük, hogy központi helyünk van a ránk boruló kék világmindenségben.
És gyönyörködünk a „csillagos égben”.
Voltak és vannak az új kozmosz humanizálására törekvő kísérletek. Newton és Kant például mély harmóniát fedezett fel a kozmosz és az emberi élet törvényei között. Lenyűgözte őket az égbolt ragyogó csillagvilága, és azt fejtegették mindketten, hogy ez a kozmikus harmónia lefordítható az emberi világ gyakorlatára is. Ha, úgymond, az ember az értelem és az erény törvényei szerint él, akkor élete olyan tökéletes és harmonikus lehet, mint az égitestek mértani tökéletességű keringése.
Mit kezdhet azonban az ember Einstein téridejével, mint az emberi élet új keretével? Hol találhatja meg helyét a téridő valamelyik „hajlatában”, „redőjében”? Hol találhat bármiféle irányelvet élete irányítására, hol találhatja meg élete értelmének forrását az E = mc2 univerzumában?
És a dolgok még rosszabbra fordultak a „kvantumuniverzum” kibontakozásával. Az emberiséget már nem védi a csillagos ég boltozata. Az ősrobbanás sodrában, az elektronok, neutronok, kvarkok, bosonok, leptonok, húrok és szuperhúrok káoszában mibe kapaszkodhat? Hol s hogyan keresheti élete célját, értelmét? Hogyan találhatja meg a helyét, azonosságát, szerepét, céljait, élete értelmét az univerzum „jeges magányában”, egy univerzumban, amely ugyanúgy „süket az ő zenéjére és reményeire”, mint a szenvedéseire és bűneire? Van-e ennek a kvantumuniverzumnak ennél pozitívabb személyes üzenete az ember számára?
Redukció a végtelenbe
Tosztoj A Kreutzer szonáta című kisregényében olvassuk ezt a rövid párbeszédet. Pozdnisev, a kisregény főszereplője azt fejtegeti beszélgetőtársának, elkeseredetten és szenvedélyesen, hogy a szerelem, a házasság, a nemiség csak a nyomorúság és szenvedés forrása. Ki kellene irtani őket.
– De hát akkor – mondtam én –, hogy folytatódjék az emberi nem?
Pozdnisev nem felelt rögtön. – Ön azt kérdi, hogyan fog folytatódni az emberi nem… De hát miért folytatódjék az emberi nem?
– Hogy miért? Másképpen nem volnánk.
– De hát miért kell lennünk?
– Hogy miért? Hát hogy éljünk.
– De miért éljünk?…
Teológusok és filozófusok megpróbálnak megálljt parancsolni ennek a végtelen továbbgyűrűzésnek, mondván például, hogy a végső keret, minden értelemnek a forrása az arisztotelészi „legfőbb jó”, az eudaimonia, a végső boldogság és tökéletesség; vagy az öröktől fogva létező, időn és téren kívül létező Isten; vagy valamiféle megfoghatatlan, ismeretlen primum movens, „első mozgató”, az „előzmény nélküli első ok”, minden tőle függő létezés és létező értelmének a forrása. De mikor s hogyan jelent meg Isten a világmindenség létrejötte előtti… miben? Semmiben? Vagyis a kérdések tovább sorjáznak.
Az ember nehezen fogadja el ezt a kudarcot. Mindenáron választ akar kapni a „végső” kérdésekre. És szorongva áll ott az úton, amelyen a kérdések tovafutnak az ismeretlenbe.
„Kerüld el azokat…“
Higgy azoknak, akik keresik az igazságot.
Kerüld el azokat, akik megtalálták.
(André Gide)
Fotó: Falus Kriszta
Hol a végső keret?
Láttuk, az embernek a társadalmon belül, a társadalomnak az emberiségen belül, az emberiségnek az univerzumon belül lehet valami „szerepe”, „jelentősége”, létének valami „értelme”. De ezzel még nincs vége a sornak. Nincs-e valamilyen „transzcendens” tartomány, amelyen belül az univerzumnak valami szerepe, jelentősége, értelme lehet? Vagyis nem kell-e továbblépnünk? Az univerzumon túlra, ha van az univerzumon túli, kívüli, körüli „transzcendens” tartománya a Létnek/Nemlétnek. S ha van, mi lehet ez a tágabb keret?
A hagyományos nyugati civilizációban az volt a leggyakoribb válasz erre a kérdésre, hogy a világot/univerzumot megteremtő Isten ez a mindent körülölelő, tágabb keret. „Isten az, akinél nagyobb nem gondolható el”, írta Szent Anzelm a XI. században. Ő a világ, az élet, az emberi lét értelmének végső forrása.
Érthető hát, hogy az elmúlt három évezredben a judaizmus és a kereszténység gondolkodói mindent elkövettek annak érdekében, hogy létét, mibenlétét, lényegét meghatározzák. Választ próbáltak találni olyan kérdésekre, hogy:
- Isten hol, milyen határok közt vagy határok nélkül létezik? Időn, téridőn kívül? Vagy? Lénye teljesen kitölti a… mit is? Az űrt? A semmit? Miből teremtette a világot? Önmagából? A semmiből? „Creatio ex nihilo? Az „üres mélységekből”? Valami őstengerből? Mik azok a rejtélyes „vizek”, amelyek fölött e teremtő Isten „lelke lebegett”? Elképzelhető-e az a valami, az a semmi, az az űr, az a „káosz” ami az ő létezése előtt „létezett?”
- Lehet-e azt állítani, hogy ő az egyetlen olyan létező, amelynek/akinek nem volt előzménye, létének nem volt kiváltó „oka”, Ő önmaga létrehozója, önmaga oka? Öröktől fogva létezik? Ő az immotus movens, a mozdulatlan mozgató, vagyis akit semmi más nem mozgat? Ő teremtette önmagát? S ha igen, miért? És miért teremtette a ma létező világmindenséget vagy világmindenségeket? Miért jobb, fontosabb ez a lét, létezés, mint az előtte volt nemlétezés, a semmi, a nemlét?
Ne vessük a szemére a Biblia szerzőinek, hogy ennyi kérdést hagytak megválaszolatlanul. A legkiválóbb fizikusok és kozmológusok is a mai napig vitatkoznak azon, hogyan jött létre a világmindenség. Náluk is kérdés kérdést követ, az anyag egyre kisebb részecskéi bukkannak fel, az elektronok, pozitronok mögött a kvarkok, leptonok, húrok, szuperhúrok.
Sikerült visszamenniük a mi világunk kezdetéig, az „ősrobbanásig”, majd felmerült a kérdés, hogy mi volt, ha volt egyáltalában valami e robbanás előtt? Hol volt az a roppant energia, amely a Big Bangben felrobbant, és létrehozta a mi kozmoszunkat? Valamiféle ős vákuumban? Semmiben? Ha tudnánk, hogy mi az a semmi.
Az elmúlt évszázadok során természettudósok és filozófusok érvek, hipotézisek, elméletek sokaságát sorakoztatták fel annak valószínűsítésére, hogy a világmindenség létrejöttének és működésének megmagyarázásához nincs szükség úgynevezett „isten-hipotézisre”, valamiféle teremtő és irányító szellem feltételezésére. A vita azonban nem dőlt el. A részecskefizika és kozmológia legkiválóbb elméi sem tudtak bizonyíthatóan helyes választ adni arra a kérdésre, hogy létezik-e a fizikai univerzumon „kívül” valamilyen „szellemi” szféra. A vita különösen hevesen lángolt fel azután, hogy 1882-ben Nietzsche leírta azt a hírhedtté vált mondatot, hogy:
„Isten halott.”
A következő képzeletbeli humoros-anekdotikus szóváltás Nietzsche és Isten között jogosítson fel arra, hogy itt ne foglalkozzam tovább e kérdéssel.
Isten halott! – mondta Nietzsche.
Nietzsche halott – mondja Isten.
Mit csinálok majd az örökkévalóságban?
Jó azoknak, akik hisznek a túlvilági létben. Abban, hogy az ember halálával nem fejeződik be minden. Hadd idézzek itt a híres barokk költő, John Donne egyik prédikációjából néhány sort:
A halottak feltámadnak majd [...] És belépnek a Menny kapuján, és ebben a házban élnek majd, ahol nem lesz sem Felhő, sem Nap, sem sötétség, sem káprázat, hanem szakadatlan fény, nem lesz sem zaj, sem csönd, hanem szakadatlan zene, sem félelem sem remény, hanem szakadatlan áhítat, sem ellenség, sem barátok, hanem egyenletes közösség és azonosság, sem vég, sem kezdet, hanem szakadatlan örökkévalóság.
Szép látomás. De mit keres majd az ember ebben a nagyszerű, de számára szokatlan, ismeretlen világban, ebben a szakadatlan fényben, szakadatlan zenében, szakadatlan áhítatban, ebben a vég és kezdet nélküli örökkévalóságban, örökkévaló változatlanságban?
A földi életnek lényege a változatosság – a sok baj és szenvedés mellett –, az új és új lehetőségek kapujának megnyílása, a döntés lehetősége, az új helyzetek, új érzések, új gondolatok, a meglepetések, felfedezések, a remény, a titkok izgalma, a nyitott jövő. Hol lesz a szabadság egy örökké változatlan örökkévalóságban? Miről dönthetünk, mire törekedhetünk, min változhatunk, mi lesz a dolgunk, szerepünk az örökkévaló tökéletességben? Folyton-folyvást himnuszokat énekelni az üdvözültek kórusában: nem látszik számunkra, gyarló emberek számára igazi boldogságnak, szabadságnak.
Egyáltalán megőrizhetjük-e valamilyen formában önmagunkat? Személyiségünket? Vagy beleolvadunk valamilyen kozmikus lélekbe, divinitásba? Lebegünk majd személytelenül valamilyen elvont szellemiségben?
A keresztény teológusok közül sokan azt mondják: nem feltétlenül. A lélek halhatatlanságáról és a transzcendens spiritualitásba, „szellem-létbe” való beolvadásáról szóló görög filozófiai hagyomány mellett ugyanis, és vele szemben, már a kora kereszténységben erős hangsúlyt kapott a test feltámadásának gondolata, hite, hittétele, amely úgy (is) értelmezhető, hogy minden egyes ember a maga személyiségében, személyes szabadságában támad majd fel. És más minőségben ugyan, „átszellemülten” (bár nem tudjuk, ez mit jelent), de hajdani, földi személyiségével valamiféle folytonosságban él majd tovább. Vagyis valamilyen formában megőrzi személyes létét, személyes szabadságát.
Jó lenne. Legalábbis én, gyarlóságomban, szeretnék találkozni édesapámmal, édesanyámmal, testvéreimmel, vagy szeretnék hajdani legjobb barátommal Hölderlinről vagy Nietzschéről beszélgetni. Mert félbemaradtak beszélgetéseink. Hol keressem őket?
Angyalok
„A mennyországban még egy angyalban sincs semmi egyéni”
– jegyzi meg, nem feltétlenül jókedvében, az örök hitetlenkedő és tréfacsináló, G. B. Shaw.
Egy pillanat
Egy régi történet jut erről eszembe. Nem tudom, hallottak-e az első nagy angol történészről, a hetedig-nyolcadik század fordulóján élt Beda Venerabilisról. Ő örökítette meg azt a jelenetet, amikor is Edwinnek, Northumberland királyának egyik összejövetelén egy bölcs írástudó így írta le az emberi életet:
,,Királyom, törzsfőiddel és embereiddel télidőben lakománál ülsz. Középütt a tűzhelyen lángol a tűz; jó meleg van. Odakint azonban dühöng a szélvihar, hideg van, eső és hó. Hirtelen betéved egy veréb a terembe. Az egyik ajtón berepül, a másikon ki. Abban a pár pillanatban, amíg bent van, nem éri a tél zordsága, de mihelyt eltűnik szemed elől, visszatér a sötét télbe. Úgy tűnik nekem, hasonló ehhez az ember élete. Nem tudjuk, mi előzi meg, azt sem tudjuk, mi jön utána.”
Ma sem tudjuk, pedig másfél évezred telt el azóta.
A lengőajtó
Fliegauf Benedek jegyezte meg egy interjúban:
„Van egy lengőajtó az élet és a halál között – az ajtó a születés és a halál pillanatában nyílik ki egy kicsit. Én csak ezt az ajtót filmezem, semmi mást.”
Remek kép. Remek megfogalmazás. Még akkor is, ha ez az ajtó nem mindig leng könnyen, halkan, suhogva. Hanem csikorog, nyüszít, recseg, sikolt. Boldog volnék, ha előttem annak idején majd észrevétlen, halk lendülettel nyílna meg.
Persze a lengőajtó, és az ajtó lengése arra is utal, hogy az első lengés előtt, és a második lengés után is van valami. Hogy valahonnan jövünk, s valahova megyünk, amikor belépünk az életbe, és amikor kilépünk belőle.
Jó volna hinni ebben.
Rimbaud mindenesetre úgy suhant ki a lengőajtón, hogy senki sem vette észre.
Nem akarok félni.
Félek.
Mezopotámia
Nagymisére megy a néni vasárnap délelőtt. Áhítattal hallgatja a pap szentbeszédét. Vége a misének. Kitódul a templomból az ünnepi gyülekezet.
A plébános ott áll a templom kapujában, mindenkinek mond egy jó szót, békés napokat kíván, érdeklődik a gyerekek, unokák felől. Odaér hozzá hősünk, akit kicsit tiszteletlenül egyszerűen csak néninek neveztünk.
– Hogy van kedveském? – kérdezi tőle a plébános.
– Jaj, plébános úr, boldog vagyok. Csodálatos volt a beszéde. Egész hetemet bearanyozza majd.
– És kedves lelkem, mi tetszett a beszédben ennyire? – kérdezi a plébános.
– Hát az, hogy:
„Mezopotámia”!
http://www.hir24.hu/matine/2014/11/26/hankiss-elemer-felek/