A félbevágott konyha esete,  avagy a konyhatündér dala

Egy derék-magasságig megemelt padlózatú, és ezáltal
felére szűkített belterű konyha, mint kiállítási tárgy
margójára

Remekművek közt a ponyva:
nekem jutott, lám, a
konyha.

Nincs ezen mit csodálkozni,
meg kell vele barátkozni:
akármin is fő a feje,
minden nőnek itt a
helye.

Nincs is ebből semmi gondom,
egész nyíltan meg is mondom,
tiszta tányér, rendes bögre:
nem is vágyom ennél többre.

Amúgy is egy kedves fészek, bár
akadnak fura részek,
itt-ott mondjuk kicsit merész,
de különben
szép az egész.

Persze nem mondom, hogy tágas,
(a dizájner sem volt százas),
de mivégre legyen tele,
ha untig elég a
fele.

Úgyis olyan zord az élet,
lábujjhegyen jár a lélek,
csupa gáncs és csupa pofon,
jobb, ha kéznél van a
plafon.

Lehet itt is tenni-venni,
szekrény tete-
jéről enni,
nem törődni földi jókkal,
padlófénnyel, férfibókkal,
nem hiányzik már a csók:
legjobb barátom egy
pók.

Néha persze elmerengek
– míg idefenn tengek-lengek,
rágok egy lerágott porcot,
pakolom a felső polcot –
hogy alólunk itt most, ajaj,
csúnyán kihúzták a
talajt.

Ki lett velünk baszarintva,
ülünk ide beszorítva,
mintha ez úgy benne lenne:
fel lettünk a
falra kenve,
semmivé lett minden álmunk,
hiába is reklamálunk,
egy-két széket odébb tettek,
minket meg jól
felültettek.

Eleinte lazák voltak: ezt is, azt is
alánk
toltak,
aztán addig ment a mutyi,
nyakunkba szakadt a trutyi,
elúsztak a régi falak,
repkedünk itt, mint a halak

nincsen ember már a gáton (kicsit
csalódottan látom), tetejébe
– bárhogy fáj is –
átrendeződött a táj is:

jól ki lettünk figurázva,
bejött egy nagy
hegy a házba,
de ez aztán olyan hegy,
hogy az innen
ki nem megy.

De mivégre a sok panasz?
Előbb-utóbb jön a tavasz!

Mit filózzak még a múlton:
két lábbal állok a
pulton,
hülye, aki folyton hisztis,
van még cukor is meg
liszt is,
nem maradok juszt se hoppon,
felveszem a legszebb toppom,
kólát nyitok, light-ot, (pepsit!)
keresek egy jó nagy
tepsit: sütök egy szép
gyereket,
jó pirosat, kereket,
ráadom a cekkerem,
minden hájjal megkenem,
és ha már megtanult ülni,
az ablakba teszem
hűlni.

(Elhangzott az Ernst Múzeumban, az “Összefüggő terek” című kiállításhoz kapcsolódó felolvasóesten)