Egy hajléktalan vacsorája...

Ma karácsonyi nagybevásárlást csináltam. Általában utálok bevásárolni. Ma sem volt ez másképpen. Amikor végeztem, a kocsit tolom az autómhoz, és egy hajléktalan jön felém. Megkérdezte, adnék-e neki tüzet. Azt nem tudtam adni, de ha éhes, azon segíthetek. Mondta, hát ő tegnap este óta nem evett, most 17:10 van. Megkértem, várjon, bepakolok az autómba, és meghívom a bevásárlóközpontba enni.

Ellenkezett, hogy őt onnan ki fogják küldeni. Megértettem vele, addig még velem van, ez nem történhet meg. Na, mintha kicsit megnyugodott volna, pakoltam a táskákba, ő segített, és közben beszélgettünk. Elmesélte: ács volt, maszek. Mivel a megrendelők nem fizették ki, tönkrement. Mindent elveszített. A családot, otthont, munkát.

Mióta utcára került iszik is, mert a hideget amúgy sem lehetne pálinka nélkül kibírni, meg a szép múltját, családját így tudja elfelejteni. Miután bepakoltunk, mondom neki, mehetünk. Ő erre azt mondta, ő mégsem jön be, mert fél, hogy kiküldik. Megint győzködtem, még nagy nehezen a korgó gyomra miatt igent mondott.

Belépünk a bevásárlóközpontba, megyünk a gyorsétterem felé, akkor veszem észre, hogy egy biztonsági őr követ bennünket. Nem tulajdonítottam különösebb figyelmet rá, hisz mi enni szeretnénk. Nézegetjük, mit szeretne kérni, mondtam bármit kérhet, a lényeg, hogy forró levest is válasszon. Ott tanakodunk, mire odalép a biztonsági őr. Megkérdezte, minden rendben van e...

Mondom neki, igen, és hogy milyen figyelmes, hogy minden vendégnek ugyanezt a kérdést felteszi. Erre tudatta velem, hogy nem minden látogatónak teszi fel ezt a kérdést, csak olyanoknak, akik nem illenek az áruház megszokott közönségéhez.

Tudattam vele, velünk minden rendben, legyen szíves hagyni, rendelni és enni minket. No, erre elvánszorgott, de csak pár lépésre tőlünk. Rendeltünk, várjuk, hogy megkapjuk az ételt, erre becsomagoltan oda akarják adni. Én nagyon néztem és megkérdeztem, hallotta-e tőlem azt a kérést, hogy elvitelre. Ő nem hallotta, de nem szeretnék, ha a hajléktalan ott enne, nem jó fényt vet a gyorsétteremre.

Na, erre én jól felhúztam magam. A hátam mögött sor állt. Hangosan megkérdeztem az emberektől, hogy zavarja-e őket, ha egy hajléktalan, aki tegnap este óta nem evett, és a hidegben éjjel-nappal kint az utcán kell élnie, egy forró levest elfogyaszt.

Mindenki meg volt döbbenve, és elkezdték a felháborodottságukat kifejezni. Milyen embertelen bánásmód stb. Az emberek mellénk álltak, és kénytelenek voltak megengedni, hogy ott bent együnk.

Kicsomagolták az ételt, és ahogyan azt megszoktuk, megkaptuk, leültünk.

A hajléktalan (Péter), nekilátott a levest enni, az emberek néztek bennünket, ahogyan evett, az a megtört arc, én csak néztem és könnyeztem, a mellettem lévő asztalnál a hölgy a 2 gyermekével ugyanazt tette, mint én. És aki körülöttünk volt, csendben és látszólag meghatódva figyelték Pétert. Miután megette a levest, hozzálátott a rántott húshoz és a krumplipüréhez, mert a krumplipüré a kedvenc körete. Alig kezdte a másodikat enni, egy kedves úr odajött hozzánk, és egy szatyrot adott át Péternek, boldog karácsonyt kívánt. Gyümölcs volt benne.

Egy másik asztaltól felállt egy másik úr, és Péternek 5000 Ft-ot nyújtott át boldog karácsonyt kívánva. Péter csendben tovább evett és közben sírt. Annyira sírt, hogy szalvétát kellett neki adnom.

Erre felállt a másik asztaltól az 5 év körüli kisfiú, odajött Péterhez, megrázta pici kezeivel Péter lábát, és azt mondta neki: ne sírj, bácsi. Erre felállt az édesanyja, ő is oda jött, zsebkendőt adott Péternek és 1000 Ft-ot...

Péter rám nézett és azt mondta, a három év alatt annyi emberséget nem tapasztalt, mint most 1 óra alatt. Megette az ételt, és kezdtük felhúzni kabátunkat, amikor az étteremből kijött egy kedves hölgy, és azt mondta Péternek, minden nap 16 és 18 óra között menjen be és kap egy tányér meleg levest.

Erre én ledöbbentem. Ahol még 1 órája kiszolgálni sem szolgálták volna ki, most ingyen levest kap minden nap.

Péter nagyon hálás volt, és én is. Mindenkinek, aki ma délután segített és emberszámba vette Pétert nagyon köszönöm.

Erika M.