Guatavita kincsei - az Arany-birodalom
Dél-Amerika északi részén régóta keresnek egy legendás várost, Eldorádót (El Dorado), de az kisiklik a legfantáziadúsabb felfedezők, kincsvadászok karmai közül is.
Honnan ered a legenda? Ki volt El Dorado, az Aranyember?
Az ember ősidők óta az arany bűvöletében él. Ritka kincs, a valaha kibányászott teljes mennyiséget kevesebb, mint egymillió tonnára becsülik. Ezért lett az arany a legfőbb értékmérő! A kézműves szemében a mindent felülmúló anyag, jól formálható, mint az agyag, kemény, mint a kő. Az aranyat ritkasága és szépsége tette a fémek királyává. Varázsát eleinte színének köszönhette, az egyiptomiak a nappal, és az élet lényegével hozták összefüggésbe.
„Az arany a legnagyszerűbb dolog – írta Kolombusz -, akinek arany van a birtokában, az megszerezhet mindent, amit csak kíván. Őszintén szólva az aranyért, a lelke is bebocsátást nyerhet a Paradicsomba.” Ez a szemlélet indította útjára a spanyol és portugál konkvisztádorokat, a mexikói aztékok, és a perui inkák pedig 50 év leforgása alatt áldozatul estek az arany utáni kielégíthetetlen vágynak.
Az európai birodalmak kincsvadászai elsősorban modernebb fegyvereiknek köszönhetően kifosztották a kontinens őslakóit, még a gazdag sírboltokat is. Mindent vittek, ami mozgatható, és értékes volt. Évekig külön aranyszállító hajókon szállították a rengeteg összerabolt aranyat Amerikából, Európába.
A spanyolok a muiszkáktól hallottak először az indián uralkodók királyavatási rítusáról. A muiszkák földjén (mai Bogotá, Kolumbia), a Guatavita-tónál lezajló szertartások során a trónörökösök áldozatot mutattak be. Ennek során testüket bekenték ragadós földdel, melyre aranyport hintettek, így testét teljesen bearanyozták. Egy tutajra vitték, lábához nagy halom aranyat és smaragdot helyeztek, négy fővezér kíséretében. A fővezérek szintén ajándékokat vittek.
A tó közepén az arannyal felkent indián felajánlotta adományát, az összes aranyat bedobta a tó vizébe, miként a fővezérek is. Ezzel a szertartással az új uralkodót az Istenek elfogadták, a nép pedig urának, és királyának ismerte el.
A legenda szerint a Bogotá közelében lévő Guatavita-tó partján élő emberek egy különös szertartás révén ismerik fel új királyukat. Egy magányban töltött periódus után az új király egy tutajon kihajózik a Guatavita-tóra, hogy áldozatot mutasson be a tó fenekén élő hatalmas szellemnek. Mielőtt azonban útra kelne, bőrét ragacsos gyantával vonják be, és egy csövön keresztül aranyporral fújják be. A tutaj, amin El Dorado, az aranyozott ember hajózik, meg van rakva kincsekkel (arannyal, smaragdokkal, ékszerekkel, koronákkal, stb.). Egy adott jelre El Dorado beledobja az összes kincset a tó közepébe, így „adózva” a tó szellemének. Nem véletlen tehát, hogy a hosszú évek folyamán sok kalandor próbálta megtalálni a Guatavita-tó fenekén fekvő hatalmas kincseket.
El Dorado, az Aranyember szertartásából született meg a legenda. 1545-ben a Guatavita-tavat megpróbálták kikotorni, a kísérlet nem sikerült, majd többször újra próbálkoztak, egyik alkalommal a kizúduló víz 20 méterrel csökkentette a tó szintjét, majd a hasadék beomlott, számos munkás halálát okozva. Annak ellenére, hogy találtak aranyat, felhagytak a próbálkozással. A hegyi tó magas sziklák között fekszik, kincseit gondosan őrzi.
El Dorado kutatása
A legenda hamarosan egy elveszett aranyváros történetével kapcsolódott össze, ahol az emberek állítólag aranyfazekakban főznek, aranytányérokból esznek, és aranykelyhekből isznak. A mesés várost, amit szintén Eldorádónak neveztek, valahol mélyen az Amazonas-medencében képzelték el. A következő évszázadok folyamán számos expedíció indult útnak a felkutatására.
1540 februárjában két spanyol konkvisztádor, Francisco de Orellana és Gonzalo Pizarro vezetett expedíciót az ecuadori Quitóból keletre. Mélyen behatoltak már az esőerdőbe, amikor a több mint négyezer spanyolból és indiánból toborzott vállalkozás kezdett kifogyni készleteiből. Több mind háromezren haltak éhen. Ekkor döntöttek úgy, hogy Orellana továbbhajózik a Napo folyón élelmet keresni, míg Pizarro, aki szerint az expedíció csődöt mondott, a többi túlélővel hazatért Quitóba. Bár Orellana nem találta meg Eldorádót, mégis hírnevet szerzett magának, mint az első európai, aki végighajózott az Amazonason.
1595-ben Sir Walter Raleigh, I. Erzsébet angol királynő kegyence 640 kilométert hajózott lefelé az Orinoco folyón. Hiába gyötörte éhség, betegség és szálltak felé mérgezett nyilak, Eldorádót nem sikerült megtalálnia – pedig kétszer is megpróbálta.
A pénzéhes emberek álmait felülmúló kincskeresés azonban nem sokáig korlátozódott a Guatavita-tó partjára. A futótűzként terjedő szóbeszéd az Aranyemberről, és mesés városáról, Manoáról, ahol még a fazekak is aranyból készülnek, mérhetetlen vadászatot indított el. Feltételezve, hogy a város az ismeretlen Amazonas-medence erdőiben rejtőzik, évről évre felfedezők és kalandorok tűntek el a dzsungelben, hogy sokuk soha ne térjen vissza.
Később az Aranyember legendája elhalványult, az emberek úgy képzelték, neve arra a helyre utal, ahol hihetetlen gazdagság várja őket, az Andok, vagy Amazónia őserdeiben megbúvó Eldorádóra. Ezért a következő évszázadokban is tovább kutattak, és bizonyos értelemben meg is találták, bár nem úgy, ahogyan elképzelték.
Mert a konkvisztádorok, a felfedezők és kincskeresők mesés aranybirodalomról szőtt álmuk hajszolása közben feltárták Dél-Amerika titokzatos hátországát, kultúráit, kincseit. Eldorádó, fizikai értelemben nem létezik, mégis olyan legenda marad, amely az arany bűvöletében sohasem szűnik meg létezni!
Forrás: Mítoszok földjén
