Olvasnivaló
A konyhákat és a konyhahasználatot is szabályozni kellene, jött a nyilvánvaló ötlet Spiró György számára. Megírta a kormánypolitikusok helyett a törvényjavaslatot, ami az eddigi legjobb szöveg az Orbán-kormányról és annak gondolkodásáról.
A videó a Litera előszilveszterén készült.
Egy kis szubjektív válogatás az íróról az írótól, az írónak és neked :)))
Spiró György digitalizált művei:
http://pim.hu/object.c671108f-d244-4de2-9468-c704e3fc74f5.ivy
Spiró György: Álmodtam neked
"Fölvettem a telefont, egy férfihang engem keresett, bemutatkozott, azt hittem, rosszul hallok: az éppen leghíresebb magyar író nevét mondta, valóban az író hangján, és a novelláimat kezdte dicsérni. Dicsérte őket soká, én pedig lassan jöttem rá, hogyan is kerülhettek a kezébe: egy kedves dramaturgnő, aki a drámáimat nem tudta színpadra segíteni, kért tőlem novellákat azzal, hogy meg szeretné mutatni őket a férjének. Nem tudhatta, hogy nem tudom, ki a férje. - Ha nincs ellenére - mondta a férfihang -, én segítenék, hogy megjelenjen. Megköszöntem. Megmondta, melyik folyóiratra gondol. Onnan engem pont ezekkel a novellákkal már kirúgtak, akadékoskodtam. Az nem számít, mondta. Pár hét múlva üzentek: menjek be korrektúrát javítani. Ugyanazok fogadtak, akik korábban eltanácsoltak az írástól. Igen dicsérték a novellát, amelyről én még nem tudtam melyik is lehet, és kérték, sürgősen vigyek új írásokat. Aztán megjelent az igazi írók és költők művei között. Elolvastam. Majd az egész számot. Aztán megint a magamét. Ez volt az első kinyomtatott szépirodalmi művem, amely fölé az én nevemet írták. Jobb írás volt, mint a lapban a többi, de mégis közéjük passzolt. Zavart éreztem. Ismerősök gratuláltak, én pedig egyre jobban szégyelltem magam. Amúgy nem volt formátlan írás, szerelmi háromszögről szólt formás csattanóval, az egyik szereplő öngyilkosságával lezárva, és a mondatok is elég tisztességesen meg voltak írva, de ilyet lehet gyártani. Én még akkoriban nem voltam háromszögtörténet alanya, és elképesztett, hogy ezt az olvasók nem vették észre, holott én minden mondatomból kiéreztem. Itt valami igen komoly baj lehet, gondoltam. Akkoriban huszonöt éves írótót nemigen közöltek novellát. Befuthattam volna. Lehetett volna belőlem egy új magyar író. Én pedig rémülten tapasztaltam, hogy az irodalom üzem, amelyben igaz emberi tudás nélkül is meg lehet élni. Akkor döntöttem úgy, hogy soha többé nem írok novellát."
Spiró György: Magtár
Csatlós Gábor barátom fejtette ki nekem egyszer, hogy míg a fikcióban a művészeti, esztétikai megfontolások bizonyos fokú távolságtartásra kényszerítik az írót, addig a kritikákban és esszékben a legbenső lénye tárulkozik fel. Noha e sommás megállapítást jómagam túl erősnek érzem, és csak fenntartásokkal tudom elfogadni, Spiró György kétezres évekbeli munkássága alapvetően mégis ezt a tételt látszik igazolni. Még akkor is, ha legalább kettő, de inkább több arcát mutatja meg nekünk attól függően, mennyire mindenkit érintő a téma, amiről ír. Ám még a rövid kötetismertetőkben is egészen közvetlen, személyes a hang, nem érezhető elidegenítő hatás.
A rövid recenziók különlegessége – amellett, hogy valóban pár mondatban mutatnak rá egy-egy mű legfőbb erényeire és fogyatékosságaira – az a tárgyilagos, sosem szépítgetett, mégis az írót maximálisan tiszteletben tartó hangnem, ahogyan kifogásait megfogalmazza Spiró. Soha, senkitől nem olvastam még ennyire szerető bírálatokat; soha nem tűnt még ennyire magától értetődőnek, hogy egy közkedvelt mű lehet néhol vagy egészében giccses, egysíkú, unalmas, vagy egyszerűen nem valósítja meg a célt, amit szerzője kitűzött maga elé. E kedvcsinálók mégis betöltik funkciójukat, és nemhogy nem riasztanak el, hanem – engem legalábbis – el- vagy újraolvasásra ösztönöznek, vagy azért, mert a történetekbe belefeledkezni hajlamos olvasóként nem mindig értek egyet teljesen az ítélettel, vagy azért, mert az irodalomba komolyabban is beleásva magam irányítottan, úgymond, pozitivista előítéletekkel is szeretném szélesíteni látókörömet, újragondolni a már ismert és megítélt műveket.
A színházról és színházi emberekről szóló, sokszor anekdotikus írásokat mindenekelőtt a recenziókban is felfedezhető hatalmas tapasztalat, a magyar és kelet-európai irodalmak enciklopédikus ismerete teszi különösen értékessé. Egy olyan ember meglátásai ezek, akinek a színház nem csupán munka, hanem létforma, szerelem, az ő szemében egyértelműen a kultúra egyik elsődleges lenyomata, közvetítője és alakítója, amit nem szabadna elhanyagolnia az ország döntéshozóinak, hiszen a mai napig jelentős a közönsége. Furcsamód ebbe a tágabb kategóriába tartozik „A húsvét visszavétele” című írás is, amelyben Mel Gibson Passiójának ezúttal letaglózóan negatív és komoly filológiai érvekkel megtámogatott kritikáját olvashatjuk. Mert a történelemhamisítás kérdése valahol ugyanazt a társadalmi felelősséget veti fel, mint hogy a döntéshozók hagyják-e eltűnni Magyarországon a színházművészetet vagy sem.
A legizgalmasabb és persze a leghatározottabban egyedi látásmódot képviselő írások a politikai esszék. „A tanuló diák” ijesztő képet fest a diploma-túltermelés hosszú távú szociális következményeiről, amit a statisztikai történelemtudomány mellett a megélt tapasztalat is alátámaszt, és Spiró nyilvánvalóan negatívan értékeli – ahogy több más, itt olvasható írásában is – a felsőoktatás színvonalának ezzel korreláló csökkenését. Pontosan ezekkel az esszékel lehet nem mindig egyetérteni, például a szerző Amerikáról és a demokráciáról vallott nézeteivel, de az ilyesmi alapvetően nézőpont (félig üres, félig teli pohár) kérdése, maguk az érvek viszont meglehetősen nehezen cáfolhatók, és az írások így sajnos elkeserítően sötét képet festenek hazánk és Európa jövőjéről.
Egy páratlanul művelt ember összegyűjtött és kétségtelenül magunkban is egységbe rendezhető véleménytöredékeit olvashatjuk tehát a Magtárban: személyes, ugyanakkor hatalmas tudásmennyiségről árulkodó irodalmi kritikákat, történeti fejtegetéseket és programadóként is felfogható politikai helyzetjelentéseket. Helyenként félelmetes az ekkora intelligencia, mégsem szabad megijedni tőle, mert gondolatainak ereje és szándéka sosem romboló, hanem mindenkor építő.
Galamb Zoltán - 2012. július 12.
http://www.ekultura.hu/olvasnivalo/o/cikk/2012-07-12+12%3A00%3A00/spiro-gyorgy-magtar
Spiró György: Mindig meglehet húzni a határt, hol kezdődik a történelem
Fotó: Valuska Gábor
Spiró Györgynek a 2010-ben megjelent, Tavaszi Tárlat című regénye óta az utóbbi években két régebben kiadott könyve, a Kerengő és az Álmodtam neked című novelláskötete látott napvilágot. Nem tervez már nagyregényt írni, jelenleg egy kisregényen dolgozik. A meggyengült Európáról, a forradalmakról, az olvasásról és a magyar dráma helyzetéről beszélgettünk vele.
Az elmúlt években két régi munkája, a Kerengő és az Álmodtam neked című kötete jelent meg újból. Hogyan értékeli a korábbi könyveit? Újra szokta olvasni őket?
Levonatban mindent elolvasok. A regényt egy 27 éves fiatalember írta, őt nem tudom előcsiholni magamból, nem tudok tehát belenyúlni a szövegbe, olyan, amilyen. A novelláskötet a végleges szövegét 2000-ben nyerte el, a mostani kiadáshoz az utolsó harmadban csak apró sorrendi változtatásokat eszközöltem a világosság kedvéért.
Kapcsolódó anyagok:
Orbán Viktor és a konyha-törvény
A kultúra ne menjen ki a divatból (interjú)
A 2012-ben megjelent, válogatott esszéit, cikkeit tartalmazó Magtár egyik, A tanuló diák című 2005-ös írásában a következő olvasható. „Ott ketyeg a ma még álmatagon tanulgató magyar diákban az időzített belátás, hogy az életesélyeitől megfosztották. Én tudom, amit ő még nem, hogy minden forradalmat a fölösleges értelmiségiek csinálnak.” Ez a forradalom manapság a diáktüntetésekben, a külföldre vándorlásban és az otthon élésben, a mamahotelben merül ki. Bízhatunk még egy komolyabb „robbanásban” a fiatalok, a feleslegessé vált értelmiségiek részéről?
Senkinek sem kívánok robbanást vagy forradalmat, ami elvileg a tűrhető életkörülmények kivívásáért indul, ám az életkörülmények további romlásával jár, és nem történik egyéb, mint egy szűk elit cseréje. Tízezrek, százezrek, milliók elpusztítása árán pár évtized múlva a társadalom odajut, ahová vérontás nélkül jutott volna. A nemzeti eszme állandó konfliktusokkal jár, a nemzeti függetlenségi háború és a polgárháború ciklikusan ismétlődik, és mindig megvannak a maga papjai. Aki az egyes ember életét tiszteli, mint én, annak a társadalmi robbanás akkor is borzadályos, ha látja, hogy a korszak sajnos ilyen. Kétszázhuszonöt éve folynak modern értelemben vett forradalmak – polgárháborúk – a világban, és még mindig romantikus képzelmek fűződnek hozzájuk az arab világban éppúgy, mint másutt. Kelet-Európában egyébként a forradalmakat kétszáz éve olyanok szokták kiprovokálni, akik a status quo fenntartásában érdekeltek. Komoly külső segítség nélkül minden mozgalom bukásra van ítélve. A világ pedig nem olyan, hogy bármelyik kis országot bármilyen célból bárki megsegítene. Sem a múltban nem tették, sem a jelenben nem teszik.
Nem egy interjúban hangoztatta, hogy terjed a világban a funkcionális analfabetizmus. A nagy művek átiratait ezért készítette el? Hogy maivá téve egy-egy mű nyelvezetét vonzó, befogadható legyen a szöveg a fiatalok számára? Tanárként is érzékelte a fiatalok részéről ezt a fajta analfabetizmust?
Idővel minden szöveg elavul, mert változik a nyelv, Shakespeare-é éppen úgy, mint Bornemisza Péteré. Érdemes modernizálni őket. Az átiratok azért is készülnek, hogy a mű egyáltalán hozzáférhetővé váljék, és ha az ember például egy Hamvas-regényt ír színpadra, biztos lehet benne, hogy többen látják, mint ahányan elolvassák.
Világszerte nehezebben olvasnak az emberek, mint pár évtizede. Rövid volt az az időszak, amíg a fejlett országokban tűrhetően megtanították írni-olvasni az embereket, a XIX. század második felétől a XX. század végéig. Ahol lehet, visszavonják az általános tankötelezettséget, többnyire a pénzhiányra hivatkozva. Nálunk nem hivatkoznak rá, csak elvonják a pénzt.
Nyomon követi az új drámákat? Születnek olyan, az ön vagy Nádas Péter, Háy János drámáihoz hasonló darabok, amik rávilágítanak egyes társadalmi problémákra? Fontos, hogy a dráma korképet adjon?
Olvasom a kortársaimat, érdekel, mi van a fejükben. A magyar dráma szociológiai érdeklődése folyamatos és erős. Más kérdés, hogy a színigazgatók megint nem mernek élesebb darabokat műsorra tűzni. Egyébként nem kötelező korképet adni. Shakespeare, akinek egyik szereplője, Hamlet azt mondja a darabbéli színészeknek, hogy tartsanak tükröt a koruknak, egyetlen korabeli témával foglalkozó darabot sem írt, esze ágában sem volt ujjat húzni a cenzúrával, mégis elég jó darabokat farigcsált.
Kelet-Közép-Európa jó ideje speciális helyzetben van Európában, mind történelme, mind az állampolgáraira jellemző sajátságos, túlélési effektus miatt. Ebben a régióban Magyarország még speciálisabb, sokan azt mondják: nehéz eset. A mostani Magyarország helyzetét hogyan látja az Európai Unió tagállamai között? Ilyennek képzelte el a rendszerváltás utáni magyar társadalmat?
Körülbelül azt vártam, ami bekövetkezett. A kelet-európai térséget egységként szoktam kezelni, és miután egész Európa leértékelődött gazdaságilag és politikailag, a mi térségünk még inkább. Kelet-Európáról lehet csak beszélni, Közép-Európa megszűnt, ha létezett egyáltalán. Mi vagyunk a fejlett kapitalizmus európai perifériája, annak minden bájával és bújával. Az persze igaz, hogy minél keletebbre megyünk, annál kínosabb az élet, és annál olcsóbb. Ukrajna és a Dunántúl között van különbség – persze Kelet-Magyarország és a Dunántúl jobb részei között is van. A kelet-európai berendezkedésre nem tudok mást mondani: súlyos rendszerhiba.
És egy ilyen rendszerhibában az író nem érezheti magát túl elszigeteltnek Nyugat-Európától? Hiszen a közegnek is más a problémája, amiben él.
A jó hírem az, hogy Nyugat-Európában ugyanolyan hülyék élnek, mint bárhol és bármikor másutt. Ők is csak emberek. A hülyeségtől itthon egyáltalán nem vagyok elszigetelve, éppen ettől látom, mi folyik Nyugaton – meg tőlünk keletebbre. Nem mások a problémák Nyugaton, csak civilizáltabban vannak eltakarva, és egyelőre szélesebb rétegeknek élhetőbb az életük, de gyorsan romlik a helyzet ott is. A rendszerhiba megvan, akadnak, akik ott is látják, és ugyanolyan tehetetlenek, mint kétszáz éve mindenki mindenütt.
Az olvasói válság után felmerülhet az írói válság. Manapság még nehezebb alkotói támogatást szerezni, mint korábban. Ebben a felállásban az író mit tehet, ha kihúzták alóla a támogatások talaját? Mit ír az ember, ha…
Az ember azt írja, ha magyar, ami az eszébe jut. Nem én diktálom magamnak, hogy mi jusson az eszembe, és más sem diktált nekem soha. Nem a megélhetésért írtam. Luxusdilettánsként működtem mindvégig, más foglalatossággal keresvén a kenyeremet. Sok-sok tucat ágazati miniszteremet és pártközponti illetékesemet elfogyasztottam már, kevésnek emlékszem a nevére, még kevesebbnek az arcára, és túl sok ilyen egyén nekem már nincs hátra. Semelyik rendszerben sem tartoztam a támogatottak körébe, ez így volt rendben. Nem lehet csodálni, hogy annak húzzák, aki a pénzt adja. Én tudatosan elkerültem, hogy adjanak, és nem kellett húznom. Vannak persze költséges műfajok, amelyeket kis ország piaca nem tart el – ilyen a film, a színház –, és állami támogatás nélkül elsorvadnak. Értem, hogy a rendezők és a direktorok alkalmazkodnak. Szerintem mindig meg lehet húzni a határt, hol kezdődik a förtelem – sokan viszont nem veszik észre. A sorvadás és a felépítés szintén ciklikusan változik. Érdemes sokáig élni, hogy az ember ne csak a rosszból részesüljön.
Szerző: Ayhan Gökhan
http://konyves.blog.hu/2014/08/16/spiro_gyorgy_interju
