He?

Bolondok hajóján : zene mellett, minden "behozott" és magánvélemény, esemény, történet, téma ütközhet az Életről. Szabadon. (Még!) :-DDD

sörcsap nagybaszónak

Miva'?

 

 

És a főd forog tovább!

 

Beszótak:

Esik-e wazze?


Számojjá csapos!

Olvasólámpa: Péterfy Gergely új regénye, a "Kitömött barbár"

2014.08.06. 08:03 guma

1796-ban Kazinczy Ferenc hét éves börtönbüntetését tölti Csehországban, amikor Bécsben meghal barátja, Angelo Soliman. Holttestét császári parancsra kitömik és kiállítják a Természettudományi Múzeumban. Harminchat évvel később Török Sophie, Kazinczy özvegye elmegy a múzeumba, hogy szembenézzen a kitömött testtel. Péterfy Gergely új regénye, mely tíz év munkájának eredménye, mesterien komponált, megrázó és az olvasó érdeklődését mindvégig fenntartó mű.Angelo_Soliman.jpg

Angelo Soliman és Kazinczy Ferenc barátságáról szól Péterfy Gergely új regénye, a Kitömött barbár, mely június elején jelent meg a Pesti Kalligram gondozásában. Angelo Soliman a mai Nigéria területén született (valószínűleg 1721-ben), és rabszolgaként került először Marseilles-be, később Bécsbe, ahol már szabad emberként a liechtensteini herceg házitanítója lett.

A művelt férfi a legmagasabb körökben forgott, bizalmasa volt II. Józsefnek és Franz Moritz von Lacy tábornagynak. 1781-ben csatlakozott a „Zur wahren Eintracht” nevű szabadkőművespáholyhoz, ahol Kazinczy Ferenccel is barátságot kötött. 1796-os halálát követően Soliman holttestét nem temették el: Levonták bőrét, kitömték s felültették a Múseumban álló elefántra, s nyomtatott levélben adták tudtára Bécsnek, hogy Angelonak a bőre az, amelyet a kitömött elefánton láthatnak. A test az 1848-as bécsi harcokban megsemmisült.

Péterfy Gergelynek blogbejegyzése szerint 2001-ben került a kezébe egy olyan könyv, amely kitért Kazinczy és Soliman barátságára is, ám a kötet nem nyújtott elegendő tájékoztatást, ezért – írja Péterfy – elkezdtem utánanézni Angelo Soliman és Kazinczy Ferenc kapcsolatának, és rövidesen kialakult bennem az elhatározás, hogy a témát feldolgozom. Hamarosan kiderült, hogy a szabadkőművességre itthon elérhető szakirodalom rendkívül szűkös, és a tárgy tekintetében döntő fontosságú levéltári anyag Bécsben található. Megpályáztam, és 2002-ben elnyertem az Eötvös-ösztöndíjat és négy hónapot tölthettem a téma kutatásával a bécsi Haus- Hof- und Staatsarchivban és az Österreichische Nationalbibliothekben.

A regény, a Kitömött barbár az idei Könyvhétre jelent meg, az író pedig most a blogján közzétette a 2002 és 2007 között végzett kutatásai eredményét is. Péterfy azt írja, hogy a kezdettől fogva regényt akart írni, de ez nem jelenti azt, hogy ebben a PhD értekezésben az olvasó ne találhatna izgalmas, érdekes és tanulságos dolgokat.

A teljes anyagért kattintsatok ide!

http://konyves.blog.hu/2014/06/20/kazinczy_kitomott_baratjarol_szol_peterfy_uj_regenye

„A hagyomány mítoszába a beteg lélek kapaszkodik”

Pár hete jelent meg, a kritika máris az év eddigi legjobbjaként magasztalja Péterfy Gergely új regényét. A Kitömött barbár a kötelező tananyagként köztudottan unalmas nyelvújító irodalmár, Kazinczy Ferenc és Angelo Soliman, a kora egyik legműveltebbjének tartott, rabszolgasorból származó, Bécsben élő afrikai szabadkőműves barátsága körül bonyolódik. Méltatói szerint az utóbbi idők egyik legmegrázóbb, legerősebb, ráadásul „iszonyú, kényelmetlen kérdésekkel” szembesítő mű mai áthallásairól kérdeztük a 48 éves írót.

A magyarságot éretlennek tartó Kazinczy után kétszáz évvel felnőtté vált már a nemzet?

Nehéz megkerülni ezt a metaforát, amelyben gyerekesnek, éretlennek láttatjuk saját magunkat, bár lehet, hogy a hisztérikus öregség találóbb arra az állapotra, amelyben ma vagyunk. Szakítani kellene azokkal a mítoszokkal, amelyek meghatározzák a közbeszédet, új nyelvet kellene találni a dolgainkra. Úgy látszik, ez sokkal hosszadalmasabb és nehezebb folyamat, mint azt mondjuk a rendszerváltásnál gondolni lehetett. Nyilván egy sokszoros vereséghalmazzal birkózó országban nehéz a hibákkal szembesülni, mert szinte alig találsz olyan történelmi időszakokat, amikor valami jól sikerült. Egy történelmi regény szerzőjeként persze nem kárhoztathatom azt a mentalitást, hogy túl sokat foglalkozunk a múlttal, de nyilván az is tény, hogy ameddig nem alakítunk ki tiszta viszonyt a múlttal, a jövőkép is homályos marad.

Mi kell a szembenézéshez?

Alapvetően nyelvi problémának tartom a mai Magyarország közéleti betegségeit. A nyelven keresztül gondoljuk el a világot, annyi látszik belőle, amennyit a nyelv enged. A politika, a filozófia vagy a pszichológia fogalmai máig nem tudtak elég mélyen beépülni a magyar nyelvbe, nem lettek szerves részei az anyanyelvi mentálhigiénének, fenn ragadtak a csak kevesek által bírhatóan ritka levegőjű magashegyi alaptáborokban.


Péterfy Gergely Forrás: Vs.hu/Kozma Zsuzsi

Ezért nem értjük, hogy a demokrácia nem a választott többség uralma?

A magyar nem indoeurópai nyelv. Így például a demokratikus politikai kultúra fogalomtárát még távoli asszociációkkal sem tudjuk összefüggésbe hozni valamely ismerős konyhanyelvi kifejezésünkkel. A nyugati nyelveknek könnyebb dolguk van, ők közvetlenebb viszonyban vannak a műveltségi szavakkal, hiszen rokonaikat használják a mindennapokban. Nem érzem magam elég felkészültnek ezeknek a kérdéseknek a megválaszolására, csak tapogatózom. És ebben a tapogatózásban az is lényegesnek tűnik, hogy az ország a szocializmus alatt lényegében 40 évet kómában töltött, és amikor felébredt, addigra a világ megváltozott körülötte. Nem beszéltük a nyelvet, amelyet körülöttünk használnak. Nincsenek nagyon reflexeink, sem válaszaink erre a világra, archaikus, idejétmúlt, rosszabb esetben bűzlő és rothadó tanokkal operálunk. A Kitömött barbár felől nézve azt állítom, hogy a Kazinczy-féle gondolkodás nem csupán nyelvet kívánt újítani. A megújított nyelv által egy olyan világot akart létrehozni, amelyet a klasszicizmus és a felvilágosodás esztétikája, szépség- és harmóniaeszménye rendez be igazságosra és szabadra. Egy intellektuálisabb, filozofikusabb, problémaérzékenyebb kultúrát, mint amilyen végül a romantika nyomán a miénk lett. A mai magyar műveltség fősodra a romantika, máig ez az egyeduralkodó a közízlésben. S bár társadalmi értelemben elérte a szélesebb körű művelődést és ezzel a tömegesebb polgárosodást, az alapos megértést eredményező, pontos nyelvhasználat nem alakult ki, és ennek szerintem most isszuk meg a levét.

Mire gondolsz?

Hogy például milyen nehezen veszi a magyar közgondolkodás az iróniát. Az ironikus szövegek felháborítják a magukat műveltnek tartó embereket, ebből az derül ki, hogy alapvető szövegértési problémáink vannak. A pátosz uralja a közoktatást, de még a hétköznapi értelmiség horizontját is. A gyerekek patetikus szövegeken nőnek fel az iskolában. A játékosabb, többféle értelmezési lehetőséget felvető ironikus szöveggel szinte nem is találkoznak, nem is értik. Kazinczy csipkelődő, cinikus, ironikus szövegeivel már a kortársak sem tudtak mit kezdeni. Ez a voltaire-i, önmagával és a külvilággal is kíméletlen, lényeglátó attitűd nem lett a műveltségünk része.


Péterfy Gergely Forrás: Vs.hu/Kozma Zsuzsi

A tankönyvszagúan savanyú Kazinczy ezek szerint a fiahordó górugránynak keresztelt kengurun túl is érdekes?

Nyelvújítás és várbörtön – ennyit tudunk róla. Pedig egy sor olyan izgalmas dolog történt vele az életében, amely az elmúlt két évszázadban nehezen volt kommunikálható az iskolákban, és tanácsosabbnak tűnt elhallgatni, mint elmagyarázni. Ilyen – az Angelo Solimanhoz fűződő barátsága mellett – például a szabadkőművességhez, a rózsakeresztességhez és az alkímiához való viszonya. Jancsó Elemér irodalomtörténész az 1940-es években hívta fel a figyelmet arra, hogy Kazinczy huszonévesen, későbbi apósa, Török Lajos révén nyakig benne volt a késő középkort és a barokkot átható rózsakeresztességben, amely bonyolultsága és a rárakódott összeesküvés-elméletek miatt valóban nehezen lenne normálisan tárgyalható a gimnáziumokban. Az élete történetében az a pillanat, amikor szakít ezzel a műveltséggel, és a felvilágosodás eszméit kezdi vallani, paradigmatikus és meghatározó kultúrtörténeti fordulat. A regény erről a pontról kezdi felfejteni, hogy a nyelv és a műveltség mennyire a kitömés anyaga és eszköze, hogyan változnak az eszmék és a civilizációs ideálok az agresszió és a megalázás eszközeivé, és hogy milyen végtelenül bonyolult hullámverést kelt mindez. Egyébként Kazinczy egyik legjobb verse a „Gróf Török Lajoshoz”, amelyben e kultúrtörténeti szakítás indokait mondja el, lényegében érthetetlen annak, aki nincs tisztában a kor művelődésének ezzel a részével – ezért aztán nem is ismeri senki.

Pedig a mágia és az aranycsinálás talán még a tabletpiszkáló tinik figyelmét is felkeltené.

Biztosan, de mivel a rózsakeresztesség vagy az alkímia rég elsüllyedt műveltség, amelyről csak nehezen lebányászható a rárakódott iszap, a Dan Brown-szerű lektűrszerzőkön kívül kevesen vállalkoznak ilyesmire. A misztikus zagyvaléktól csak komoly tudósok tudják megszabadítani ezeket a tanokat, az ő kezükben valóban felragyog, hogy mit is jelentett a fizika és a kémia előtti kor tudománya, a humanizmus műveltsége mellett, néha azzal összekeveredve létező világkép, és hogy mért kellett vele szakítani. A szabadkőművesség pedig, amely a felvilágosodás nagy eszméinek társadalmi olvasztótégelye volt – egy olyan fórum, ahol a feudális rendtől megszabadulva egyenrangúként találkozhatott főnemes és polgár, református és katolikus, fekete bőrű udvaronc és zsidó bankár, s amely Kazinczy legnagyobb élménye volt –, még kevésbé szabadítható meg a rárakódott misztikumtól. A szabadkőműves, jakobinus Kazinczy – ezekre a szavakra ma a fél országnak vagy annál is nagyobb résznek nyílik bicska a zsebében.


Péterfy Gergely Forrás: Vs.hu/Kozma Zsuzsi

A nyelvújítás tehát alkímia?

Mindenképpen a világjobbító attitűdből fakad. Kazinczy ugyanis azt gondolta, hogy ahhoz, hogy a magyarság felnőhessen a nagy nemzetekhez, ugyan önálló irodalomra van szüksége, ehhez viszont még nem elég érett a gondolkodása és a nyelve, nem jutott el még a polgárosodásnak arra a szintjére, amely lehetővé tenné mindezt. Ezért szorgalmazta elsősorban a fordítást, a színjátszást és a nyelvújítást. A romantika felől nézve egy olyan irodalmi nyelvet kreált, amely a népnyelvből sarjadó költészet számára érthetetlen és mesterkélt, művi és bonyolult volt. Kazinczy kísérlete, hogy a magyar műveltséget felhúzza a Nyugat szintjére, kudarcot vallott. A kultúrajobbító nekiveselkedését a heves ifjak letörték. A mai magyar műveltség fősodra az a romantika, amely átgázolt Kazinczyn, és amely máig egyeduralkodó a közízlésben. Ez Vörösmarty, Petőfi, Arany és Jókai csodálatos nyelve, amelyet annyira szeretünk, de amely annyi mindent nem enged meglátni a világból. A világhoz való viszonyunk és a gondolkodásunk máshogy alakult, mint ahogy Kazinczy képzelte, egy impulzív, gyermekibb, mesésebb szinten rögzült.

Miért gondolod?

Máskülönben miért rohanna hanyatt-homlok a szolgaságba az ország nagy része? Lehet, hogy elegendő erre Márai magyarázata, aki szerint az urakat sikerült ugyan elkergetni, de a szolgák maradtak. Azt a polgárosult réteget, amely ezt az országot húzta, az ország egyik fele részben elküldte haláltáborokba, a másik felét pedig pár évvel később nyírták ki vagy lehetetlenítették el a kommunisták. Ma is hiányzik másfél millió olyan ember, akik a kisvárosokban és a falvakban is képesek lennének megjeleníteni egy olyan polgári réteget, amely működtetné ezt a demokráciának nevezett rendszert. Maradt több százezer tanácstalan, érzelemvezérelt, traumatizált család, amelyekben nem öröklődött, mert nem öröklődhetett demokratikus hagyomány. Úgy tűnik, rengetegen nem is akarnak mások, csak szolgák lenni.

Nem afféle értelmiségi szabadságmágia ez?

Az ókor értelmisége a maga brutális valóságában volt kénytelen szembesülni a Panem et circenses tömegkultúrájával. Vergilius és Ovidius a gladiátorjátékokon egymást élő egyenesben kibelező, tenyésztett celebeken szórakozó tömegek korában alkotott. Ma is egy jól kitalált iparág gondoskodik a tömegek mentálhigiénéjéről. De fenn maradt a Colosseum és Horatius költészete is. Ma a valóságshow-k és Esterházy Péter regényei élnek együtt. Nem mindegy, hogy a társadalomban milyen arányban találhatóak, akik az utóbbit is értékelik. Magyarországon ma hiány van elkötelezett demokratákból, ezért mehet ez a politikai vudu.


Sokszor úgy tűnik, jobb nem ugrálni, kifizetődőbb szolgálni.

Persze, de az egyik legszomorúbb tapasztalat, hogy a szolgaság rosszá tesz. Nem lehet jó ember az, aki megadja magát egy nagyobb erőnek. De hiszen a blőd amerikai filmek is azt tanítják, hogy az ember ne engedjen a fundamentalista énjének, hanem keresse meg magában és az életében azt az erőt, amely képessé teszi, hogy szembeforduljon, hogy kockáztasson. Ez az emberi gondolkodás legrégibb mítoszaiban is megjelenik, ezért szeretjük Odüsszeuszt és Faustot, vagy, ha már amerikai film, Herkules mítoszát. Vállalja-e az ember a megismerés, a vándorélet, a változás, a megújulás kockázatait, avagy beáll egy látszólagos hagyományba, és meghúzódik a büdösben.

A hagyomány mégiscsak megtartó erő lehet.

Kétségtelenül; azonban azon a fokon, ahogy ez a mai problémáinkban megjelenik, a hagyomány mítoszába a beteg lélek kapaszkodik. Nagyon nehéz azt a fájdalmat elfogadni, hogy nem tudod megérinteni a múltat, és nem tudsz igazságot tenni benne, hanem be kell látnod, hogy csak utólagos konstrukció, amelyet folyamatos rákérdezéssel, kétkedéssel és kutatással neked kell újra teremtened egy végtelen párbeszédben, és akkor még mindig nem gondolkodtál a jövődről.

Névjegy

Péterfy Gergely (48) író, klasszika-filológus. Az ELTE ógörög-latin-magyar szakos diplomájának megszerzése után tanított, és szerkesztette a rendszerváltozás utáni első független irodalmi és kulturális folyóiratot, a Törökfürdőt. 1992 óta novellák és regények mellett forgatókönyveket (Bányató, 2007, Kalandorok, 2008) és színdarabokat (A vadászgörény, 2006, Mercurius-tavak, 2007) ír. 



"Szegény barátom kitömték" - Péterfy Gergely író

A filmszemlén két filmet is jegyzett, a Kalandoroknak ő írta a forgatókönyvét, a Bányató pedig a regényéből készült. Utóbbinak nemrég jelent meg a német kiadása, a Die Weltben lelkes kritikai fogadtatást kapott. Tavasszal jelenik meg Kazinczy és az Angyal című esszékötete.

Magyar Narancs: Egyszerre tanítasz egyetemeken, írsz regényt, újságot, drámát és filmforgatókönyvet. Kiköltöztél Budapestről, Kisorosziban élsz. Összeegyeztethető ez a sokrétűség a klasszikus íróképpel? Egyáltalán hogyan aposztrofálod magad?

Péterfy Gergely: Elsősorban íróként határozódom meg, azt szoktam mondani, ha kérdezik, hogy író vagyok. Persze nyilván az ember sokfelé dolgozik, sok mindent csinál, hogy megéljen, de azért én mindenképpen a szépirodalom mellett teszem le a voksomat. Viszont ha egy családot akarsz eltartani, vagy kettőt, ez nem megy csak a szépirodalomból. Négy dolgot csinálok: két egyetemen tanítok, bértollnokoskodom - forgatókönyv és egyebek -, és írok, mert négy hét egy hónap: minden munkám egyhétnyi pénzt fedez. Csak magamra és a családomra nem jut időm. Ez egy ilyen ország.

MN: A kiadód úgy reklámozza a tanulmánykötetedet, mintha egy magyar, Dan Brown-féle összeesküvés-elméletekkel megtűzdelt detektívregény kerülne hamarosan a könyvpiacra.

PG: Igen, én is meglepődtem, amikor olvastam a kötethez írt ajánlót. Gondolom, maga a téma hozta, hogy így jelenjen meg, elvégre Kazinczy szabadkőműves-kapcsolatait vizsgáltam, egy szép barátság tükrében, ma pedig divatja van az összeesküvés-elméleteknek. Az, hogy a témával elkezdtem foglalkozni, két okra vezethető vissza: az egyik, hogy most már muszáj volt befejeznem a PhD tanulmányaimat, ehhez pedig egy rendes dolgozat kellett, másrészt, hogy Kazinczy szövegei között találtam egy bejegyzést, amelyben arról ír, hogy "szegény barátját kitömték". Elkezdett foglalkoztatni a kérdés, elvégre nem volt túl gyakori még Kazinczy korában sem, hogy embereket kitömjenek csak úgy. Kiderült, hogy egy Angelo Soliman nevű fekete férfiról van szó, akit hétéves korában hoztak át Európába mint egzotikus ajándékot. A kor neveléselméleteinek - többek között a miliőelméletnek - köszönhetően pedig ez a férfi kiváló nevelést kapott a hercegi udvarban, korának briliáns elméje lett. Kazinczy Ferenccel Bécsben ismerkedtek meg a szabadkőművesek, pontosabban az illuminátusok révén, amely a 18. századi szabadkőművesség "felsőbb iskolája" volt.

MN: Halála után mégis kitömték.

PG: Igen, ez a hátborzongatóan méltánytalan sors várt rá, ami rányomta a bélyegét családjának több generációjára is. Akkoriban Európa "fekete ember" lázban égett, nem volt ritka, ha egy főrangú nemesnek több fekete szolgája is volt. Soliman Wenzel von Lichtenstein herceg komornyikja volt, habár műveltségében messze túltett rajta. El sem tudod képzelni, hogy milyen eszement vélekedések forogtak közszájon a feketékről. Többek között Kantnak is az volt a meggyőződése, hogy a feketék fehérnek születnek, csak kamaszkorukban "sötétednek" be, mert Afrikában a nap hülye szögben süt. Ellentétben a német földdel, ahol úgy süt, ahogy kell. Ez a bizarr hozzáállás vezetett ahhoz, hogy Solimant végül a saját barátai preparálják a császár megrendelésére. Egyébként éppen ez az "Európa-idegenség" fűzte össze őket Kazinczyval. Kazinczytól tudjuk, hogy egyszer sétáltak Bécsben, mindketten "nemzeti" viseletben, Kazinczy magyar mentében, Soliman turbánban. Mindkettőjüket barbárnak nézték, míg ők arról beszélgettek, hogy vajon melyikük lehet az idegenebb. Nem volt jobb magyarnak lenni, mint feketének akkoriban a bécsi udvarban, körülbelül ugyanolyan barbárnak tartottak minket is. Két hiperművelt európai, az egyiket leniggerezik, a másikat lebarbározzák, mert nem a legtrendibb cuccban sétálnak a Grabenen. Ha Sonnenfels épp velük sétált volna - ami nem volt ritkaság -, lezsidózni is lett volna kit.

MN: Hogyan kapcsolódik ehhez a barátsághoz a szabadkőművesség?

PG: A korabeli páholyok többek között arra szolgáltak, hogy megszüntessék a rangbéli különbségeket, így volt lehetséges, hogy egy katolikus főnemes és mondjuk egy gazdag zsidó kereskedő, vagy éppen egy magyar protestáns kisnemes, mint Kazinczy, egyenrangúként beszélhessen egymással. Magyarországon a szabadkőművességnek meglehetősen kevés irodalma van, úgyhogy ez ügyben Nyugaton kellett körülnézni, és a Kazinczy-életmű feltárásában is vannak hiányosságok, ezek mentén indultam el. Sokat gyötrődtem, mire megtanultam német gót betűs kézírást olvasni, de megérte, mert kiderült, hogy Kazinczyt - aki tökéletesen tudott és rengeteget írt németül - Magyarországon rendszeresen félreolvassák. A téma kutatására kaptam egy ösztöndíjat, így a bécsi levéltárakban is alkalmam volt kutatni a szabadkőműves-iratokat.

MN: A szabadkőműves-páholyokat a mai napig számos legenda övezi, ilyen például, hogy nem lehet büntetlenül kutatni. Ütköztél valamilyen ellenállásba a mai szabadkőművesek részéről?

PG: Nem, az égadta világon semmi ilyesmi nem történt. Mondom, a szabadkőművességnek Nyugaton óriási szakirodalma van, nyugodtan kutatható. Magyarország ebben is rendesen le van maradva, ezerféle okból. A legfontosabb magyar szabadkőműves-levéltár például 1945-ben megsemmisült, úgyhogy ami magyar anyag van, azért Bécsbe kell menni.

MN: A Kazinczy-Soliman-viszony melyik aspektusa érdekelt a legjobban? A kultúrtörténeti vagy az emberi része?

PG: Engem magával ragadott mindkettő. Nyilván Kazinczy és a szabadkőművesség viszonyából írtam ezt a könyvet, de ez csak egy regény előmunkálata. Jó sok éve kutatom a témát, írtam belőle egy drámát is, ennek az első felvonását a húgomék (Péterfy Bori, Krétakör) elő is adták a Gödörben. Nyilván a drámában azt az abszurd helyzetet vizsgálom, hogy egy embert a saját barátainak kell kitömnie. Soliman ugyanis ismerte a doktort meg az udvari szobrászt, barátságban is volt vele, de az udvari parancs az parancs, halála után - gutaütés végzett vele - ki kellett tömni. Egyébként Soliman testét ki is állították a Természettudományi Múzeumban, éveken keresztül volt látható, amibe bele is őrült a lánya. Miután kijött a börtönből, Kazinczy is megnézte, meg is ütötte a dolog rendesen. Később aztán Solimant eltüntették a nagyközönség tekintete elől, míg 1848-ban szét nem lőtték a raktárt, ahol tárolták. A teste tűzben égett el. Éveken keresztül könyörgött a lánya, a barátai, még a katolikus egyház is, hogy hadd temessék el méltó módon a testét. Minden kérelem süket fülekre talált, a lányát is ez sodorta az ópium és az önpusztítás felé. Borzasztóan erős történet ez, több generáción átívelő, nagy ívű tragédia. Azt tervezem, hogy mihelyst elmúlik a félelmem ettől a hatalmas terjedelmű adathalmaztól és a fehér papírtól, elkezdem a regényt és befejezem a drámát, és akkor ez egy rendes trilógia lesz.

MN: A testvéred, Péterfy Bori elismert színész és énekesnő. Dédapád Áprily Lajos, a nagyszüleid Jancsó Adrienn és Jékely Zoltán. Van visszacsatolás és családi hagyomány?

PG: Persze. Erre azt szoktam mondani, hogy a gyerekek mindig a nagyszülőkre ütnek. Apám szobrász, én fakezű vagyok, a gyerekeim viszont istenien rajzolnak. Velem kapcsolatban az biztosan elmondható, hogy engem kevésbé érdekelt a színház, mint a Borit, mindig dühít, hogy sosem működik rendesen egyszerre semmi, ha nem a műszak hibázik, akkor valaki szimplán tehetségtelen, szid is a húgom, hogy nem járok eleget az előadásaira. Ez van, magába a rendezői munkába, sem a filmnél, sem a drámánál már nem szeretek beleszólni, ez a része nem érdekel a történetnek. Mindemellett nagyon szeretnék a Borival többet együtt dolgozni. Jó lenne egyszer neki írni egy szerepet.

MN: Néhány éve Kisorosziba költöztél. Nádas Péter is ott írt, a faluban lakott Mészöly Miklós és Polcz Alaine. Beszélhetünk kisoroszi íróiskoláról?

PG: Ez jól hangzik, bár én véletlennek tartom az egészet. Persze azért csendben megjegyezném, hogy az én generációmnak Mészöly Miklós volt az író, az, hogy ő mit gondolt az irodalomról, nekünk, pályakezdőknek élet-halál kérdése volt. A legfontosabb szempont, amikor eldöntöttem, hogy falura költözök, mégis az, hogy egyedül vidéken engedhettem meg magamnak azt a luxust, hogy a zöldben éljek, ezt nekem egyszerűen képtelenség kifizetni Budapesten. Három gyerekkel jobb, ha az ember a természetben van. Egyébként pedig Kisoroszi szerintem a vállalható kompromisszum, hiszen hamar el lehet onnan érni a fővárost, bár rühellek bejárni.

MN: Nemrég jelent meg a Bányató német kiadása, a német kritika igen elismerően nyilatkozott a regényről. Nem félsz a fordításoktól?

PG: Nem, ilyen félelem nincs bennem. Remek fordítóink vannak, akik precízen végzik a dolgukat. A külföld pedig kimondottan érdeklődik a magyar próza iránt, sokan megjelentek és élénk a kritikai fogadtatás. Az sem egy utolsó szempont, hogy külföldön egy-egy kiadó a többszörösét tudja kifizetni annak, amit az itthoniak fizetnek. Hálás dolog külföldön is megjelenni.

MN: Előző regényeidről több kritikus is megjegyzi, hogy generációs regényeket írsz, különösen igaz ez A tűzoltóparancsnok szomorúságára. A figuráid mind kocsmában ülnek, isznak. Mintázol magadról karaktert?

PG: Direktben nem. Persze nyilván előfordul, hogy egy-egy vonásukban tetten érhető vagyok. De ezt az életvitelt, hogy sört reggelizel, nem lehet hosszú távon folytatni. Én különben is hajlamos vagyok a rosszra, sok volt a budapesti éjszakázás, én pedig már negyvenkét éves vagyok, oda kell figyelnem magamra. Szabályok szerint élek, például nem iszom hétközben, reggelente futok, vacakolok a kerttel. Bár még mindig száztíz kiló vagyok, azért már érzem, hogy így jobb. Nehogy már a gyerekeim kérdezzenek rá, hogy apu, miért beszélsz furcsán, mért nem mész egyenesen. Próbálok egy írói penzumot is tartani: négy flekket kellene írni naponta. Néha össze is jön, ekkor jól érzem magam.

MN: Mikor rúgtál be utoljára?

PG: Most szombaton.

http://magyarnarancs.hu/konyv/szegeny_baratom_kitomtek_-_peterfy_gergely_iro-68368

Szólj hozzá!

A bejegyzés trackback címe:

https://offforever.blog.hu/api/trackback/id/tr686570581

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.
süti beállítások módosítása