Részlet az író, egyik digitalizált regényéből:

Moldova György

A Kámfor Akció
Szatírák

A Kámfor Akció

I.

Szigorúan titkos!

Csak saját kezű felbontásra!

Miniszter Úr!

Én, Bunkóczy Béla alezredes, a Magyar Kámfor Erők lízingtulajdonosa és megbízott parancsnoka az alábbiakban foglalom össze az akciónkkal kapcsolatos eddigi fejleményeket. Ez az első jelentésem a terv megszületésétől az állomáshelyünk elfoglalásáig terjedő időszakot öleli fel.
a. Előzmények

Alig néhány nappal Clinton elnök öngyilkossága után, melyet minden bizonnyal az váltott ki, hogy az esküdtszék korrupció vádjával elítélte a feleségét, Hillaryt, zavargások törtek ki az Egyesült Államokban. A szélsőséges nézeteiről ismert W. W. Stone metodista tiszteletes irányítása alatt álló „Fekete Hó” elnevezésű néger fajvédő szervezet tagjai a Harlemben gyülekeztek, majd átvonultak a Broadwayra, ahol gyújtogatni és fosztogatni kezdtek. Az elnök elvesztésétől megrendült államhatalom nem tudott megfelelő eréllyel fellépni ellenük, 7ennek következményeként a rendbontás hamarosan kiterjedt az ország egész területére.

Példájuk nyomán szinte valamennyi kisebbség egyszerre lépett fel, autonómiát követelve magának. Az indiánok letettek a Fehér Ház lépcsőire pontosan annyi whiskyt és szövetet, mint amennyiért őseik eladták a törzsi területeiket, majd harci ösvényre lépve visszafoglalták azokat. A spanyol kolónia Kolumbus Kristóf érdemeire hivatkozva követelte a maga jogosnak vélt részét, Mexikó pedig a déli határmenti területeket vette vissza, mint elrablott birtokát.

A felfordulást az tette teljessé, hogy hét déli állam: Dél-Carolina, Mississippi, Florida, Alabama, Georgia, Louisiana és Texas bejelentette kiválását az Unióból. Ünnepélyesen visszaállították a rabszolgaság intézményét, kötelező nemzeti tánccá tették a charlestont, kommandósaik pedig sértő feliratokat firkáltak Lincoln elnök síremlékére.

A provokációk nyomán kitört a háború Észak és Dél között, Fort Sunternél eldördültek az ágyúk. Egymást követték a súlyos harci cselekmények: a tengerről hajóütegek lőtték a híres Miami Beach fürdőhelyet, levegőbe repült a világörökség részét képező Golden Gate-híd, a Mississippit blokáddal zárták el az áruszállítás elől, míg 8végül a teljes fronton fellángoltak a harcok.

A két hadviselő fél erőfeszítéseit számos világcég támogatta. A Lee farmergyár egymillió speciális nadrágot juttatott a délieknek, mely a hajdani legendás hadvezérre, Lee tábornokra emlékeztetve a „General Lee” márkajelzést viselte. Ezt a pantallót az északi újságok csak „Degeneral Leebero”-ként emlegették és megjegyezték, hogy a déli katonáknak menekülés közben bizonyára szükségük lesz rá. Azt is ajánlották, hogy valamennyit eleve fessék barnára.

A háborúról készítendő film jogait egy ismert hollywoodi stúdió vásárolta meg. Mivel az idevágó címek közül mind az „Elfújta a szél”, mind a „Visszafújta a szél” már foglaltnak számított, a készülő forgatókönyv: „A szél oda fúj, ahová akar” – ideiglenes címet viselte.

A különféle cégek nemcsak a háborús eseményekben rejlő propaganda lehetőségeket igyekeztek kihasználni, hanem abban is reménykedtek, hogy az összecsapások keretében alkalmuk nyílik megszabadulni legnagyobb üzleti vetélytársaiktól. A csatatereken az északi Coca-Colás lobogók a déli Pepsi-Colás zászlók ellen meneteltek, a „Kentucky Fried Chicken”-hadoszlop elkeseredett küzdelmet vívott a könnyű fegyverzetű „McDonald”-különítményekkel. A vérrel áztatott füvön törött evőeszközök, keménypapírból készült sapkák és különfé9le nyeremények sorsolására jogosító fedőkupakok maradtak.

A hosszú és kegyetlen háború lassan az Egyesült Államok még oly hatalmas tartalékait is kimerítette. Lelketlen kanadai csempészek használták ki a fellépő üzemanyaghiányt, speciálisan erre a célra beszerzett ósdi, de hatalmas tartályú kocsijaikkal naponta négyszer-ötször is átkeltek a határon, minden alkalommal hatvan-hetven liter benzint adtak le a feketepiacon – busás hasznot felszámítva. A polgári lakosság élelmiszerben is mindinkább hiányt szenvedett, a piacokon a megingott dollár helyett csak a német márkát fogadták el fizetőeszközként. Az emberek átutalásokat kérve ostromolták Európában lakó, eddig figyelmen kívül hagyott rokonaikat.

Az Orosz Kommunista Párt fontolóra vette, hogy a háború utáni „Marshall segély” mintájára beindít egy „Sztálin marsall segély” elnevezésű emberbaráti akciót, de később elállt ettől a tervétől.

A nehéz körülmények ellenére még sok amerikai polgár reménykedett abban, hogy a helyzet jobbra fordul, de bennük is elhamvadt a bizakodás utolsó szikrája, mikor megtudták, hogy a magyar vendégprofesszorok is feladták egyetemi katedrájukat és hazatértek.

– Mikor a portugálok menekülnek, akkor még korán van, mikor a magyarok, ak10kor már későn! – mondogatták a tapasztalt emberek.
b. Nemzetközi reagálás, a Kámfor-akció

Az Egyesült Nemzetek Szövetsége természetesen nem nézhette tétlenül a vérengzésekbe torkolló háborús eseményeket. Az ENSZ a rendelkezésére álló legkeményebb megtorló eszközökhöz nyúlt; a hadviselő felek delegátusai a szervezet által rendezett karácsonyi nagy társasjátékon kétszer is kimaradtak a dobásból, és amikor ez sem hozott eredményt, az elhúzódó ülések végén nem kaptak a főtitkártól „Jóéjszakátpuszi”-t.

Mikor a Rocky Mountains különálló csúcsai összefüggő fennsíkká váltak, mert völgyeit feltöltötték a tömegsírok, a Biztonsági Tanács elhatározta egy nemzetközi haderő felállítását, mely hivatva lett volna megteremteni a békét ebben a sokat szenvedett térségben. A létrehozandó önkéntes hadsereget Kollektív Államok Megszálló Forcesnak, rövidítve KÁMFOR-nak nevezték el.

(Elnézést kérek a Miniszter Úrtól, hogy a „Forces” szót nem tudtam lefordítani, de a jelenleg rendelkezésemre álló szótárból sajnos hiányzik az „F” betű. Mivel viszont helyette a „G” betűt kétszer is bekötötték, így 11közölhetem Önnel, hogy a „garter” szó harisnyakötőt jelent, a „Knight of the Garter” pedig a térdszalagrend lovagját. Remélem, a Miniszter Úr hasznát tudja venni ennek az információnak.

Bunkóczy Béla alezredes
a Magyar Kámfor Erők lízingtulajdonosa és parancsnoka)

Mikor kibocsátották a részvételre való felhívást, az illetékesek kimondva-kimondatlanul az Egyesült Államok egykori háborús ellenfeleire számítottak, és nem is csalatkoztak a feltevésükben.

Elsőként Irak jelentkezett, Száddám Husszein elnök jelezte, hogy szívesen küldene Izraelbe is egy kisebb, pár millió fős katonai kontingenst. Vietnam az amerikaiaktól még a háborúban zsákmányolt „Orange B” nevezetű vegyi anyagot ajánlott fel, mely helikopterről lepermetezve elpusztítja a fák levélzetét és hozzáférhetővé teszi az alatta rejtőzködő katonai alakulatokat.

Kuba – a guantanamói amerikai támaszpont mintájára – Floridában foglalta el a félsziget csúcsán levő Fort Lauderdale bázist. Számos Miamiban élő kubai emigráns, aki csalódott az amerikai életformában, különféle kezdetleges vízi járművön megpróbált bemenekülni a drótsövény mögötti 12immár kubai területre, de az őrség megakadályozta a bejutást.

A korábban épp az amerikai haderő által lerohant Haiti Köztársaság is késznek mutatkozott mind a három harci repülőgépének kölcsönadására, a hasonló sorsot elszenvedett Grenada viszont erkölcsi méltóságán alulinak találta volna, hogy így alázza meg egykori megszállóját. Észak-Korea hajlandó lett volna részvételi jogát átengedni bizonyos mennyiségű rizsért. Németországban és Itáliában a konzervatív és neofasiszta szervezetek egybehangzóan követelték az akcióban való részvételt, úgy fogták fel, mint a második világháború lehetséges visszavágóját.

A világméretekben kibontakozó amerikaellenes fellépés elborzasztotta a kontinens legjobb elméit és az egész XX. századbeli politika átgondolására késztette őket:

– Úgy látszik, eljött az a földrengés, mikor a sarokkövek elindulnak, hogy megkeressék és agyonüssék azt a kutyát, mely korábban lepisálta őket. Végre tennünk kellene valamit.

Az ő véleményük azonban a legkisebb mértékben sem hatott a katonákra, így az ENSZ közbeavatkozása elkerülhetetlennek bizonyult.

c. A magyar csatlakozás

Természetesnek tekinthető, hogy a magyar kormány is be kívánt kapcsolódni a KÁMFOR-akcióba. Egyrészt humánus meggondolások vezették: lehetőséget kívánt nyújtani az Egyesült Államoknak, hogy felzárkózhasson Közép-Kelet-Európához, másrészt úgy ítélte meg, hogy a részvétel erősíti majd az ország nemzetközi tekintélyét.

A kibontakozó parlamenti vitában a kormány szóvivője erélyesen visszautasította azt az ellenzéki felvetést, hogy ha az amerikaiak nem jöttek sem 1945-ben, sem 1956-ban, mikor mi hívtuk őket, akkor most mi se menjünk hozzájuk.

Monok választókörzetének alig ismert képviselője, a független oldalon ülő Kossuth Lajos felvetette, hogy az ősi magyar alkotmány értelmében nem küldhetünk csapatokat más országokba és mi sem fogadhatunk be idegen haderőket, de érvelése süket fülekre talált, sőt populista demagógnak nevezték és a missziót jelentős szótöbbséggel megszavazták.

A kormány hangsúlyozni kívánta a részvétel békés jellegét, ezért különös gonddal próbálta kiválasztani azt a feladatot, melyet a magyar kontingens ellátna majd. Felmerült a gondolat, hogy a sajátos lovas népi-nemzeti hagyományaink jegyében egy lópatkoló brigádot küldünk ki, de a patkó14kat monopol helyzetben gyártó putnoki „Doktor Kolompár Winnetou” Kft. időközben átállt a mákos- és dióspatkó készítésére – több bevételt ez sem hozott ugyan, de legalább megehették az eladatlan készleteket –, más alapanyag szállítót viszont nem sikerült felhajtani. Egy tábori kuplerájhoz minden szükséges kellék adva lett volna – leszámítva a megfelelő kanapékat, mert azokat még a korábbi rendszerváltásnál kidobták.

Az illetékesek végül egy harci kürt-hangoló és javító egység felállítása mellett döntöttek – az alakulatot a magyar történelem nagy alakjáról, Lehel-Zanussi vezérről nevezték el. Feltételezték, hogy az osztag ezen eredeti rendeltetésében aligha talál majd elegendő munkát, ezért kiegészítő tevékenységként beiktatták a gépkocsi duda karbantartást és távlati lehetőségként az esetleges katonai temetéseken „a szférák zenéje” – szolgáltatást is.
d. A magyar Kámfor erők szervezése és felszerelése

Bár távol áll tőlem minden alanyi szubjektivitás, mely nem a külvilágból, hanem az egyénekből, illetve annak tudatából, érzésvilágából indul ki, arra jellemző és azt tükrözi, ennek következtében egyoldalú, 15elfogult és nem tárgyilagos – elnézést kérek, de a fogalom tisztázása végett szükségesnek találtam ide iktatni ezt a rövid idézetet régi pártfőiskolai filozófia dolgozatomból –, szóval mindezek ellenére engedtessék meg nekem, hogy röviden szólhassak a saját szerepemről is.

A magyar Kámfor kontingens felelős parancsnokának kijelölésénél fontos elvi szempontként merült fel, hogy az illető személy megfelelő katonai sikereket tudjon felmutatni. Mivel magyar győzelemmel végződött ütközetért egészen az 1848-as pákozdi csatáig kellett volna visszamenni, melynek résztvevői közül aligha lett volna már bárki is hadrafogható állapotban, a harci jártasság lépett előre meghatározó kívánalomként. Ilyen minőségben merült fel az én nevem, mivel 1968-ban a csehszlovákiai bevonulásnál én vezettem a „Szeretet és Testvériség” fedőnevű csapásmérő páncélos alakulatot, és általános katonai megítélés szerint a mi akkori tevékenységünk lényegileg nem különbözött a most felmerülő feladattól.

Abban az időpontban, mikor számításba vették szerény személyemet, én már nem tartoztam a magyar hadsereg kötelékébe. Több mint két héttel az 1990-es első szabad választások előtt bejelentettem, hogy nem kívánom tovább szolgálni az átkos kommunista oldaldeszkát.

(Elnézést kérek a tévedésért, közben utánanéztem az Értelmező Szótárban és rájöttem, hogy „szoldateszká”-t akartam mondani.

Bunkóczy Béla alezredes
a Magyar Kámfor Erők lízingtulajdonosa és parancsnoka)

A gyökeres szakítás jegyében gyökérkezelt fogaimra, melyeket eddig ötágú csillagok zártak le, koronákat tétettem. A leszerelés után önálló vállalkozóként működtem tovább. Gazdag katonai tapasztalatomra támaszkodva kialakítottam és gyártottam a nevemmel jelzett Bunkóczy-féle magyar túlélő késeket, melyek egy bugylibicskával kombinált sörnyitóból álltak. Bár a vállalkozásom jól jövedelmezett, úgy éreztem, nem mondhatok nemet, mikor a hazám, ez a sokat szenvedett kis ország igényli szerény erőfeszítésemet, és elvállaltam, hogy visszatérek a nyugállományból.

Az kezdettől fogva világos volt, hogy a kiküldetést nem lehet a hagyományos katonai szervezési formákban megoldani. A hadsereg létszáma annyira lecsappant, hogy az állományhoz áfát és forgalmi adót kellett hozzászámítani, hogy kitöltse a minimális kereteket. Innen az ország biztonságának veszélyeztetése nélkül egyetlen embert sem lehetett volna elvonni.

A megoldásra vállalkozói gyakorlatomból kiindulva találtam rá. Elgondolásom alapján egy önálló gazdasági egységet szerveztünk, a „Magyar Kámfor” Rt.-t, melybe minden jövendő katonánk részvényesként lép be. Az ügyviteli szabályzat annyit módosított a szokásos alapelveken, hogy apportként mindenki az életével száll be, halála esetén tulajdonrészét a Társaság visszavásárolja a hátramaradottaktól. Egyébként a szokásos eljárási módszerek érvényesültek, mint például: a harc közben felmerülő kétes helyzeteket az összehívott rendkívüli közgyűlés vitatja meg, én mint vezető, két szavazattal rendelkeztem.

Tevékenységünk listáját igyekeztem minél szélesebb körre kiterjeszteni, a lovasfutár szolgálattól a halszemfestésen át egészen a kukorica címerezésig – ezt az utóbbit azért vettem be, mert ennek alapján mezőgazdasági kistermelőknek minősültünk és kétmilliós jövedelemig adómentességet élveztünk.

Megalakulásunk után én mint a „Magyar Kámfor” Rt. egyszemélyes kuratóriuma felajánlottam szolgálatainkat a Magyar Köztársaságnak. Külön előnynek bizonyult, hogy a benyújtott számláinkat a béralap helyett a költség oldalon lehetett elszámolni.

Ajánlatunkat az Országgyűlés megvitatta és elfogadta. A költségek fedezésére a Pénzügyminisztérium újabb kamatozó 18Kincstárjegyet bocsátott ki a lajstrom szerint következő W/2.646.812/2/24-es sorszámmal.

Ezek után végre nekiláthattam a szervezésnek. Élve a döntéseimhez biztosított szabadkézzel, helyettesemnek egykori törzsfőnökömet, Túró Frigyes őrnagyot választottam. Ő – hozzám hasonlóan meggyőződéses antikommunistaként – már rég otthagyta a hadsereget és az üzleti életben tevékenykedett tovább. Egy utazási irodát hozott létre, „Hungaro Tourós” néven. Szakmai szakértőként magam mellé kértem a „Szeretet és Testvériség” csapásmérő páncélos alakulat régi tamburmajorját, Franzoso Sebestyén főhadnagyot, akit hadseregszerte csak „magyar Beethoven”-ként emlegettek – előrehaladott nagyothallására való tekintettel.

Vezető stábunk első feladatként a toborzási felhívást fogalmazta meg. A kiírás szerint a Kámfor-akció résztvevője lehetett minden magyar vagy kettős, de legfeljebb hármas állampolgársággal rendelkező, fizikailag alkalmasnak bizonyuló személy, aki a fúvós hangszereknek legalább alapfokú ismeretét igazoló bizonyítványt tud felmutatni – ez utóbbi kötelem alól csak én és a helyettesem számított kivételnek.

Hosszú sorok tolongtak a Honvédelmi Minisztérium épülete előtt, ahol a jelölteket meghallgató bizottság ülésezett. A fizi19kai alkalmassági vizsgálatok nagyjából az országos képet mutatták: a húsz év körüli sorványok 30 százalékát ki kellett szűrnünk. Gyengeségükre jellemző, hogy ha a tereppróbákon leguggoltak elvégezni a dolgukat, a szél kifújta a szart alóluk. Leginkább még a hatvanas korosztályból válogathattunk ki megfelelőket, külön örömömre szolgált, hogy számos régi katonámat találtam meg közöttük, a csehszlovákiai bevonulás veteránjait, akik a „Prágáért”, a „Pozsonyért”, a „Bős-Nagymarosért”-érdemrendek szalagját viselték a mellükön.

A zenei vizsgára várakozók között feltűnést keltett egy bukszaszájú, fehér fogsorát mosolyogva villogtató idősebb néger férfi, aki „Satchmo” művésznéven mutatkozott be. Az „Il silenzio” és a „Wonderful life” című számokat játszotta, és el is énekelte az egyes strófákat. Franzoso figyelmesen követte a szája mozgását, még a nagyothalló szemüvegét is feltette:

– Jól bazsevál, jól bazsevál, de egyrészt tud angolul, így nagyon kirína a csapatból, másrészt nem szabad megsérteni a déli államok érzékenységét azzal, hogy egy négert viszünk magunkkal.

A félreértések elkerülése végett meg kell jegyeznem, hogy Franzoso főhadnagytól távol áll minden rasszista előítélet, tanúsíthatom, hogy a fajvédőket még a cigányoknál is jobban utálta.

Az ilyen és ehhez hasonló megszorító körülmények nyomán végül két cintányérost, három ceglédi kannát ütögető zenészt és egy magnetofonkezelőt találtunk – valamennyien megfelelő igazolást szereztek be az önkormányzattól, hogy instrumentumaik fúvós hangszereknek tekinthetők. Lelkem mélyén csak abban reménykedtem, hogy megbízatásunk során kevés meghibásodott harci kürttel lesz dolgunk.

Ehhez a szűkebben vett szakmai törzshöz természetesen nagyobb létszámú kiszolgáló, szellemi és kulturális igényeket kielégítő segéderőket kellett biztosítani. Mindenekelőtt állástalan színészekből egy kultúrgárdát verbuváltunk, ugyanis azt terveztük, hogy a magyar művészeti élet színvonalának illusztrálásaképpen a köztársasági elnök úr „Magyar Medeia” című nagyhatású tragédiáját bemutatjuk az indián törzsi rezervátum gyökérszínpadán – ez volt ugyanis az egyetlen olyan hely, ahová a fent jelzett színdarab még nem jutott el. Számoltunk a jövendőbeli nézők ellenállásával, de bíztunk benne: egységünk tűzereje elég lesz ahhoz, hogy a függöny legördültéig a helyükön tartsa őket.
e. Az „Isten őrizz”-szolgálat

A szabad vallásgyakorlás jegyében szerződtettünk egy tucatnyi, a hadseregben már tapasztalatokat szerzett tábori lelkészt – belőlük alakult ki az „Isten őrizz”-szolgálat. Az állam és az egyház, továbbá a kormányzó koalíció és az ellenzék közötti megállapodások kötelezően előírták az alkalmazásukat.

Fegyverzetük hatékonysága jóval meghaladta a magyar hadsereg átlagos színvonalát, állománytáblájukba iktatták a közepes hatótávolságú szentelt vízágyút, elnevezésében a Szentlélekre utaló „Galamb” típusú repülőgépeket, melyek a csaták után koszorúkat voltak hivatva szétszórni a harctereken. A felszerelésükből nem hiányoztak az izraelita harci imakendők sem. Oldalfegyverekkel nem láttuk el őket, úgy gondoltuk, hogy a fegyveres összecsapás helyett meg kell átkozniuk az ellenséget.

Bizonyos alapfokú kiképzéstől természetesen a tábori papok esetében sem lehetett eltekinteni. A különleges követelményeknek megfelelően átalakítottuk a gyakorlóteret, a keresztény papok a „Damaszkuszi út” feliratú rohampályát küzdötték le, a rabbik pedig egy „Egyiptom” feliratú térségből gyakorolták a visszavonulást, miután tíz megelőző csapást mértek a feltételezett ellenségre.

A papok javadalmazását stílszerűen forint helyett tálentumban határozták meg, fizetésük azonban gyakran elmaradt, mert a hadsereg vezetése semmiféle tálentummal nem rendelkezett. Én biztosítottam az „Isten őrizz”-szolgálatot, hogy mindig meg fogják kapni a pénzüket.

A méltányosság jegyében az ateistáknak is szerettünk volna hozni egy lelki gondozót egy liberális filozófus személyében. Az Egyetem egyik fiatalabb professzorát szemeltük ki, aki az emberi jogok vehemens harcosának számított, nagy hatást kiváltó tanulmányokat írt: „Humanista terror”, „Vesszenek a demokrácia ellenségei”, „Kötelet a halálbüntetés híveinek!” és más hasonló témákról. Az illető már az első tájékozódási jellegű vizsgán megbukott: próbaképpen elvettük tőle az igazolványait és ő képtelen volt hazatalálni. A felmérő beszélgetésen a családi nevét sem tudta megmondani, helyette néhány keresztnevet sorolt fel minden összefüggés nélkül: Sándor, József, Benedek vagy Gáspár, Menyhért, Boldizsár. Utólagos tájékozódásunk szerint az illetőnek nem is volt családja, melynek nevét viselhette volna, fogantatása úgy ment végbe, hogy Lukács György kidobott sárkeféjét meghágta egy vak tüskésdisznó. Ezek után, érthetően, nem kívántuk alkalmazni őt.
f. Kapcsolatok külföldön és itthon

Komoly fáradsággal járt az egyéb anyagi feltételek megteremtése is. Az egységet eredetileg a magyar hadsereg elfekvő készleteit őrző raktárakból kívántuk felszerelni, de itt csak egy teljesnek mondható garnitúrát találtunk: a Horthy-hadsereg megmaradt uniformisait, melyek leselejtezésük után néhány évig rab öltözékként szolgáltak a börtönökben. A téli szerelést házilag kötött érmelegítők, báránybőr mellénnyek és egyujjas kesztyűk egészítették ki. A foltokat különféle kitüntetésekkel és rendjelekkel takarták el, annak idején Antall József kormánya megpróbálta búval és bánattal kizsinóroztatni, de a ruhaarzenál így is használhatatlannak bizonyult.

Végül parancsnoki minőségemben kénytelen voltam én magam kézbevenni az ügyet. Egy bartelüzletet hoztam össze az ukrán „Mahno Atyánk” nevezetű vállalkozással, mely a szovjet időszakból visszamaradt készleteket forgalmazta. Mi egy nagyobb tétel Bunkóczy-féle magyar túlélő kést szállítottunk – a fegyvert egy miniatűr vodkatárolóval egészítettük ki és egy számítógéppel, mely folyamatosan jelezte, hogy az adott pillanatban egy amerikai dollár hány kupont ér.

A késekért cserében sikerült megszereznünk a feloszlatott ukrán úttörőszövetség 24amatőr békaembereinek majdnem teljes felszerelését, többek között gumiruhákat, uszonyokat, lélegző pipákat, a víz alatt is működő puskák viszont a fegyverembargó hatálya alá estek.

Az ukránokkal való kapcsolatfelvételünk más eredményeket is hozott. Kijevi tárgyalásaink során megállapodtam az ottani illetékesekkel, hogy a közös érdekek védelmében egy bizonyos laza együttműködést alakítunk ki a hasonló szervezésű magyar és ukrán Kámfor kontingens között. Szövetségünkhöz később más közép-kelet-európai országok is csatlakoztak, a megállapodásunkat egy Varsóban aláírt egyezményben rögzítettük – ezt a világsajtó később mint a Részvénytársaságok Varsói Szerződését emlegette.

Az önvédelmi fegyverek kiválasztásánál egyeztetnünk kellett a Honvédelmi Minisztérium illetékeseivel, ők mindenképpen érvényesíteni akarták a nemzeti hagyományokat. Szerződést kötöttek a Hadtörténelmi Múzeum „Arma virumque” Kft-jével és megállapodtunk vele csontos kalabérok és dali pár pisztolyok kölcsönzésében. Zászlóra már nem futotta a költségvetésben betervezett összegből, ezért a Magyar Olimpiai Bizottság „Báró Coubertin Betéti Társaságától” lízingeltünk egy ötkarikás zászlót, mely a ráhímzett: „a részvétel a fontos nem a győzelem” jelszó25val kifejezte alakulatunk eszmei alapállását.

A magam részéről tisztában voltam vele, hogy ez a szerény felszerelés nem áll a korszak legmagasabb színvonalán, ezért kiegészítő szerződést kötöttünk a „Fantom” Őrző-védő Kft-vel, mely jutányos áron szavatolta egységünk biztonságát. Sajnos később kiderült, hogy ez a Kft. egy lakótelepi ötödik emeleti lakás bérelt fürdőszobájában működik, egész felszerelése néhány kézzel írott „Kutyákkal őrzött terület” táblából áll, személyzettel egyáltalán nem rendelkezik, a feladat végrehajtásához fondorlatos módon éppen a mi katonáink közül szerződtetett néhányat, de ezen már nem tudtunk segíteni.

Az indulást közvetlenül megelőző napokban egy újabb változás következett be a létszámunkban. A parlamenti pártok ragaszkodtak hozzá, hogy ők is képviseltessék magukat a magyar Kámfor kontingensben. A nagyobbik koalíciós párt a Törpeszínház szubrettjét delegálta – formailag azért, hogy ilyen módon is bizonyítsa, ők a kisemberek pártjának számítanak, valójában az rejlett a választás mögött, hogy a művésznőt gyöngéd érzelmek fűzték a párt egyik vezetőjéhez. A művésznőt jobb híján a színjátszó csoportunkba osztottuk be – egy néma gyermek-szerepet kapott köztársasági elnö26künk nagyhatású drámai művében, a „Magyar Médeia”-ban.

A kisebbik koalíciós párt itt is a kulturális hegemónia megszerzésére törekedett, ezért egy fehér kamerával dolgozó vak operatőrt jelölt és az egyszer már jelentkezett sok keresztnevű szabadelvű filozófust, akit az egyszerűség kedvéért nevezzünk Gáspár Menyhért Boldizsárnak. A párt döntése nyilvánvalóan helytelennek tűnt, de senki sem merte megkockáztatni, mert a párt ettől tette függővé további részvételét a koalícióban.

A parlamenti ellenzék egy sziámi ikerpárt delegált, bár a két fej egy nyakról nőtt ki, állandó vitában állt egymással, mindegyik a maga elsőbbségét bizonygatta, pörlekedésükkel pokollá tették mindennapjainkat.
g. A magyar Kámfor kontingens útra kel

Expedíciós alakulatunk Amerikába való szállítását a „Hungaro Tourós” utazási iroda vállalta magára, helyettesem, Túró Frigyes őrnagy példamutató gondossággal járt el a szervezésnél. Visszautasította a Honvédelmi Minisztériumnak azt a javaslatát, hogy a rendelkezésünkre álló könnyűbúvár felszerelés felhasználásával csapatunk egy része gyalog keljen át az Óceánon, ehelyett 27a különböző repülőtársaságok „Last minutes” ajánlataiból válogatott.

Túró őrnagy a költségek csökkentése végett egy statisztikussal kiszámíttatta a várható véres veszteség mértékét, és ennek arányában redukálta a visszautat is tartalmazó jegyek számát, és további kedvezményeket ért el a majdani hadirokkantaknak is.

Helyettesem az utolsó napokat is kihasználta, eredményesen tárgyalt a szponzorokkal, egyenruhánk felületének szinte minden négyzetcentiméterét sikerült kiadnia különféle hirdetőknek. Felszerelésünkbe számos pelenkafajta, mosószer és vécéillatosító került.

Alakulatunk, a „Magyar Kámfor Egység” nevét tagonként kínáltuk fel. A „Kámfor”-t egy vegyiüzem foglalta le, az „Egység” megszerzését két politikai párt is fontosnak tartotta.

Meglepetésünkre a „Magyar”-t tudtuk a legnehezebben értékesíteni. Erre a fogalomra mindenki előjogot formált ugyan, de a legkisebb áldozatot sem volt hajlandó meghozni érte. Végül arra a kompromisszumra kényszerültünk, hogy a „Magyar” szót az első betű elhagyásával „Agyar”-ra változtassuk, így már jelentkezett érte egy magán-fogorvosokat tömörítő szövetkezés. Bár a megmaradt „M” betűt később sikerült eladnunk a Metrónak, mégis mindannyian 28úgy éreztük, hogy ez az incidens komoly csorbát ejtett alakulatunk méltóságán.

Az egység tagjai az indulás előtti napokat egy gyakorló bázison töltötték el, ahol tökéletesíthették a fúvós hangszerekkel kapcsolatos ismereteiket – a kiszolgáló személyzetnek is legalább annyit el kellett sajátítania, hogy a harci kürtöt melyik végén kell megfújni. Emellett gyakoroltuk a többi alapvető hadi tevékenységet is: a csekk aláírást, a cukorka osztogatást a lakosságnak és a felelősség elhárítását az esetleges közlekedési balesetekben.

A vezető stábbal előreutaztunk állomáshelyünkre, hogy felderítsük a ránk váró körülményeket. A derékhad a tervek szerint egy későbbi géppel indult volna utánunk, de az ő utazásuk egy sajnálatos félreértés miatt késedelmet szenvedett. Helyettesem, Túró Frigyes, a „Hungaro Tourós” utazási iroda alapítója és tulajdonosa…

(Elnézést kérek a Miniszter Úrtól, hogy viszonylag gyakran és lehetőleg teljes formában említem meg Túró nevét és foglalkozását, de a vele kötött szerződésünk tartalmaz egy olyan záradékot, hogy minden lehetséges módon népszerűsítem a vállalkozását…

Bunkóczy Béla alezredes
a Magyar Kámfor Erők lízingtulajdonosa és parancsnoka)

…költségmegtakarítás céljából olcsóbb alkalmi autóbuszokat bérelt a belföldi szállításhoz. A kevésbé tapasztalt sofőrök rosszul értelmezve a megadott célt, az amerikai út helyett a zuglói Amerikai útra vitték a járműveket, és ott szállították ki az utasokat. Csak a parancsnoki stáb távollétével volt magyarázható, hogy az egység tagjai nem vették észre a tévedést.

Az alakulat az Idegsebészeti Klinika és az Izraelita Szeretetkórház között építette ki harcálláspontját, majd körkörös védelemre rendezkedett be a Thököly út és a Columbus utca főiránnyal. Katonáink nagy megnyugvással tapasztalták, hogy viszonylag könnyen tudnak szót érteni a közelben élő bennszülöttekkel, apróbb ajándéktárgyakat cseréltek velük és alkalmi kisegítő személyzetet toboroztak közülük. Csak kedd és péntek délutánonként, a kórházak látogatási idejében merültek fel kisebb nézeteltérések, a hadi járművek akadályozták a kocsin érkezők parkolását. Mindenki őszintén sajnálkozott, mikor kiderült a tévedés, és az egységünknek tovább kellett vonulnia.

A megváltott „Last minutes” jegyek időközben lejártak és a kicserélésükben nem reménykedhettünk, így újra előtérbe került az a korábban már elvetett ötlet, hogy katonáink gyalog keljenek át az Óceánon. Az időbeli késedelmet tudomásul vettük 30volna, de nem jutott volna mindenkinek búvárruha. Kisegítő megoldásként felvetették, hogy az „Isten őrizz” részlegünk hathatós imáival szétválasztja a hullámokat – sajnos ez a kísérletünk sem járt sikerrel. Így kénytelenek voltunk a tartalékokhoz nyúlni, a „Mars” hadikártyánk felhasználásával új repülőjegyeket vásároltunk, és az egységünk végre elindulhatott állomáshelye felé.

Jelen beszámolómban ennyit kívántam közölni a Miniszter Úrral, a legközelebbi alkalommal már Amerikából jelentkezem.

Bunkóczy Béla alezredes
a Magyar Kámfor Erők lízingtulajdonosa és parancsnoka

http://dia.jadox.pim.hu/jetspeed/displayXhtml?offset=1&origOffset=-1&docId=1031&secId=99250&qdcId=3&libraryId=-1&filter=Moldova+Gy%C3%B6rgy&limit=1000&pageSet=1