Bűnös, nem bűnös

A politikusok egyre durvábban támadják a magyar bankokat a devizahitelezés során elkövetett bűneikért, felelőtlenségeikért. olykor joggal, olykor alaptalanul, olykor némi csúsztatással. Összeszedtünk mind a három kategóriából három-három gyakran hallható érvet.

I. IGAZI SÜLETLENSÉGEK
Ezek azok a megállapítások, amelyek pusztán azért terjedhettek el, mert a közvélemény tudáshiányban szenved, illetve manipuláció áldozata, de valójában semmilyen alapjuk sincs ezeknek a vádaknak.

1. A bankok tudták, hogy a forint gyengülni fog, ezért tukmálták rá frankhitelüket a szerencsétlen családokra!
Badarság. Ha egy bank, vagy bármely más entitás tudni véli, hogy milyen árfolyammozgás következik be a jövőben, akkor nem kell hitelekkel, azok kihelyezésével és beszedésével bajlódnia. Tudását sokkal könnyebb lenne a devizapiacon forward, futures, vagy éppen opciós ügyletekkel profitra váltania.

2. A frankhitelek mögött nem volt svájci frank.
Hozzá nem értés. A pénzügyi szakemberek által sokszor bebizonyított tény, hogy a devizahitelek mögött a bankoknak deviza-pozíciója volt, a mai forintosítási terveknél is a legnagyobb veszély éppen az, hogy a nagy mennyiségű forintosítás veszélyes lenne hazai valutára nézve. Ennek ellenére az a hit, hogy ezek a hitelek nem is láttak svájci frankot, makacsul tartja magát. Holott óriási kockázat lenne, s emiatt szakmai képtelenség, hogy egy bank alacsonyabb kamatozású devizában kihelyezett hitelt magasabb kamatú forrásból finanszírozzon. Mindenki emlékszik arra, hogy a forint kamatszintje jóval magasabb volt mint a jené, a svájci franké vagy az euróé. Éppen a fordított helyzetre van csak példa, az úgynevezett carry trade ügyletekben alacsonyabb kamatozású forrásból fektetnek a befektetők magasabb hozamú devizák eszközeibe. Ám ennek az ügyletnek is mindig erős az árfolyamkockázata.

3. A bank nyert a forint romlásán.
Fentiekből következik, hogy a bank az árfolyamok mozgásával önmagában nem nyert, hiszen az ügyfelek többlet-törlesztése nem nála csapódott le, mivel a bank is frankforrásból hitelezett. Egyedileg természetesen a bankok változtathatták úgy a paramétereket (nyilván nem az árfolyamot, hanem a kamatot, a költségeket), hogy az ügyfelek számára nehezebb időszakban több nyereségük származott, de ez nem az árfolyam változásából eredt. A kockázatok aránytalan megosztása annyiban igaz, hogy az árfolyamkockázatot tejes egészében az adós futotta, viszont az erős forintgyengülés a banknak sem kedvezett, hiszen az emiatt megnövekedett törlesztő részletek rontották az ügyfelek visszafizetési hajlandóságát, így az árfolyamkockázatból a banknál hitelezési kockázat lett.

II. NÉHÁNY VITATHATÓ PONT
Vannak olyan kérdések, amelyekben a bankárok hajthatatlanul „ártatlannak” vallják magukat, szerepük azonban - legalábbis  - necces.

1. Az árfolyamrés felszámítása
A bankok álláspontja ismert, ha egy bank és egy ügyfél úgy állapodtak meg, hogy a svájci frank hitelt a bank forintban folyósítja, mert az ügyfélnek forintban kell a kölcsönt majd felhasználnia, akkor teljesen indokolt az árfolyamrés felszámítása. E logika szerint az ügyfél sokkal jobban jár így, mintha frankban kapott volna hitelt, és azt magának kellett volna a készpénzműveleti költségekkel megnövelve, átváltania. Igaz is, meg nem is. A valuta árfolyamrés valóban kedvezőtlenebb, mint a deviza árfolyamrés, ugyanakkor abban azért erős kétségeink lehetnek, hogy az ügyfelek számára mennyre volt érthető, követhető, transzparens ez a konverziós költség. Biztos, hogy sokan alaposabban mérlegelték volna a devizahitelek kamatelőnyeit, ha tiszta számukra, hogy oda-vissza több százalékpontnyi átváltási költségük is keletkezik, amelynek változása ráadásul nem is átlátható.

2. Az árfolyamkockázat mindenki számára világos lehetett
Ezt az ügyfelekkel aláíratott kockázatvállalási, kockázat-feltárási nyilatkozatokra hivatkozva mondják a bankok, hozzá téve, hogy az adósok ma már szívesen elfeledkeznek arról, hogy a devizahitellel előnyhöz, vagyis alacsonyabb kamatokhoz jutottak egy ideig, s az árfolyam esetleges változásából fakadó terhek e jutalom kockázatai voltak. A bankok felemlegetik azt is, hogy amikor árfolyam-garanciát kínáltak, azt az ügyfelek -  költségei miatt  - gyakorlatilag nem is igényelték. Ugyanakkor sokan emlékeznek arra, hogy a devizahitel dömping időszakában az ügynöki és banki ügyintézői tájékoztatások minősége mennyire vegyes volt, a kockázat-feltáró nyilatkozat szinte el volt rejtve a hitel felvételéhez szükséges dossziényi, aláírandó papír között. S azt sem lehet állítani, hogy termékeikkel, marketingüzeneteikkel a bankok többsége valóban helyén kezelte volna akkoriban ezt a kockázatot.

3. A bankok empatikusan viszonyultak az ügyfeleikhez, igyekeztek maguk is segíteni.
Igen, talán ilyen is volt, de alapvetően csak kényszerek hatására segítettek. 2008-2009-ben a bankárok még öntudatosan nyilatkozgattak arról, hogy egy bank a betétesei érdekeinek védelmében nem veszíthet a rossz hitelesein, és az volt a válságálló bank, amelyik „ügyesen árazta át hiteleit”. Vagyis magyarul a bankok sokáig saját tehervállalás nélkül, pusztán a jó adósok terheinek emelésével próbálták kezelni a növekvő problémákat, és ez részben csak mélyítette a válságot, részben utólag, az állami kényszerek ismeretében, már naivan önző kezelése volt a helyzetnek.


III. BANKI BŰNÖK
A bankok jellemzően az árfolyam változása miatt kapnak a nyakukba mindenféle csomagot, erről tényleg nem ők tehetnek. De fogadják már el végre, hogy voltak etikátlan gyakorlataik, voltak csúnya lépéseik. Ezért valószínűleg helyén lenne legalább egy olyan bocsánatkérés, amelyre legutóbbi posztunkban - igaz más téma kapcsán - utaltunk.

1. Árfolyamrés emelése
A Magyar Nemzeti Bank tanulmányai is visszatérnek rá, s blogunk két évvel korábbi indulásakor is kiemeltük egy nagy port felvert posztunkban, hogy bár az árfolyamrés indokolt lehetett az ügyleteknél, azt azonban semmi nem indokolta, hogy ennek mérete érdemben emelkedett a nehezebb időszakokban.

2. Devizában elszámolt banki költségek
Épeszű magyarázatot nem lehet arra adni, hogy a Magyarországon tevékenykedő, forintban megfizetett munkaerővel dolgozó bank miért deviza alapon számolta el a hitelnyújtáshoz  kapcsolódó kezelési költségét és az egyéb díjakat. A deviza alapú finanszírozás költségeit ugyanis a kamatban amúgy érvényesíthette.

3. Hitelbírálati díj
A bankok, az állam és a devizahitelesek is elmondhatják, hogy ilyen árfolyam-mozgásokra nem számítottak a svájci frank és a forint viszonylatában. A bank mutogathat az adósra, miért nem fogadja el a szerződés szerint, azaz szabályosan megemelkedő törlesztőket. Mutogathat az államra, miért nem volt olyan a gazdaság-politikája, hogy a forint erősebb legyen. Egy valamit azonban nem háríthat másra. Ő a profi, ő mérte fel az ügyfelek hitel-visszafizetési képességét és ezért a bírálatért még díjat is felszámított. Ha rosszul végezte a munkáját, ha később sokkal rosszabbul teljesítettek ezek a hitelek, akkor ezt sokkal inkább a banknak kéne lenyelnie, és nem a továbbra is jól fizető adósoknak. Erre ugyanis nincsen mentség.