A békákról, akik királyt kívántak

Hajdanán a békák nagy nyugalomban és félelem nélkül laktak a tavakban, mert senki nem kergette, nem üldözte őket. E jó dolgukban felfuvalkodván összedugták a fejüket, és úgy határoztak: királyt kérnek maguknak a fenséges Jupiter istentől. Egybegyűlve a sok béka, jó hangosan kiáltozni kezdett Jupiterhez, hogy ők bizony király nélkül semmiképpen nem lehetnek. Jupiter, látván bolondságukat, erősen kacagni kezdett rajuk.

De a békák csak folytatták a kiáltozást: „Jupiter, Jupiter! Királyt kívánunk, királyt adj minékünk, mert nem akarunk anélkül lenni tovább.” Jupiter úgy döntött, megkönyörül ezeken az ostoba jószágokon, legyen nekik királyuk, ha annyira akarják.

Egyszer csak egy jókora, régi, korhadt fahasábot vetett le az égből a tóba, hogy az lenne a békáknak királya. Amint a tőke az égből aláhullott a tóba, nagyot huppant a vízbe, és a békák úgy megijedtek, hogy rögtön alászálltak a tó fenekére. Egy kis idő múlva a békák közül az egyik lassacskán feldugta a fejét, hogy lássa, miféle királyt adott nekik Jupiter. Mikor megpillantotta, hogy az bizony csak egy korhadt fahasáb volna, egybehívta a békasereget, hogy jöjjenek el szerencséltetni a királyt.

Nagy félelemmel gyűlt egybe a békanépség, hogy tiszteletüket tegyék a királynak és szerencséltessék őt. Csakhogy mikor meglátták, hogy ugyan nem sok élet van benne, hiszen csak egy mohos fahusáng, nagy szitkozódással csúfolni kezdték az élettelen királyt. Aztán lassacskán felkuporodtak a hátára, mert arra végül is jó volt, hogy ráüljenek. Újra csak elkezdtek Jupiterhez kiáltozni, hogy adjon nekik más királyt.

Jupiter engedett a kívánságnak, és meghallgatva könyörgésüket, egy nagy, vörös csőrű gólyát küldött nekik. Amint a gólya közéjük csapott, rögtön munkához látott a csőrével: aprította-ette a békákat, ahol csak érte. Látva a békák, mi történik, igen bánkódtak és panaszkodtak. Újra csak Jupiterhez kiáltottak e nagy kegyetlenséget látva, hogy cselekedjen valamit.

Ezt felelte erre Jupiter: „Mikor királyért könyörögtetek hozzám, nem akartam néktek küldeni. Aztán adtam egy jámbor, együgyű és engedelmes királyt. De ti megutáltátok és csúfolni kezdtétek. Aztán kitartó fohászkodásotokra adtam ezt a mostanit, aki eleven és elég gyors. De azt is immár eluntátok, és ismét csak mást kívántok. Kicsoda győz így tinéktek kedvetek szerint királyt válogatni? Azért most már ez a ti királytok. Ha engedtek néki, jól jártok, ha nem, hát a bőrötökkel fizettek érte.”
Azért uralkodik azóta is a gólya a békák felett.

Két egérről

Egyszer a mezei egér összetalálkozott a háziegérrel. Behívta a házacskájába, és jól tartotta makkal, dióval, árpával, mindenfélével, azután békével elbocsátotta.

Nem sokkal később a házi egér betért a mezei egérhez, és ő is meghívta vendégségbe a házához. Ott bevitte egy pincébe, ahol mindenféle eleség volt, és így szólt: „Édes barátom, vígan lakjál! Egyél, ím látod, hogy van bőven. Efféle jó eleséggel lakom én mindenkor.” Így felelt a mezei egér: „Meg kell hagyni, jól vagyon dolgod.”

Mikor épp a legjobban lakmároztak, egyszer csak beállított a kulcsár, és nagy zörgéssel kezdte az ajtót nyitogatni. Megijedve az egerek, gyorsan szertefutottak. A házi egér befutott a régi, jól ismert kis lyukába, de a mezei egér nem ismerve semmilyen lyukat, ide-oda szaladgált, és épphogy csak el tudott menekülni.

Mikor a kulcsár elment, és az ajtót bezárta, előbújt a házi egér, és így hívta a mezei egeret: „Mit bánkódol e kevés futásért? Lám megijedtél. Légy vígan. Egyél csak a jó eledelből.”

Így felelt a mezei egér: „Legyen tiéd a jó eledel és nagy uraság. Lakjál vígan, ha meg nem rettent a mindennapi veszedelem. Én azt akarnám, hogy otthon volnék. Ott, noha nincsenek különféle drága eledelek, de békességesen élek, és minden rettegés nélkül vagyok. Félelem nélkül eszem azt a keveset, ami énnékem vagyon; senki nem háborgat, sem kerget. Te pedig mindenkor retteghetsz, szoronghat a szíved, a háznak minden zegzugában egérfogó vagyon. A sok macskának meg se szeri, se száma. Nyughatatlan dolog a te dolgod. Így hát elbúcsúzom most tőled.”
Azóta élnek külön a mezei és a házi egerek.

Laik Eszter átdolgozása