Várkonyi Zoltán (Budapest, 1912. május 13. – Budapest, 1979. április 10.) kétszeres Kossuth-díjas magyar színész, filmrendező, színházigazgató.
1949-től tanított a Színművészeti Akadémián, melynek 1972-től haláláig rektora volt. Örömét lelte abban, hogy tudását másokkal megossza, s másokat elindíthasson a pályán. Olyan művészek tanultak tőle, mint Pécsi Sándor, Rozsos István, Pálos György, Sennyei Vera, Somogyvári Rudolf, Békés Rita, s maga a színészkirály: Latinovics Zoltán. Ő fedezte fel (egy kispesti Gödör étteremben tett látogatása után) Bárdy György színművészt is. Rendezőkét nemcsak színházban és a filmgyárban volt jelen.
Az induló televízió egyik úttörő művésze volt. 1957-ben Horváth Tivadarral közösen rendezte az első, szilveszteri kabarét. (Tudom van nyomdafestéket nem tűrő vélemény is van róla. de azt gondolom, amit hazánk film,- színházművészetében létrehozott az egyedülálló. A magyar írók műveit belopta a családokhoz, az emlékek terén semmi sem veheti fel a versenyt az általa rendezett, nagyszabású irodalmi adaptációkkal: A kőszívű ember fiaival, az Egy magyar nábobbal, a Kárpáthy Zoltánnal, az Egri csillagokkal és a Fekete gyémántokkal. Nevéhez fűződik a ritka magyar kémfilmek egyike, a Fotó Háber megrendezése, színészként pedig a magyar filmgyártás valószínűleg egyetlen bűnügyi cserkészfilmje, a Titokzatos idegen.)
2012.-ben Karády Katalin és Várkonyi Zoltán emlékére bocsátott ki bélyeget a Magyar Posta a színházi világnap alkalmából. A Magyar Posta jeles magyar előadóművészek sorozatának két legújabb darabja Karády Katalin színésznő, énekesnő és Várkonyi Zoltán színész, filmrendező, színigazgató születésének 100. évfordulójára emlékezik. A bélyegsorozatot Bakati Gábor vezérigazgató-helyettes bocsátotta forgalomba kedden este a kecskeméti Katona József Színházban, a színházi világnapon rendezett gálaműsorban.
Gábor Miklós így írt Várkonyiról:
"Mindig úgy gondoltam rá, mint talán az egyetlen emberre Magyarországon, aki, ha bárhol a világon megjelenik-Párizsban, Londonban, Moszkvában, Tokióban- egy perc alatt színház nõ körülötte.
Major Tamás és Várkonyi Zoltán a Dandin Györgyben
Egyperces Örkény Istvántól:
A Nagy Magyar Lexikonból
16. kötet. Téba-Zsuzsok
Címszó: VÁRKONYI, Zoltán (1912- )
faesztergályos, a Vígszínház igazgatója,
A Színművészeti Főiskola rektora, színész
és rendező, filmíró és filmrendező, férj, apa, nagyapa, Malonyai Dezső közeli barátja.
Művészi tevékenységének kiemelkedő eseménye: Latinovits Zoltánt fölfedezte, kirúgta, újra fölfedezte, újra kirúgta, a heves lábmozgástól isiászt kapott, melyet felesége, szemere Vera (l. ott) forró fazékfedővel sikeresen tud elmulasztani.
(l. még DERÉKTÁJI BÁNTALMAK, IV. HENRIK, MAGAS VÉRNYOMÁS, SZÉCHENYI)
A képre kattintva a teljes anyagot elolvashatja.
Gondolatok Várkonyi Zoltántól:
Vonzódom az "izgalmas", az érdekes színházhoz. Nem szeretem az epikus, az irodalmaskodó színházat! A színház cselekvõ, aktív valami! Boldog vagyok, ha a közönség elõadás után gondolkodni kezd azon, amit látott. De boldogtalan volnék, ha elõadás közben nem jutna eszébe semmi! Azonnal az értelemre, az érzelemre, az idegekre ható színházat szeretnék csinálni. Nem kedvelem tehát a lassú áramlású, pszichologizáló mûveket, amelyek a semmit próbálják úgy csoportosítani, hogy valaminek lássék."
„A színészi fejlődés egyetlen útja az állandó izzás és edződés, a szerepek, a színházi izgalmak elkeseredett és boldog pillanatok kohójában. … Reménytelennek tartom azoknak a fiataloknak a helyzetét, akik ebben a dömpingben a Akadémia befejezése után rögtön sztárokká avanzsálnak. Nincs idejük, hogy megtanulják azt, amit meg kell tanulniuk és nem lesz erejük visszamenni arra a helyre a rövid, tiszavirágéletű sztár-idő után, ahonnan el lehet indulni a színészetnek egy olyan vonalára, amelyet jó lelkiismerettel vállalhat valaki.” (Részlet a Mozi újság 1944 márciusi számából, amelyben Várkonyi 10. színészi jubileuma alkalmából jelent meg vele interjú.)
„Egy művész addig nevezheti magát művésznek, amíg képes arra, hogy megújítsa magát és ne csak évtizedekben szerzett rutinra támaszkodjék. A rutint jó megszerezni és jó azonnal elfelejteni.” (Filmvilág, 1962. április)
Várkonyi Zoltán - Részletek Kővári Orsolya írásából, a Premierből
Várkonyi Zoltán minden szakmabeli számára irigylésre méltó karriert futott be, így sem életében, sem holtában nem kerülhette el a keserűk és közepesek támadásait, de az erőtől és tehetségtől duzzadó ambíciókirályokét sem.
Akik egykor nimbuszát döntögették, nemzedékváltást követeltek, olyanok közé sorolták, akikhez sohasem tartozott, ma két kézzel kapaszkodnak székeikbe…
Várkonyi színházi ember volt. A formátumra utaló jelzőt szükségtelen beszúrni, mert jelentősége fokozhatatlan.
Olyan színházvezető, aki értett a színházhoz, és olyan színházi ember, aki nem csak a színházhoz, a közönséghez is értett. Irtózott az üres házaktól. Volt ízlése az igényeshez, orra a sikerhez. Nem értékelhető pusztán színészként, film- vagy színházrendezőként, igazgatóként, vagy főiskolai rektorként. Művész volt és szakmunkás. Király és gyalog. Megbonthatatlan egész, aki a részletekben is mindig a teljességet kereste. Aki mindig folytatott és számtalanszor újrakezdett. Mindig magabiztos volt, és szüntelenül kételkedett. Aki halálosan komolyan vette a munkát, mégis az egész életét végigjátszotta. Aki elnyomott és felemelt. Várkonyi talán az egyetlen színigazgató volt a magyar színháztörténelemben, aki már az első találkozásnál látta a színész egész további sorsát. Tévedhetetlen szemmel térképezte fel az előtte állót. Hogy mit jelent ma és mit fog két évtized múltán. Hogy kit mire kell szerződtetni.
Hogy kinek hova kell szerződni. Mert és tudott nagy ívekben gondolkodni. Utódot nevelni.
Ő avatta halhatatlanná Béres Ilonát és Tordy Gézát A kőszívű ember fiaival, Huszti Pétert és Koncz Gábort a Fekete gyémántokkal, Venczel Verát a Kárpáthy Zoltánnal, Bárdy Györgyöt az Egri csillagokkal. Neki köszönhette megannyi hatalmas alakítását Ruttkai Éva, Latinovits Zoltán, Darvas Iván… A Várkonyi-filmek nem egyszerűen egy korszak remekművei, hanem generációk egész sorának jelentik a magyar mozi legdicsőségesebb korszakát.
Míg Fábri, Ranódy, Gertler vagy Keleti emlékét alaposan kimarta az elmúlt évtizedek érdektelensége, Várkonyit megőrizte szívében a nagyközönség.
Bekebelezte a színházat, szőröstül bőröstül akarta, a portától a direktori páholyig, és semmi nem történhetett ott, ami elkerülte volna a figyelmét. Értett a színészek, a rendezők, a dramaturgok, a súgók, a díszletezők és a politikusok nyelvén. Befelé könyörtelenül kritizálta, kifelé anyaoroszlán módjára védte színházát.
Az Utazás az éjszakába című darabban
Mindent gyűlölt, ami az előadásnak ártott.
„Utálta a lelki restséget, a lustaságot – emlékezett rá legnagyobb felfedezettje, a Művész Színház Orfeusza, Darvas Iván. – Üvöltve tudott dühöngeni, ha készületlenségen kapott valakit, pláne ha az védekezésül múltbeli babérjaira merészelt hivatkozni. ‘Nem érdekel! Teszek rá! Aki biztonságra vágyik, az menjen férjhez egy milliomoshoz, vagy vegye el egy milliomos özvegyét, vagy menjen örökös tagnak a Nemzetibe!’... Utálta az egyenlősdit, a tehetség semmibevételét, a statiszták lázadását, az áldemokráciát… Utálta a tunyaságot, a ritmustalanságot, az indokolatlan lassúságot… Utálta a langyos biztonságot. Született hazárdőr volt."
És sok mindent gyűlölt még: a hízelgést és a hazugságot, a pontatlanságot és a hozzá nem értést, a butaságot, a pökhendiséget. Egyetlen feltétlen igazságot ismert el: a tehetséget. Rajongott az ígéretes fiatalokért, mindenütt kereste őket, hajtotta a felfedezés öröme. Épp ilyen briliáns ösztönnel csapott le az ifjú írókra, az újrafelfedezésre várókra, a jó darabokra. Sőt, a színházi működés holdudvarában munkálkodókra is.
Mindenütt óriási tekintélynek örvendett. Szakmai körökben és a hivatalokban egyaránt. Ha felhívta a minisztériumot, hogy lezajlott egy csodálatos premier, ez és ez a színész kiválóan szerepelt, de a jutalmazási keretünkben már nincs egy vas sem, megkérdezte az osztályvezető, menynyire lenne szüksége, Várkonyi számolt, bemondta az összeget, és megkaptuk a pénzt. Ha valamiért lobbizni kellett, az ő személye volt az ütőkártyánk. Amikor kitalálta, hogy a Váci utcai Bartók Terem legyen Pesti Színház néven a Víg kamaraszínháza, csak telefonált néhányat, és ment minden, mint a karikacsapás.
Mert amit a fejébe vett, az úgy történt. Kitüntetésnek számított, ha kikérte valakinek a véleményét. Halála után próbáltuk folytatni, úgy, ahogy ő csinálta, de nem lehetett. Mélységes gödörbe kerültünk. Ez nem azt jelentette, hogy bukást bukás követett, hanem azt, hogy megváltozott a színház légköre, kívül-belül, mindenkiben elhatalmasodott a hiányérzet.
Horvai István – aki véleményem szerint a múlt század legnagyobb színházi rendezőinek egyike – igazgatóként kevésbé tudott ebben a gyászos periódusban helytállni, hat év múltán úgy érezte, át kell adnia a vezetést.
És akkor jött a Várkonyi tanítvány Marton László, és az újabb reneszánsz. Várkonyi életem egyik legnagyobb élménye. Kegyelmi állapotnak tekintem azt a néhány évet, amikor együtt dolgozhattunk. Máig a bűvkörében élek."
forrás : http://szinhaz.hu/multidezo/46092-100-eve-szuletett-varkonyi-zoltan
Várkonyi 100
Kiállítás
Időpont
- 2012. június 13.
- Helyszín
- Művészetek és Irodalom Háza – Martyn Galéria
- 7621 Pécs, Széchenyi tér 7–8
