Juhász Gyulát megbabonázta a szőke Tisza. A végzetes veszte is a szőke Tisza lett. Ő is szaporította az életnembíróink, az életet drasztikus mozdulattal véget vető, 20-ik századi költőink sorát.
Hallgassuk meg először az asszonyi szőkeséghez írt hallhatatlan versét, aztán olvassuk el két Tisza-ihletésű versét.
Mert tiszta hangú költőnk volt...
Juhász Gyula: Szeged
A Tiszaparton halkan ballagok
És hallgatom, mit sírnak a habok?
E partok méla fordulóinál
Állt egyszer gőgös Attila király.
E tájon, hol a két víz összeér,
Áldozott egykor dús Ajtony vezér.
Ott fönn, ahol most vén harang dalol,
Dugonics András búsult valahol.
Mert búsulásra volt itt mindig ok,
Ugye bajtársak, ugye magyarok?
Itt Tömörkény, ott Gárdonyi lakott,
Petőfi Zoltán erre ballagott.
Megállok felhős tavaszég alatt
S míg megy a víz és az idő szalad,
Érzem, hogy az öreg Tisza felett
Az örök élet csillaga remeg.
----
Juhász Gyula:
Tiszai csönd
Hálót fon az est, a nagy, barna pók,
Nem mozdulnak a tiszai hajók.
Egyiken távol harmonika szól,
Tücsök felel rá csöndben valahol.
Az égi rónán ballag már a hold:
Ezüstösek a tiszai hajók.
Tüzeket raknak az égi tanyák,
Hallgatják halkan a harmonikát.
Magam a parton egymagam vagyok,
Tiszai hajók, néma társatok!
Ma nem üzennek hívó távolok,
Ma kikötöttünk itthon, álmodók!
