Lehetséges, hogy van akinek szexuális téma "sértő" kifejezéseket  tartalmaz ezért - kérem az ne olvassa tovább! 18+

Pár napig itt az év elején körbejárjuk a csodálatos és meglepetéssel teli, nő és férfi kapcsolatokat sok-sok variációban humorral vagy komolyan érintve a témát (ha időm engedi), hol írásban, hol fimen...

Kezdjük ezzel az írással ami annyira tetszett (valakinek, hogy elküldte nekem én meg), átloptam ide mert mindig lesz szex, szerelem, tavasz... :)

írta : CSIZMADIA MARIANN

"...mert erős a szeretet, mint a halál,
kemény, mint a sír a buzgó szerelem,
lángjai tűznek lángjai, az Úrnak lángjai."
(Énekek éneke)

A pszichiáter kilép a kapun. Felnéz a vigasztaló feliratra: "Feltámadunk!" Sóhajt. Ilyenkor tavasszal annyi kedves öreg baráttól kell búcsúzni. Tavasszal megy el a legtöbb. A buszmegállóban aztán elmosolyodik. Egy csapat kutya izgatottan üzekedik, és egy fiatal pár vadul csókolózik. A fiú szatyrából kézikapa, ültető kanál kandikál ki. A lánynál egy műanyag kanna, de a csók hevében elejti. Koppanva odébbgurul.
Így van, gondolja a pszichiáter. Az idő, mint egy kérlelhetetlen tank gördül felettünk. A halandó test visszatér a földbe, de megújul a langyos szélben párázó táj, és szerelmi vágy hajt embert, állatot egyaránt.
Idős, szikár úr áll a pszichiáter mellett, megbotránkozva súgja: "Micsoda világ! Ezek olyanok, mint ott a kutyák, szemérmetlenek. De én mondom önnek, a kutyák jobbak, mert azoknak szezonjuk van, de ezek a mai fiatalok ezt csinálják egész évben. Ezek nem tudják, mi a szerelem!"
A pszichiáter megértően bólogat, a kedves öregúr karján fekete szalag. Biztos jólesik neki, ha valaki meghallgatja. De közben arra gondol, hogy nem csak a mai fiatalok jellemzője a szakadatlan szeretkezőkedv, hanem az egész emberi fajé.
A létért való küzdelemben azok a fajok maradtak fenn, amelyeknél a szaporulat meghaladta az elhullást. A homo sapiens természeti körülmények között rossz szaporulatú faj. őskori, mezítelen, tudattalan elődeink igen rövid életűek voltak. Óriási volt a csecsemőhalandóság, pedig akkor is csak évente egy utódot nemzett egy pár. (Primitív népeknél ezért is nincs monogámia ma sem.)
A legerősebb, legügyesebb törzsek is csak lassan gyarapodtak. Az utolsó pár száz év, amely helyenként túlnépesedéssel fenyegeti a Földet, nem változtatott a génekbe táplált parancson. Olyan a párzási kedvünk, mint a rágcsálóké. Nem igazán romantikus, virágbimbós tavaszi ábrándképek a süllyedő hajók menekülő patkányai, ám a túlélés rettenetes, elemi erejű vágyát példázzák, mialatt egymást taposva, harapva-marva menekülnek, párzanak. Holtig követik a genetikus parancsot, amely fenntartja a fajt.
Ezért nem pusztulnak ki a Földről az embertől, állattól szakadatlanul üldözött nyulak. Ez a buzgó szaporaságú, kedves állat be is vonult a húsvéti jelképtárba.
Sok magasabb rendű érzelmekre érett olvasó most azt kérdezi, hogy mi köze ezeknek a fajfejlődési, biológiai tényeknek a szerelemhez? Persze, nem tagadja, fontos a fajfenntartó ösztön, de a szerelem az valami egészen más. Polgári és egyházi esküvőkön egyaránt elhangzik, hogy "a szerelem szívetekben évek múltával majd szeretetté válik"
Hát ez az, ami tévedés. A pszichiáter, a pszichológus tudja, hogy a hosszú, boldog házasságokat a szeretet hozza és tartja össze. Ez egészen más dolog, mint a szerelem. Nem ösztön. Tanult érzelem. Az édesanyja ölében biztonságot kapott, jól szoptatott, gyengéden pirongatott gyermek megtanul figyelni a másikra, ragaszkodni hozzá, megérteni, ha kell, megbocsátani. Anyátlan, kivetett, durván nevelt emberben ez nem terem meg, pedig a szerelmet, az ösztön-parancsolta mámort ő is megéli rövidebb-hosszabb időre.
Azok a boldog párok, akiknek a szerelem görögtüze múltán is megmarad a szeretetük, de ők már eleve szerették is egymást. Barátok is tudtak volna lenni, szerelem nélkül.
A szerelem tüze nem csillagszóró vagy gyertyafény. Rettenetes, félelmetes erő. A történelem előtti őskorban inkább megerőszakolta, mintsem szeretgette asszonyát a neandervölgyi ember. A szocializáció, a tabuk és rítusok, a vallások lassan szelídítették meg a nyers ösztönkésztetést.
A szerelem mégis szép lett. Szépségét ugyanaz teremtette meg, ami megszépíti a bűn világát is: a kultúra, a művészet. Nincs szörnyűbb tett az anyagyilkosságnál, ám a művészet tragikus nagyságúvá emeli Elektrát. Ezt már a barlangban makogó ősünk is kezdte érezni - barlangrajzai tanusítják. Az óceániai szigetvilágban ma is élnek kőkorszaki szinten népcsoportok, az "élő kövületek". És ha arra kószál tavasszal a gazdag, rafinált élvezetektől fáradt turista, egyszer csak megrekken a lélegzete, amikor feldobognak a szerelemünnepet hirdető tam-tamok, és színesre festve, csillogó madárként kerülgetik-hívogatják egymást a fiúk és a lányok. Szókincsük szegényes, de szavak nélkül is elmondják azt, amit a költészet, a zene és valamennyi művészet mindig újra próbál kifejezni: az örökkévaló természet parancsát.
A szerelem azért is félelmetes, mert a szerelmes önmagát is becsapja. A szeretet nem hazudik. De az ösztön gyakran vakfoltot teremt ízlésünkön, kritikánkon, erkölcsi szemléletünkön is. Ha szerelmi kudarctól szenvedő emberrel beszélget, a pszichiáter számára mindig feltárul, hogy eleve mindent tudott a másikról a csalódott: azt, hogy iszik, hogy kacér, céda, hogy nincsenek ambíciói. Csak félresöpörte tudatából a tényeket, mert "megígérte, hogy értem új életet kezd", "majd lecsillapodik", sőt "majd megnevelem".
Mert a szerelmet nem a logikánk irányítja. A szerelem titok. Mint Pallasz Athéné Zeusz homlokából, teljes fegyverzetben pattan elő tudattalanunkból, elfojtott, elfelejtett vágyainkból. Tehetetlenül fogadjuk az érzést, amit legtöbbször csak magyarázgatni tudunk, de megmagyarázni nem.
A szerelem menedék. A rohanva párzó patkányok képe viszolyogtató. Ám a háborút megélt nemzedék megindultan olvassa H. Böll Csoportkép hölggyel című regényében a bombázás emlékét. Amikor a sötét pincékben, a rengő falak, a halál árnyékában szakadatlanul egymást keresték a remegő testek. Azok a párok is, akiknek alig volt igazi közük egymáshoz.
A győztes hadseregek meggyalázó erőszaktételeit csak a kiéhezett nemiségű katonák kíméletlen gonoszságának, erőfitogtatásának véli mindenki. Erről, mint saját élményéről beszélt a pszichiáternek egy frontokat járt veterán, szégyenkezve, bűntudattal. Nem nyers vágy vagy gyűlölet hajtotta. Arra gondolt, hogy talán már holnap meg kell halnia.
Mert a szerelmi élmény csúcsa, az orgazmus - ahogy Garcia Marquez írja le a Száz év magány-ban: "amikor felrobbannak a narancsszínű gömbök" - megajándékoz bennünket a megsemmisülés és az újjászületés, a feltámadás élményével. Ad egy pillanatot az öröklétből.
A szerelem, amely eredetében és lényegében testiség, állati ösztön, a beteljesülés pillanatában találkozik a lélekkel. Emberivé válik. Ad egy pillanatot az öröklétből: a léten túli üdvösség ígérete. Boldogság.
Megjön a busz. A finom, idős úr hálás a figyelemért. A peronon tovább folytatja: "...mert nagy szerelem volt a mienk, kérem, de én az utcán így nem viselkedtem". Egy gyűrött kis képet mutat. Merev, hullámos frizura alól bájos női arc mosolyog. Az úr párás szemmel nézi. Visszanéz a temető felé. "Tavasszal többször járok ki. Minden kizöldül" majd mi is feltámadunk."
A kanyarból látszik, hogy még mindig csókolja a fiú a lányt.

forrás : http://www.net.hu/westel900/talalkozasok/2_02/12.htm