(2011. júliusában, sokunknak a Reménytelenség Havában)

Ismerjük a verset, hiszen tanultuk. Talán átéltük a reménytelenség és magárahagyatottság  érzését, melyeket e sorok közvetítenek: egyedül a világmindenségben én magam, te magad, ő maga, külön-külön és elhagyatva, kivetve egy bolygóra véletlenszerűen, mint egy játék dobókockája.

A semmi ágán ül szívünk, sokunk szíve. A világ úgy változik, hogy mégis, mintha semmi sem változna, minden újra és újra visszatérne.

Régebbi korok, ugyanazokkal az életérzésekkel.

Az ember szétnéz és okos fejével biccent: mert okos, hideg tudata nem kíméli. Lát. Tisztán, egyre tisztábban. És akkor kezd nem remélni.

Szívének védtelen teste vacog, mert a semmibe kapaszkodik és hidegek, távoliak, bár szelídek a  csillagok. Már csak a távoli csillagok, a közönyös univerzum csillámai tűnnek részvéttel-telinek, szelídnek. Nem a föld, nem a haza, nem az emberek, nem a társak – hiszen már nincsenek, csak a semmi ága. Az emberek, a kor, amiben él, szenvtelenül tekintenek le vékony, elhagyatott, fázós kistestére, az individuumra: a szívére. Az egyéni emberre. Az emberre, szimplán az emberre. Nincs ki melegítő köpönyeget borítson rá. Ehhez képest még a távoli csillagok hideg fénye is megnyugtató szelíd se jó- se rosszakarat hordozója, közvetítője. Hangtalan vacog szívünk egy semmi ágon.

Az ember egymaga ennyit ér.

Okos fejével tudja, ez a semmi ág a kapaszkodó.

Hosszú néha az út, amíg csalás nélkül merünk szétnézni magunkban és világunkban. Nagyon okos és boldogtalan, társtalan zseniknél rövid ez az út.

Mi, közönséges, hétköznapi emberek hosszasan küzdve, kínlódva, néha még reménykedve tesszük meg a csalás nélküli szétnézéshez az utat. Általában akkor, ha kénytelenek vagyunk vele.

Ha szétnézünk szűkebb világunkban, mindnyájan mást látunk. Van aki a bőség kosarából kimeríthetetlen habzsolást él meg maga körül, a bizonytalanságnak még a szele sem lebbenti meg, talán még ükunokáját se, mert bebiztosítva a jövendő. Bebetonozva, nem a semmi ágán libegve, vacogva.

Más már szinte a reménytelenséggel küzd, hogy holnap is legyen ereje felkelni, munkát keresni, ahol nem mutathatja kétségbeesését, mert máris lenullázódik már induláskor a munkaerőbörzén. Ez már egy állandó semmi ág, amely súlytalanságával is iszonyatos teher, amelyet a kifáradt, egyre keserűbb léleknek vinnie, hurcolnia kell. Vagy ha még elég erő maradt ennek ellenére benne, hurcolni életét külföldre. Kivándorlások kora. Válságok kora. Mérhetetlen társadalmi igazságtalanságok kora.

Mert némelyünknek ez oly kor…

Magyarországon, 2011 július havában…

Olvassuk el újra József Attila versét. Ő sem tudta: „dehát kinek is szólanék”?! Azt hiszem, már mi sem tudjuk, így, a semmi ágán vacogva.

REMÉNYTELENÜL

Lassan, tünődve

Az ember végül homokos,
szomorú, vizes síkra ér,
szétnéz merengve és okos
fejével biccent, nem remél.

Én is így próbálok csalás
nélkül szétnézni könnyedén.
Ezüstös fejszesuhanás
játszik a nyárfa levelén.

A semmi ágán ül szivem,
kis teste hangtalan vacog,
köréje gyűlnek szeliden
s nézik, nézik a csillagok.

Vas-színű égboltban...

Vas-színű égboltban forog
a lakkos, hűvös dinamó.
Óh, zajtalan csillagzatok!
Szikrát vet fogam közt a szó - -

Bennem a mult hull, mint a kő
az űrön által hangtalan.
Elleng a néma, kék idő.
Kard éle csillan: a hajam - -

Bajszom mint telt hernyó terül
elillant ízű számra szét.
Fáj a szívem, a szó kihül.
Dehát kinek is szólanék - -