Előrebocsájtom, nem akarok én itt politizálni, nagymagyarkodni ésatöbbi. Csupán egy eszmefuttatás. Aki akarja, átugorhatja, aki szeretne, az tartson velem az "utazáson".

A héten futottam bele egy hírmorzsába. Kamerákat szerelnek fel Kolozsváron a házsongárdi temetőben. Teszik mindezt a közelmúltban történt sírrongálások, sírgyalázások folyományaként. Elrettentésként vagy épp bizonyító erejű felvételek készítése okán.

De nem szükséges Hunyadi Mátyás szülővárosáig elbarangolnunk, ha hasonló esetekről akarunk tudomást szerezni. Habár Halottak Napja közeledtével érzik a hírszerkesztők mindenképpen "szenzáció" jellegűnek az ilyesfajta jelentéseket, napjainkban általánossá vált a sírkertekben a "viselkedni nem tudás", mint magatartásforma. Határon innen és túl. Virágot lopnak, sírköveket tesznek tönkre, olykor csupán azon okból, hogy mely etnikum halottai fekszenek ott, illetve fiatal lányok szeméremsértő fotósorozatokat készítenek, egy-egy eltávozott személy mementóján terpeszkedve.

Talán rosszul nevelhettek, fogalmam sincs, azért érzem kellemetlenül magam, mikor egy-egy "gondos" nevelésben részesített teljes jogú és felelősségű embertársunk kelleténél jóval nagyobb decibelű orgánumát hallva ezen helyeken kellemetlenül érzem magam. Talán öregszem, hogy néhány éve, mikor oly annyira szeretett nagyapám sírján az idő által megrongált márvány kicserélésével oly sokáig húzták a "mesterek" az időt, úgy tűnt, szétrontott formában kell átvészelnie a Halottak Napját, örjöngtem a tehetetlen dühtől. Dühített, hogy úgy kell lássák a rokonok, ismerősök, az egyszeri arra járók végső nyughelyét, mint ha valaki szánt szándékkal felásta volna, felkutatva a csontjait, eltulajdonítva azokat. Mert bár zsigeri gyűlölet leledzik bennem az eurázsiai központból kézivezérelt egykori párttitkárok és garnitúrájuk iránt (tán dédnagyanyám szelleme ordít bennem, aki annak idején rájuk borította az íróasztalt) de meg nem fordulna a fejemben feltúrni és meggyalázni a helyet, ahol fekszenek.

Vagy beszéljünk akkor egy sokkal aktuálisabb esetről, mikor egy gondnok egyszeri hibájából teljes valójában gyönyörködhettünk az emberi nemben lakozó állatban? Felnőtt, meglett emberek csapdába esett állatok módjára másztak át kovácsoltvas kerítésen, kőfalon, egymást taposva, egy sírkertben. Hát valóban itt tartunk? Egy lakat elég, hogy minden méltóságunkat levetkőzve -tisztelet a kivételnek- előtörjön belőlünk a riadt állat, és vakon engedelmeskedjünk a "menekülj vagy támadj" ősi parancsának? Tán a sötétség leszálltával kikelnek a földből az ott nyugvók, és borzalmas tort ülnek a halandókon?

Egyfelől nem tiszteljük, más részről halálosan rettegünk ezen helyektől. Talán a kettő egy és ugyanaz. Lelkiismeretünk áll bosszút a rettegés érzetével mindannak hiányért, amit éreznünk kellene, ahogy viselkednünk kellene olyan helyeken, ahol egykor volt tagjai nyugszanak az emberi fajnak. Remélem, hogy eljön egy kor, mikor mindez másként lesz.