Miatyánk

                         az élet, az öröm meg a szépség nevében

Mi földünk, aki vagy a roppant mennyek alján,
virágzó asszony, áttetsző fátyol alatt,
szenteltessék neved, örökre földi téren,
országod jőjjön el, vígan, vihart kavarván
zúduljon záporod, borítsd ránk álmodat.

Legyen akaratod szent nekünk, mint madárnak,
szelíd növénynek és a zengzetes folyóknak,
melyek forrása mind irígyel, áradat:
szándékod hasson át, mint szén-ér sziklán áthat,
hogy élhessünk vele békén, mint illik jóknak,
mert büszke szívvel így, zengnők nagyságodat.

A mindennapiért a harc számunkra eldől,
ha lesz elég időnk palotákra, versekre,
ha lesznek síneink, tornyok és kábelek:
de kellő erő nekünk, mely megment tévhitektől
s melytől mindenkinek megnőne életkedve
és az önérzet is, a tagadás helyett.

Tudatlanok vagyunk, bocsásd meg vétkeinket,
mert sárkány-magvukat egyszerű szívbe hintik
a rémek s babonás hiteknek papjai:
csak gyermekek vagyunk, lidércfény csábít minket,
oly mocsarak közé, hol átkot szórunk mindig
reménytelen reád, s négy égtáj visszarí.

De szüntelen vigyél minket a kísértésbe,
mindent megízlelünk, amivel tested szolgál:
tested, a viruló, szerelmes óriás!
Mohók vagyunk mi mind, nagy kebled nevelése,
hisz nekünk oly rég ereinkben csorog már,
virágaid vagyunk, sóvárgók, jól vigyázz!

Erősits minket ó, hitben és szeretetben,
s fajtánk megújhódik, akár erdő tavasszal,
s mint gyermek, duzzadó, édes gyümölcsökért,
úgy kap az életért, homályló szürkületben.
S megszabadítasz így gonosztól, ez vigasztal.

Az élet, az öröm, meg a szépség nevében.

                                                                     Stanislav Kostka Neumann

                                                                             /1875-1947/

  /Fordította: Gereblyés László/