Marcellusca!
Hú....Ledöbbentettél!Talán jobb már így szegénykémnek! (ennyi idős pont a középső lányom) Anyukádat iszonyatosan sajnálom az elmúlt 28 évért!
Húgod nyugodjon békében! Nektek is azt kívánom, hogy nyugodjatok meg és emlékezzetek a szép percekre!A sors meg olyan kegyetlen!
Elgondolkoztattál sok mindenen.....

részvétem nektek, és minden tiszteletem, a legmélyebb elismerésem azért amit tettetek érte, az életéért.
én nem lennék képes rá.

Őszinte részvétem!

www.youtube.com/watch?v=Gy2cvij-T0U&feature=related

ez az élet nagyon szemét oldala, mikor gyermeket temetünk. :(
de ez fokozottan igaz, amikor rövid életében, szenvedések halmazát kiosztja a sors minden hozzátartózónak...

nem akarom ismételni (egyszer már leírtam itt, a Hair dal kapcsán) : nálunk nővérem két gyermekének élete volt ennyi és ilyen alapú - amit nem tudott feldolgozni és leépült és egy "élő halott" lett...
az a szörnyű, hogy nem tudsz segíteni.
nem tudsz mit mondani...
csak amíg élnek mellettük állhatsz, de ők birkóznak mindennel mi csak asszisztálunk hozzá.

@Conv: beállítottságod folytán te sem hagynád "magára" - vagyis mindenre képes lennél!

Marcellusca, kedves Marcellusca! Veled sírok!

Nekem a 9 hónapra megszületett kislányom, aki nem Edit Annamária volt, csak Annamária: 24 órával a megszületése után - exitált - ahogy a kórházi jelentésben állt, semleges hivatalos nyelven megfogalmazva.
Gyógyíthatatlan rendellenességgel született. Vagyis élt: 1 napot.
Ő volt nagyfiam húga.

Ezért lett újból az én révemen is "egykézés" a családban.
Az orvosok tudták, hogy nem fog soha élni, talán egy napot se. Csak akkor ezt, mi, akkor még fiatal, gyanútlan szülők: nem tudtuk.
Végig hitegettek - jobb is volt így nyilván, mert különben megőrülök a 9 hónap alatt. Vagy el kellett volna venni.
Nem tudom már.
Aztán már nem hittem soha többet orvosoknak és talán tiszta szívből: maga a vallási értelemben meghatározott "Jóistenben".
Csak egyféle pogány: panteisztikus, jingjang- féle Istenben, Teremtésben, Sorszerűségben.

Ez volt az egyik élettörténetem.

Legyen a húgodnak könnyű a föld: és had hulljon, engedd meg: némi sorsközösség okán is - arra a cirka 2 négyzetméternyi földre egy könny: az enyém.

Egy kis zene:

www.youtube.com/watch?v=KP9PgCPnRdQ&feature=related

Részvétem.

Feleségem nővére szinte ugyanígy volt, ő 31 évesen ment el erről a világról. Utolsó éveiben tolószékben jóformán csak vegetált, bár szellemileg nem épült le annyira.

Nem tudom mit illik és lehet kívánni ilyenkor, bár azt hiszem, semmit. Semmi nem enyhíti a gyászt, ezt saját magamról jól tudom, eltemetvén nagyszüleim és apám. A gyász csak az időtől fél, bár megölni ő sem tudja, csupán bekebelezi, megfakítja. Szeretteink emléke azonban soha nem fakuló színekkel van szívünkbe égetve, onnan semmi nem törölheti ki őket. Én legalábbis úgy emlékszem rájuk, mintha tegnap beszéltünk volna utoljára, mintha az idő falánk méhe nem évekkel ezelőtt nyelte volna el őket.

Elmondok érte én is egy imát. A magam módján.

A világon a legkegyetlenebb dolog, hogy bármi történjék is, az élet megy tovább. Nem tudom jó-e ez, vagy nem, csak azt tudom, hogy ez így van.

Vigyázzatok magatokra és egymásra!

@Kartal (rezervált):
Szívemből szóltál, nagyon szépen!

Köszönöm, Mindőtöknek!

Milyen kicsi a Világ.
Alig vagyunk páran és szinte mindannyiunk tapasztalt hasonlót, találkozott hasonlóval. :(

@guma: Igen, gyermeket temetni a világ legfájdalmasabb dolga lehet. Bízom benne, hogy sosem fogom megtudni!
Mert, az, hogy eltemetjük szüleinket ... ez a Világ rendje. De gyereket? Ehhhh!!

@Donna (Cara)mba: Nem tudom, mit mondjak.
Részvétem.
De, hadd legyek kemény, ám őszinte!
Lehet, hogy mindannyiótoknak így volt a legjobb.
Durvának hangzik, de hidd el tudom, miről beszélek.
Mókuska (mi így hívtuk) valóban csak volt bele a világba. Sem ülni, sem beszélni nem tudott. Mi már ismertük a reakcióit, hangulatváltozásait, de kommunikálni (a szó tudományos értelmében) nem tudtunk.
És így élt, gyakorlatilag egy rácsos ágyban, néha kerekes-székben levegőzve, 28 évet. Nem kívánom senkinek.
És közben - többször is - majdnem tönkre ment a család, szüleim házassága. Ezt sem kívánom senkinek!

Azt mondják, semmi sincs véletlen.
Meg Isten akarata ....(ez utóbbiról megvan a véleményem!)
Csak sokszor jó lenne már tudni az okokat!

@Kartal (rezervált): Szintúgy!

Nálunk annyival volt más, hogy nem csak az utolsó éveit élte így, hanem már a születésétől.

A gyász.
Lassan 10 éve, hogy meghalt kedvenc Nagyapám.
Még ma is fáj.
Sosem fogom elfelejteni. Egyszeri parasztember volt, 6 elemivel, de több esze volt, mint a TSZ elnöknek. Sokat tanultam Tőle.
A gyász enyhül, megszokottá válik(?), de akiket szerettünk örökre emlékünkben marad.

Mindenki zárja szívébe szeretteit és sose engedje ki onnan őket!!!!!

@Marcellusca: Csak egy kérdés, ha nem haragszol? Édesanyád jól van? Annyiszor eszembe jut mióta beírtad ezt a posztot. Minden elismerésem az övé. Az én középső lányom is pont ennyi idős. Igaz gyorsan repül az idő, de belegondoltam mennyi is ez az elmúlt 28 év. Mennyi minden történt. Szegény húgodnak meg nem sok történt.Nekem nagyon megrázó a családi tragédiátok.Emlékszem 10-12 évesen találkoztam először ilyen dologgal. A szemközti ház erkélyén minden áldott nap a karjában levegőztette az anyukája a kisbabáját. Vagyis én azt hittem kisbaba. Aztán megtudtam, hogy 9 éves és agyvérzéssel született.Ez nekem akkor olyan felfoghatatlan volt, hogy emlékszem napokig nem tudtam aludni se ez miatt.Kegyetlen az élet. Némelyik emberre akkora kereszteket rak, hogy el sem bírja és mégis vinni kell!! Én édesanyád előtt így ismeretlenül is meghajolok, és szeretettel megölelem!!!!!

@Marcellusca: Na ezért nem mertem, többet és mást is írni. :)

Nem tudtam, hogy átvészelték-e együtt szüleid ezt a csapást.
Nálunk igen! Örömmel látom soraid, hogy nálatok is.
Viszont, nálunk a következményei és hatása is feldolgozhatatlan számomra, mert mindenüket másoknak adják még a mai napig is. Ezt meg egész iparágak (alapítványok, szemét élősködő emberek) nagy hozzáértéssel használják ki.
Igazából csak én fogom kicsit vissza őket, és én figyelek rájuk míg mások követelőznek is szépen...
De ez már más téma!

A gyerekekkel kapcsolatban is igazad van!
Nem tudom melyik rosszabb (ha fokozni lehet ezt!), mikor így születik mint Donnáé és a tiétek vagy egészségesnek, gyönyörű szépnek, okosnak és 6 évesen kiderül, hogy nem lisztérzékeny hanem ritka genetikai betegsége van, ami legkésőbb 18 évesen elviszi...
A Szabadság hegyen ez az országban található 16-18 gyerek minden évben többször együtt élt kezeléseik alatt. És valóban nem élték meg a 14-15. életévüket.
A mieink 23 és 25 évet éltek teljes életet. Tanultak, dolgoztak míg...
Húsz éve temettük Húgit és én igazán a mai napig nem tudom feldolgozni feledni.
A szülök pedig, naponta mennek a sírhoz ahol friss virág van télen-nyáron...

@Marcellusca: Részvétem,így utólag! Mivel teljesen új vagyok köztetek,ezen az oldalon,így csak most olvastam a rossz hírt.Szörfözés közben akadtam rá.Van egy mondás: Igazán akkor válunk felnőtté,amikor meghalnak a szüleink!Azt hiszem Te a körülmények hatása alatt ,hamarabb váltál " felnőtté" ,függetlenül,hogy még élnek a szüleid.Soha nem éreztem a vb.-ön ,a hozzászólásaidban,hogy milyen terhet cipelsz a válladon.Veled vagyok a fájdalmadban!

@Horizont: Köszi, jól van. A lehetőségekhez mérten.
Már felkészült (ha lehet erre egyáltalán) a legrosszabbra, elvégre az elmúlt 28 évet így élte.
Igazából Faternak lehet nagyobb a fájdalma. Bár nem most keletkezett.
Mindigis szőke, kék szemű kislányt akart.
Elsőnek születtem én: szőke, de nem kék szemű és nem is kislány.
Majd jött nagyobbik húgom: kislány, de nem szőke és nem kék szemű.
És megszületett a várva várt gyerek: szőke, kék szemű és kislány, de ...
És az a DE volt nagyon nagy DE!
Nehezen is fogta, dolgozta fel már akkor. De beletörődött. Igaz, sokszor voltak hullámvölgyek, mikor majd' lesüllyedt. Nem egyszer szedtem össze a kocsmából. De kemény kézzel, szigorral és szeretettel sikerült még időben jó útra téríteni.

@guma: Nehéz kérdés.
Úgy elveszíteni egy gyereket, hogy "várod" vagy hirtelen, váratlanul, esetleg gyors lefolyású betegségben?
Mi megtapasztaltuk a hosszú várakozást, Nagynéném (Anyu nővére) a gyors lefolyású betegségből adódó veszteséget (lásd: 31 éves unokaöcsém elvesztése).

@tokmányos: Köszi!
13 éves voltam mikor kishúgom született. Már azzal felnőtté váltam, mert megtanultam mindazt, amit egy babával tenni kell.
A betegsége meg csak rátett egy lapáttal.

@Marcellusca: "Csak sokszor jó lenne már tudni az okokat!" - jobb keveset tudni. Hidd el nekem, jobb keveset tudni.