FEKETE VINCE : KESERIA
Én csak egy egyszerű kecskepásztor vagyok, mindenki tudhatja. Világéletemben nem mozdultam ki a faluból, egyedül csak a környékbeli hegyekbe, domboldalakra jártam a kecskéimmel. Itt születtem, itt is halok meg. Több mint negyven év alatt egyetlenegyszer kerestem máshol munkát, más munkát, mint a kecskék őrzése, de az se sült el jól. Egy építőtelepen vállaltam kubikolást, mert egy kicsit fennebb akartam rugaszkodni a ranglétrán, de az se jött össze, mert a harmadik napon egy, a földben, ásás közben talált nyeles kézigránátból a kőműveseknél használt függőt akartam készíteni vasvágó fűrésszel. Azóta hiányzik az egyik szemem, a bal kezemet nehezen mozdítom, s a jobb lábamra is kicsit sántítok. Olyant vetett az a világháborús nyavalya, hogy előbb csak csillagokat láttam, aztán elsötétült előttem a világ, s csak a kórházban jöttem magamhoz. A fél szemem nélkül, összeroncsolt kézfejjel és lábbal.
Egyedül élek, asszony, feleség sem volt soha nekem, pedig a természet elég tekintélyes dologgal áldott meg engem, amit mások szerint is isten ellen való vétek volt parlagon heverni hagyni, annyi esztendőn keresztül ki nem használni. Me' nekem - szégyellem is kimondani - olyan szerszámot adott a Fennvaló, amellyel még egy lovat is sorozatos örömben lehetett volna részesíteni. S akkor itt voltam én ezzel a nagy tehetségemmel, meg a nagy-nagy bánattal, hogy hiába a tehetség, a kivételes képesség és áldás, ha még lehetőségem sem nyílik soha arra, hogy valahol, valakinek ezt megmutathassam. S akkoriban, éppen a nálunkfelé esett nagy változások meg a keletnémet pornófilmek hatására kezdték minden hétvégén a szomszéd házba a falubeli legények a szomszédos kisvárosból hozni azokat a jóféle fehérnépeket. Egyszerre csak egyet, de arra aztán összegyűltek legalább heten-nyolcan, mind kiéhezett vénlegények, és sorra vették a fehérnépet, értik magik, hogy hogyan mondom. Belé az előző után egy nagy tál ecetes vagy hipermangános vízbe, meglögybölték benne, s máris jöhetett a következő. Egyik ilyen hétvégi éjszakán verte meg a szomszéd legény az ablakomat, hogy Lajoska, te akarnál-e? Azt es mondta, hogy mit, de ezt én így ki nem mondom. Addig én még világéletemben nem voltam fehérnéppel, s azt is mondtam már, hogy azzal a dologgal hogyan is álltam, meg aztán az is igaz, hogy én sem vagyok fából, kicsit félve, de rögtön rávágtam, hogy i-igen, jö-jö-jövök, rö-rögtön, s ő máris irányított át a szomszédos udvaron, bé abba a szobába, ahol addig is ezek a dolgok minden hétvégén folytak. Keseria, így nevezték a falusiak, talán azért, mert a sok vénlegény ott adta ki magából a rengeteg feszültséget, bánatot, keserűséget. A többit aztán már mindenki tudja a faluban. Alig bírtam lépni az izgalomtól, azt éreztem, hogy ott lent úgy eldagadok, hogy már-már akadályoz a menésben, a térdeim is minduntalan összeakadtak. Bévezetett ez a pasas egy eléggé homályosan megvilágított szobába, ott volt előttem az ágyon egy szőke, göndör hajú, festett naccságaféle, amolyan nagydarab fehérnép, s még integetett is nekem, hogy gyere, csak gyere. De nem kellett nekem nagyon a hívás, mert úgy meglendültem hirtelen feléje, mintha hátulról valaki megtaszított volna. De bár ne tettem volna. Nem voltam ura a helyzetnek, a testemnek, a lépéseimnek, egy ismeretlen erő, amit addig én még soha az életben nem tapasztaltam magamon, taszított, lökdösött az ágy s az ágyban levő naccsága felé. Mikor odaértem, s már reahajoltam volna, mint ahogy azt a kecskéimnél es láttam, csak akkor vettem észre, hogy az, úgy lehet, nem es fehérnép, legalábbes nem olyan igazi fehérnépforma volt, hanem inkább olyasmi, mint egy férfi, olyan jó nagydarab asszony, vagy mi, de már lehetetlenség volt visszafordulnom, mert az a valami is lökdösött hátulról, s már a lábaimnak sem tudtam parancsolni egyáltalán. S mikor mán reahajoltam volna, ő nem várta, hogy ez megtörténjen, mert hirtelen lentről felnyúlt, s úgy elkapta a golyóimat, s úgy megcsavargatta azokat, hogy a nyeles gránát robbanása, az a milliónyi ragyogó aprócsillag kutyafasza volt ahhoz képest, olyan csillagmiriádot láttam, amilyeneket addig én még világéletemben sohasem. Azt es hittem, hogy ott lent, azon a részen „nem es lesz ember többet belőlem", úgy szorította, csavarta, tépte a nagy hegyes körmeivel, s én olyan fájdalmat éreztem, amilyent még soha addig. A többit osztán mindenki tudhassa. Akkor vágtam egyet oda az öklömmel, nem másért, csak védekezésképpen annak a festett naccságának egyenesen a szeme közi, s aztán még többet, s én osztán már többre semmire sem emlékszem, csak arra, amikor azok, akik az ablakban és azt ajtóban, vinnyogva a röhögéstől, leskelődtek addig, hogy bészaladnak, hogy leszednek a naccságáról, mert az es elkezdett közben öblös férfihangon sikítozni meg ordibálni, hogy mentsetek meg, megöl az idióta, hogy azok beszaladnak és leszednek róla, s osztán innentől már semmire nem emlékszem.
