kristályarcú ábrándasszony sütkérezett szemem fényében
az álomfellegeket táltosparipák vontatták
angyalok gyülekezetek a valóság méhében
hogy a mindenség jóhírét boldogan hallassák
az utcákon az épületek vakolata kopik, kitűnik alóluk a vérvörös tégla
hússzívemnek légvára elcsendesült s néma
senki sem lakik benne
se gondolat, se félelem, sem eszme
sem pedig egy kitalált isten
kegyetlen kegyelme
önmagában lakozik, mint szerelmes szerelme
nem kell hozzá szerető, nem kell hozzá szeretett
nincsen oda vezető, sem hozzá vezetett
nem kér semmit, nincs mit neki adjak
soha meg nem változik, nem kiált a papnak
ábrándasszony csókja igaz utat mutat
meleg öle rejteke, szomjat oltó kutat
ad annak, ki meglátja fényének mélyét
magát elfeledve adja oda lényét
mondjad kedves testvér, látod már a végét?
