kétezer év és semmi nem változott

a valóság ugyanaz maradt

mi pedig koszlott, korcs, kivert kutyaként koldulunk filléreket az élettől

olykor beállít s mindent elénk tesz

s mégis azt hisszük, az számít ki mit vesz

a sodrás mindent a felszínre hoz

s megrettenünk tőle, mint seprűtől a kosz

félünk, ijedünk, keblünk túlzottan szűk

rebegjük: "ez nem lehet, ez túlzottan egyszerű"

eközben a fák, a lombok nem szólnak, csak susognak

lehet megunták az embereket

ők példát mutatnak, s azt amivé válnak

az örök bíró arra csak igenlést találhat

ez a mi fájdalmunk, kínunk és örömünk

se igent, se nemet szólni nem tud többé eszünk

vigyázunk a szúnyogra, a tevét észre se vesszük...