Szeretlek, szeretsz, úgyhogy bizonyíts!
Ezt a folytatólagos sorozatot, az élet, a társadalom, és az ember abszurditásainak szánom. És cím úgy gondolom, találó. :)
Akkor kezdem. Nem lesz egyszerű, remélem sikeresen meg tudom fogalmazni, el tudom mondani, mert (nem kis részben) rólam is szó van itt.
Azt hiszem az alcím sokat elárul a témáról, ami ezúttal, a női és párkapcsolatbeli hülyeségekről szólnak. Bocs lányok, de ez TÉNYEG egy óriási faszság! És nincs rá szebb szó!
Szóval, a helyzet adott. Találkozol valakivel, elkezd kialakulni valami. Aztán az egyik fél, általában a lány, megmakacsolja magát, nem enged nem hajlandó találkozni, menekül. É sem azért mert nem szeret, mert esélytelen, hanem valami másért. Általában azért, mert fejükbe vették azt amit az alcímben írtam. Mert túl komolyan gondolják, túl komolyan veszik a másikat. És elvárják hogy az bizonyítsa hogy ő is úgy gondolja. Bár, ez bizonyos szempontból érthető, de aki ezt csinálja az fel sem fogja hogy micsoda lehetetlen vesztes-vesztes helyzetet teremt, hogy itt ő maga áll a saját boldogsága útjába. Hogy mindkettejüknek fájdalmat okoz. Biztos voltatok már így ti is, és biztos éreztétek a tehetetlenséget, az egész helyzet lehetetlenségét. Akármelyik végén is álltatok itt a f*sznak.
Tudjátok hogy miért? Mert ezzel egy istenverte logikai paradoxont teremt az ember.
AZT AKAROM HOGY BIZONYÍTS ÉS AMÍG MEG NEM TESZED NEM ENGEDLEK KÖZEL MAGAMHOZ!
Aham... Ok...
De amíg nem engeded közel magadhoz a másikat az HOGYAN BIZONYÍTSON??
És ezzel kész, vége! A csapda bezárul, a helyzet feltörhetetlen, megoldhatatlan. Bármennyire is szeretitek egymást a történet vége eltávolodás, széthullás egy kapcsolat vége, ami gyakran még el sem tudott kezdődni.
Ez egy gordiuszi csomó, és annak a kezében akinek meg kellene oldani (a nő szerint) nincs, és nem is lehet ott a kard, amivel kettévághatja.
Mert ha "nyomul" akkor a másik még jobban eltávolodik.
Mert ha beéri a langymeleggel, akkor a kezdeti fellángolás elhal, és barátsággá silányul. Holott nem annak indult, és ebből igazi barátság soha nem lesz. Mert mindig ott lesz mindkettőben a kihúzhatatlan tüske, az örökös fájdalom, és a remény.
Mert ha ekkor eltávolodik, hagyja hogy úgymond időt adjon akkor az egész szépen lassan csendben elmúlik, végetér.
