A Határátkelő blog mai posztja következik. Kicsit tanulságos.
„Egy kicsit kilógok a sorból, mert családommal együtt immáron lassan másfél éve újra Magyarországon élünk. 2006-ban, kisebbik fiunk születése előtt döntöttük el, hogy világot látunk. Sok oka volt ennek, ezek közt szerepelt a kalandvágy, a herót az itthoni vállalkozói léttől (értsd: amikor mindenki hülyének néz, ha nem csalsz, illetve csodálkoznak, hogy az államnak nem marad semmire, mikor az a sikk, hogy hogyan lehet minél kevesebb adót fizetni), az igény, hogy valahol nyugodtan éljünk.
A cél az volt, hogy maradjunk Európán belül, beszéljenek angolul és ne feltétlenül a legfrekventáltabb helyet válasszuk, így aztán ráböktünk az írországi Corkra, mindenünket pénzzé tettük és 2007 nyarán két gyerekkel (akkor fél és egy ötéves), meg két bőrönddel átcsöppentünk az ír nyárba. A budapesti +40 fok után nemcsak a dublini +15 ért hidegzuhanyként.
Meghatározó élmény volt, hogy első sétánk alkalmával még véletlenül sem értettük meg a helyi akcentust: néha azért, mert tényleg valami megveszekedett ír dialektus volt, néha pedig csak az indiai bevándorló pattogós szavai hangzottak idegenül.
A férjem maradt otthon
Nem akarom sokáig húzni a dolgot, a kezdeti nehézségek után sikerült referencia nélkül lakást és munkát is találni, sőt, a nagyobbik fiunk is belevágott az iskola előkészítő évébe (Junior Infant osztály). Az gyorsan világossá vált, hogy a két gyerek mellett csak úgy lehetne mindkettőnknek munkát vállalni, ha beszereznénk valakit, aki hordja-viszi-vigyázza a gyerekeket, de ez kb. egy teljes munkabért elvinne.
Az én munkám egy napi 4 órás call centre állás volt, nagyjából a minimálbér körüli fizetéssel, viszont mint minden egykeresős családnak, az ír állam nagyvonalú szociális rendszerének köszönhetően nekünk is az én fizetésemnél magasabb támogatással (FIS, Family Income Supplement) egészítették ki a bevételeinket.
Ezzel nagyjából el is dőlt, hogy a gyereknevelést nem bízzuk idegenre, a férjem pedig vállalta a háztartásbeli szerepét. Ez (groteszk módon) több előítéletet szült az itthoni, 2000 km-ről kíváncsiskodó ismerősökben, mint a kintiek között, ahol az ilyen apukák nem megtűrt, hanem elismert tagjai a társadalomnak.
Írország kezdett kiürülni
3,5 évet éltünk nyugalomban, de ezt akkor még nem vettük észre. Mi csak azt érzékeltük, hogy hiányzik az itthon maradt család, a szorosabb baráti kapcsolatok. Mert hiába vállaltunk aktív szerepet az iskola életében (időnkből futotta), valahogy nem lettek nagy összejárások, hétvégi összeruccanások.
Kevés számú kapcsolatunk kizárólag bevándorlók csoportjára korlátozódott, ám a gazdasági helyzet romlásával Írország lassan elkezdett kiürülni. Egyre-másra mentek el az ismerősök és mi azon filóztunk, vajon meddig bízhatjuk maradék megtakarításunkat a rogyadozni látszó ír bankrendszerre, és persze az agonizáló euróra. Emellett komoly ellenérzések fogalmazódtak meg a kinti általános iskolai tananyag színvonalával kapcsolatban, ami túlságosan egyszerűnek, már-már dedósnak tűnt az itthoni vágtához képest.
Az utolsó csepp
2010 nyarára már csak az utolsó cseppek hiányoztak, amit megkaptunk egy neveletlen szomszédgyerek beszólásában (a nagyobbik fiunknak szegezte a kérdést, hogy mi a fenéért jött Írországba, és ezt mi a romló gazdasági helyzetből logikusan következő idegengyűlölet első, de nem utolsó megnyilvánulásának tekintettük), illetve az én munkahelyem teljes felszámolásában. A cég korrekt felmondást adott a részlegünk 18 dolgozójának és mi meg sem próbáltunk az akkoriban rohamosan súlyosbodó munkanélküliséggel szembenézni.
Tisztában voltunk vele, hogy a visszailleszkedés korántsem lesz zökkenőmentes, de nagyon bizakodtunk. Bár a politikusokban élből nem bízunk, valahogy mégis reménykedve figyeltük, hogy itthon vajon mi változott. Berendezkedtünk, gyökeret eresztettünk ismét. A gyerekek besoroltak az oktatási rendszerbe, mi újból belevágtunk a dolgos hétköznapokba. Tudtuk, hogy itthon nem fog működni az egykeresős családmodell, de még ezt sem bántuk.
Nem vagyunk karrieristák, a fő cél nem egy zsíros állás megszerzése volt, ami mellett az ember szívrohamban meghal 40 évesen, inkább igyekeztünk kitapasztalni, hogy mennyi kell egy nem pazarló, de mégis kellemes életszínvonalhoz. Tartózkodtunk Budapesttől, ahol az elszállt árak mellett a gyerekek számára sem tudtuk volna biztosítani a nyugodt környezetet és próbáltunk a távolabbi, csendesebb agglomeráció felé húzni.
Mellbevágó hangulat
Elsőként az iskola/óvoda hangulata vágott mellbe. Ami Írországban kedves, vagy a legrosszabb esetben közömbös volt, itt ellenséges, marakodó. A tanárok/óvónők saját napi gondjaikkal vannak elfoglalva, a gyerekek csupán a munkavégzés eszközei. A gyerekközösség sokkal koravénebb itthon - az az érzésem, mintha a felnőtt társadalomtól ellesett gáncsoskodást, magamutogatást gyakorolnák naphosszat.
A tananyag magasabb színvonalú (persze csak az általános iskola második osztályáig láttam párhuzamosan mindkettőt), de a bátorítás helyett inkább a poroszos teljesítménykényszer a hangsúlyos minden értékelésnél.
A munka világáról nem voltak illúzióim, hiszen kiköltözésünk előtt az itthoni rendszerben éltünk-dolgoztunk. De míg odakint a fizetési morálba nem fér bele, hogy egy bért, vagy állami járandóságot késedelmesen utaljanak, addig itthon nemrég találkoztam olyan munkaadóval, aki gúnyosan felnevetett, amikor rá mertem kérdezni, mégis mikor kapom meg a már rég esedékes (szerződésben foglalt) fizetésemet.
Az eredményekért vonnak felelősségre
Tisztában vagyok vele, hogy nem vagyok pótolhatatlan, de azt a fajta felcserélhetőséget, amivel az itthoni munkakereséseim során szembesülök, kinti csinovnyik-életemben sosem tapasztaltam. Írországban megbecsülték a pontosságot, precizitást és odaadást, amivel a feladataimat végeztem. Itthon az eredményekért vonnak felelősségre, anélkül, hogy az azok eléréséhez szükséges minimum biztosítva lenne.
Kint néha fogtam a fejem, ahogy a főnököm a legegyszerűbb dolgokat is szájbarágósan elmagyarázta, és kínosan ügyelt rá, hogy olyat ne kérjen, amire nem kaptam megfelelő képzést. Itthon még azt is evidensnek veszik, hogy a cég saját fejlesztésű programjaiba az ember autodidakta módon két óra alatt beletanul.
Míg itthon az első két hét után már eredményeket várnak, kint a közvetlen felettes magát kezdi okolni, ha az egyik beosztottja három tréning és 6 hónap gyakorlat után sem tudja hibátlanul elvégezni a rá bízott feladatot.
Nem kockáztathatunk
Én másfél évvel ezelőtt örömmel jöttem haza. Bizonyos szempontból megkaptam, amit vártam: a tágabb családdal gyakrabban találkozunk, a gyerekek már magyarul is szépen beszélnek és a tananyagot távolról sem mondanám dedósnak. Ezért viszont drága árat fizettünk. A gyerekek stresszesebbek lettek, a nagyobbik fiam (erre fogékony korban lévén) a maga visszafogott módján kezdi teljesen elsajátítani a hamis értékrendből eredő magamutogatási kényszert.
A mi életünk a napi túlélésről szól (eddig szerencsére nem a napi betevő értelmében, bár nem járunk túl messze attól sem), küzdünk a munkahelyünkön, az autópályán, a közértnél a sorban: mindenhol a tülekedés, könyöklés, rosszkedv kerül előtérbe. De ami ennél sokkal fontosabb: a gyerekeink jövőjét látom süllyedni minden egyes nappal, amit itthon töltünk. Ha maradunk, felnőnek-belenőnek egy rendszerbe, ami óhatatlanul megfojtja a középréteget.
A szerencsésebbek (kiemelkedő tehetségük, vagy nem mindig rossz értelemben vett törtető személyiségük folytán) túlélnek, de csak úgy, hogy a körülöttük lévőket a víz alá nyomják. Szeretném hinni, hogy a gyerekeim túlélő-típusok, de ha mégsem lennének azok, ilyen körülmények között könyörtelenül alámerülnek. Ezt nem kockáztathatom meg csak azért, hogy évente hárommal több családi ebéden vegyünk részt. Választanunk kell és én a hosszabb távú túlélést választom.
Még nem tudom, hogyan és mikor pakolunk újra össze, mert nem mernék megint mindent feltenni arra a lapra, hogy szerencsénk lesz. De igyekszem nem belenyugodni az itthoni körülményekbe csak azért, mert már beleszoktam.”
