magyarnarancs.hu: Nemrég jelent meg a Nagy Ervinnel készült beszélgetőkönyv. Hogyan készült a kötet?

Péterfy Gergely: Mint mindennek, ennek is van evolúciója. Rendszeresen dumáltunk az Ervinnel, aztán egyszer csak arra gondoltunk, hogy lehetne belőle könyv. Úgy éreztem, hogy kezdi egyben látni az életét, és amit mond, megérett arra, hogy a nyilvánosság elé kerüljön. Mi elég későn kötöttünk barátságot, az unokahúgomnak volt az élettársa, de ez alatt a tizenvalahány év alatt nem találkoztunk. Amikor szétmentek, és összejöttek Alexandrával (Borbély Alexandra – a szerk.), akkor kezdtünk el közelebbről megismerkedni egymással. Én ötvennégy éves voltam, ő tízzel kevesebb. Elkezdtük mesélni az életünket, Ádámtól és Évától. Számomra kifejezetten érdekes volt, amiket mondott, persze az is érdekes, amiket én mondtam, csak én azokat már mind megírtam. Amiket még nem, azokat meg fogom.

Hasonló helyzetben voltunk, outsider figurák, kitaszítottak mindketten. Én ezt emigrációra fordítottam, Ervin pedig egyfajta belső ellenállásra.

Amikor elkezdtem a beszélgetéseinket feldolgozni, azt láttam, nem jó, ha teljesen balanszírozott beszélgetésformában hagyom, ezért az én részeimet lehúztam. Így változott interjúkötetté. Mivel beszélgetésekből indult, benne maradt ennek a dinamikája Ervin válaszaiban.

magyarnarancs.hu: Minden beszélgetést sikerült felvenni?

PG: Nem, de ezeket megpróbáltuk újra eljátszani. „Emlékszel, amikor te azt mondtad, én arra mondtam azt, és emlékszel milyen jól elmeséltem?” „Igen Ervin, tényleg nagyon jól elmesélted múltkor azt a részt. Ez akkor volt, amikor én azt mondtam, hogy…” „Ja, igen, most már emlékeszem!” Valahogy így.

magyarnarancs.hu: Mi volt az oka, hogy elkezdtétek ezeket felvenni?

PG: Mi csak úgy dumálgattunk, de az író mindig sanda, az élet minden helyzetét úgy nézi, hogy ebből vajon lehet-e valamit írni. A csajok is mondták, hogy „Ó, ezt még sosem mondtad el ilyen jól! Nekem ezt miért nem mondtad el?” Aztán azt mondtuk, hogy jó, akkor fölvesszük. A járvány idején „online” boroztunk, én Umbriában voltam, Ervin meg itt Budapesten.

magyarnarancs.hu: Megváltozott a beszélgetések minősége a felvétel miatt?

PG: Tudatos öncenzúra nem volt. Amikor tudtuk, hogy fölvesszük, arra törekedtünk, hogy az Ervin minél kerekebben mondja el a sztorikat, és én minél kevesebbszer szakítsam félbe. Volt benne egy lendület, hogy mindenképpen őszinte akar lenni, és úgy igazán el akarja mondani.

magyarnarancs.hu: Ezek közéleti vagy inkább magánéleti dolgok voltak?

PG: Inkább sztorik, leginkább a kamaszkori, gyerekkori, dunaújvárosi történetek. A hetvenes évek Dunaújvárosáról volt szó, ami nekem, budai úrigyereknek, vadidegen terep. Nem emlékszem hány évesen jártam először a vidéki Magyarországon, de nagyon későn. Én nápolyin nevelkedett flasztergyerek voltam, és rövid erdélyi kirándulásokat leszámítva csak Budát meg a Dunakanyart ismertem Magyarországból.

 Péterfy Gergely könyve a nyomdában 

magyarnarancs.hu: Miért az a könyv alcíme, hogy A király, a gróf és a tanár?

PG: Én javasoltam amiatt, ahogy Ervin elmeséli és átéli az elindulását Dunaújvárosból, hogy eljöjjön meghódítani a nagyvárost.

Ez a kicsit mitológiai, kicsit népmesei íz benne van az ő kalandjában, a karakterében, abban, ahogy be akarja kapni a világot, meg akarja mutatni, hogy kicsoda és mi mindenre képes.

A főhősünknek ezt a talán legfontosabb jellemvonását hangsúlyozza a cím.

magyarnarancs.hu: Van szó a kötetben a színészlét milyenségéről?

PG: Igen. Ervinnél az derül ki, hogy a saját tehetségét hogyan viszi keresztül egy olyan közegben, ami ellenállást mutat egy másfajta szocializációval, és ez milyen jellemfejlődési fordulatokkal jár. Vannak érintkezési pontjai az élettörténeteinknek. Például, hogy az ember hogyan csinál magának nevet, hogyan szerez elismerést, kikkel kell közben megküzdeni. Mindig el szoktam mondani ezt a nem különösebben szellemes bon mot-t, hogy kétféle hagyományhoz nincs közöm Magyarországon; az egyik a jobboldali, a másik a baloldali hagyomány. Ez nem jelenti azt, hogy középen állnék, mert középen semmi sincsen. Ez egy légüres tér, amit azzal, hogy emigráltam, ki is fejeztem kellőképpen. Ervin pedig, ha jól olvasom, amit írtunk és jól értem, amit elmondott, az ő helyzetéből úgy érzi, el tud foglalni középen egy olyan pozíciót, ahonnan tud beszélni mindkét irányba és középre is. Én csak drukkolni tudok ennek a politikai kísérletnek a sikeréhez.

magyarnarancs.hu: Hogyan dolgoztatok a könyvön?

PG: Végignyomtuk a beszélgetéseket, és ebből lett egy iszonyatosan nagy kupac, aminek egy része online készült. A mesterséges intelligencia (szövegfelismerő program – a szerk.) pedig létrehozott egy hibákkal teli szöveget, amit át kellett írni. Ebben nagyon sokat segített a feleségem, Péterfy-Novák Éva. Mindig nagyon büszkén elmondja, és Ervinnek is az orra alá szokta dörgölni, hogy körülbelül háromezer-ötszáz „én”-t szedett ki a szövegből, mert Ervinnek minden mondata úgy kezdődött, hogy én, én, én. Éva mindig elmondja, hogyha még egyszer meghallja Nagy Ervintől, hogy „én”, kiszalad a világból. A kötet szerkesztője, Csajkovszky Krisztina is sokat segített abban, hogy kihúzzuk az ismétlődéseket és ebből a nagy szénakazalból csináljunk egy olyan szöveget, ami áll a lábán. Ez volt az a szöveg, amit végül Ervinnel ketten végignyaltunk nyáron, Todiban (közép-olaszországi város, ahol Péterfy Gergely él – a szerk). Volt egy érdekes probléma.

Színpadi ember, kacsint, miközben mond valamit, de az nem kerül be a hangfelvételbe, és az sem, ha valamit idézőjelbe mond.

Így egy csomó mindent a kontextustól függően át kellett alakítani a végső verzióban. Amit ő közben eljátszott, azt föl kellett írni szöveggé. Nagyon érdekes tapasztalat volt.

magyarnarancs.hu: Dolgozol most valamin?

PG: Mindig dolgozom valamin, de a nyelvhez való viszonyom miatt nem tudok beszélni róla. Hogyha dolgozom valamin, és valaki azt kéri, hogy mondjam el, akkor ez a tízmillió oldalú valami éppen az egyik oldalát fordítja felém, és ha ezt az oldalát elmondom, akkor befeketedik, úgy marad, és többet nem él. Kerülöm, hogy amit éppen formálok, azt elmondjam, mert az a nyelvi formula rögzül, ahogy elmondtam, és akkor az már nem lesz egy eleven valami, beragad, nem forog tovább. Nagyon lilán hangzik, nekem is az, de azt tapasztaltam, hogy nem szabad beszélni.

magyarnarancs.hu: Ezek szerint egy regényen dolgozol.

PG: Igen, egy regényen dolgozom, aminek az emigráció a fő témája. Nálam öt-tíz év is eltelik, mire egy nagyregény elkészül.

magyarnarancs.hu: Van olyan döntés, hogy ezzel mindennap foglalkozol?

PG: Igen, mert ha nem, akkor eltűnik. Nagyon hisztis vagyok a délelőtti időbeosztásomra, olyankor csak írok. Kézzel írok, füzetbe, eltüntetek minden zavaró dolgot, nincs telefon, nincs semmi. Nyilván az élet nem úgy van berendezve, hogy az ember ezt a totális zavartalanságot mindig meg tudja teremteni magának, de én tűzzel-vassal harcolok, hogy minden napomban meglegyen. 

magyarnarancs.hu: Viszont készül egy gasztrokönyv is. Hogy fér bele az idődbe?

PG: Ez egy olyan Umbria-könyv lesz, amit ketten írunk Évával a kajálásainkról, a kirándulásainkról, a városokról. Az írásaink részben Facebook-posztokként is hasznosulnak. Ezek olyan dolgok, amiket délután is lehet csinálni. Jó értelemben vett rutinfeladatok, és az életnek azon részéhez tartoznak, ahol az ember ügyeket intéz, pénzt keres.

magyarnarancs.hu: Létrejöhet olyan helyzet, hogy hazaköltöztök?

PG: Nem tudom, hogy lesz a jövő, most egyelőre a legjobb így, ahogy van. Amikor nem írok, akkor rengeteget utazom, felfedezőúton vagyok, minden zugot bejárok Umbriában. Igyekszem minél kevesebbet érintkezni a magyar politikai jelennel.

magyarnarancs.hu: Mégis nagyon erőteljesen foglalkozol a politikai, társadalmi történésekkel, amelyek Magyarországon zajlanak. Miért?

PG: Mert tágabb perspektívában őrülten érdekes. Meg aztán az, hogy az ember hogyan van jelen az olvasói életében és a közéletben, teljesen átalakult. Én még abban szocializálódtam, hogy az ember akkor van jelen, ha az Élet és Irodalomba ír, a fontos a helyeken megjelenik, szalonokba hívják, a kiadó karácsonyi mulatságára. Aztán megjelent a social, látszott, hogy a régi fajta szocializáció kevesebbet fog érni. Fontos itt-ott megjelenni, amíg az ember elkezdi a pályáját. Azt gondolom ugyanakkor, hogy ez egy kicsit túl van értékelve, és bizonyos fokig Magyarország és Budapest vízfejűségéből származik, hogy miről gondolják azt az emberek, hogy kötelezően jelen kell lenni, és mikor gondolják azt, hogy ők valahova megérkeztek. Nem gondolom, hogy az a leglényegesebb, az ember az irodalmi életben állandóan jelen legyen, ott üldögéljen a budapesti helyeken ugyanolyan fura arcok társaságában, mint ő maga. Lehet találni ennél jobb közeget is. Nekem legalábbis nem tesz jót, és nem is segít. Magyarországot a magyar nyelven keresztül tapasztalom. Átalakul a nyelvnek a helye az ember fejében, amikor egy olyan közegben ír, ahol én.

Amikor hiába áll mögém bárki, nem fogja tudni elolvasni, amit írok, és nemcsak azért, mert macskakaparás.

Persze azt mindig lehetett tudni, hogy magyar írónak lenni iszonyatosan menő dolog. Annyira elzárt, annyira kicsi nyelv, annyira nehéz megtalálni hozzá máshonnan a kulcsokat, érteni azt, hogy nekünk mi fáj és minek örülünk ebben a különleges kultúrában. Amikor az ember egy másik nyelvi közegben ír ezen az ördöngösen különös nyelven, azokról az őrületes dolgokról, amelyek a magyarokkal történnek, még inkább érzi, mennyire exkluzív, mennyire különleges dolog ez.

magyarnarancs.hu: Egy apróbb kiadó, a Felhő Café Könyvek adta közre a Nagy Ervin-könyvet.

PG: Azt érzékeltük, hogy erősebbek lettünk annál, semhogy mások erőforrásaira kelljen támaszkodnunk. Az Umbriai Magyar Köztársaság Művészeti Projekt is ilyen, mert ott van a magyar kultúra ránk háruló része, ahol csináljuk. Nem szorulunk rá, hogy más erőforrásokból részesüljünk. A Péterfy Akadémiához kapcsolódik egy kiadó, ami az Umbriai Magyar Köztársaságban van. Ez egy entitás, és nem tudom milyen, mert folyamatosan történik, és nem tudom, hogy hova vezet, de élvezem. Egy olyan művészeti projekt, ami folyamatos történésben van és minden szegmense a része ennek a művészeti projektnek. Ha könyvet adunk ki, az nem csak maga a könyv, hanem az Umbriai Magyar Köztársaság Művészeti Projektnek egy akcióművészeti eseménye.

 https://magyarnarancs.hu/sorkoz/peterfy-gergely-konyvet-irt-nagy-ervinrol-mi-csak-ugy-dumalgattunk-264932

magyarnarancs.hu: Visszatérve a barátságotokra Nagy Ervinnel. Van új tervetek?

PG: Gasztrotúrákat fogunk csinálni ősztől Umbriában. Egyelőre járom a szarvasgombás erdőket, a vaddisznó-feldolgozó manufaktúrákat, a kis kézi sajtüzemeket, olajütőket és a kis borászatokat. Egy olyan gasztro-kalandtúra lesz, ahol megyünk, és dumálunk Ervinnel, és ehhez lehet majd csatlakozni. Tervezünk színházat is csinálni az Umbriai Magyar Köztársaság Művészeti Projekt részeként. Todiban nagyon jó színház van, és a város művészileg nagyon befogadó. A nagy és szokatlan tervek érdekelnek, ezért beszélek most úgy, mint Münchhausen báró.