Drága Szalonna és Szalonnázó olvasók, kedves barátaink, hűséges támogatóink, tisztelt vendégszerzőink és kitartó ellenlábasaink!

Közös időszámításunkra és egy bezzeg elmúlt nyolc évnyi idő alatt kiforrott hagyományainkra, nem utolsó sorban a közelmúlt előzményeire (ITT és ITT) való tekintettel újfent elérkezett az idő, hogy megállapítsuk: vannak pillanatok, amikor le kell tenni a lantot, nyugodjék. Előfordul, hogy a lantot pengető emberek elfáradnak. Vannak pillanatok, amikor el kell távolodni ahhoz, hogy ha tisztán nem is, de legalább tisztábban lássuk azt, ami közelről homályos, megtévesztő és félrevisz. Bele kell nézni a visszapillantó tükörbe és számot kell vetni, szembe kell nézni azzal, amit ott látunk. Újra kell értékelni, hogy mi a fontos és mi nem az, mi az, ami épít és mi az, ami rombol, le kell tekerni a hangerőt, hogy az olykor elviselhetetlen hétköznapi zajban elsikkadó tiszta hangokat meghallhassuk. Hogy merre tartunk, tartunk-e egyáltalán valamerre ebben a szép új világban, amelynek sokkal inkább elszenvedői, mint alakítói vagyunk. Lehet, hogy ez azért van így, mert nem akarjuk ezt az egészet mindenáron, mert az alapfelszereltségünknek nem része a küldetéstudat, megkerülhetetlenségünk és pótolhatatlanságunk bizonyossága, mert nem akarjuk senkinek megmondani, hogy minek mi a tuti receptje, hány dolgot kell tudni miről, hogyan kell jól élni, és hány lépésben érhető el a mennyország.

Ebben a szűkebb értelemben vett szép új világban már jó ideje nemhogy nem ciki, nem hátrány, nem szégyen olcsó gazembernek vagy nagypályás szélhámosnak lenni, és tisztességes, becsületes emberek sokaságát nyelvet csapkodva, sátáni vigyorral, gátlástalanul megvezetni, de egyenesen abból lesz a közmegvetés tárgya, aki azt gondolja, hogy semmilyen típusú hatalom soha senkit nem jogosíthat fel a zsarnokoskodásra, hogy a hatalom legfeljebb eszköz, nem pedig a végső cél, amit az idők végezetéig hajszolni kell azért, hogy a sok hatalomból még több hatalom legyen. Hogy az erő nem azért van, hogy a gyengébbet folyamatosan főhajtásra kényszerítse, hogy teljesen mindegy, ki a többség és ki a kisebbség, a vélt vagy valós többség nem szolgálhat arra, hogy a vélt vagy valós kisebbség fölötti uralkodás kereteit biztosítsa, vagy hogy a mindannyiunk közös tulajdona nem azért van, hogy valakik fogják magukat és hazavigyék, majd röhögve széttárják a kezüket, hogy ez van, így jártatok, úgysem tudtok tenni ellene semmit.

Ha innen nézzük, akkor ahhoz a nyolc évvel ezelőtti pillanathoz képest, amikor az első sort leírtuk a Szalonnán, ki kell mondanunk – és ehhez se fürdőszobai tükörre, se visszapillantó tükörre nincs szükség -, hogy vesztésre állunk. Még úgy is, hogy soha senkinek, és magunknak sem ígértünk semmiféle győzelmet. Van valami, ami kristálytisztán látszik 2023 karácsonya előtt két nappal. Ami nyilván azért tűnik riasztó, rongyos közhelynek, mert tavaly ilyenkor is érvényes volt: nem jobb, viszont sokkal rosszabb hely lett a világ ebben az évben is, és ebben a világban hatványozottan rosszabb hely lett ez a huzatos Kárpát-medence is. Ahol már nyolc évvel ezelőtt is bőven látszódtak a sötét körvonalai annak, hogy merre tartunk. 2015 telén, amikor az első sort leírtuk a Szalonnán, azt biztosan nem tudtuk elképzelni, hogy nyolc évvel később egy küldetéstudatos ember képére formált ország teljhatalommal, rendeletekkel és az élet minden területére, a családi asztalok mellé, a hálószobákba, a baráti kapcsolatokba betüremkedő csaholó propagandával uralkodó kormánypártja perverz módon, ironikus és gonosz módon majd a saját szuverenitása védelmét is törvénybe írja. Mert nincs ki megállítsa és mert a soknál jóval nagyobb hatalmát is kevésnek érzi. Hogy ráadásul arra hivatkozik, hogy ezt azért teszi, hogy a polgárai egy részének orra alá borsot törjön, az még nyolc éve is abszurdnak tűnt volna.

Mint ahogy azt is nehéz lett volna elképzelni, hogy a 21. században, egy magyar szempontból fájdalmasan elveszített 20. század után, Európa eme szabadságharcosként emlegetett félperifériáján egyszer csak könyveket darálnak és fóliáznak, hús-vér embereket igyekeznek eltüntetni a nyilvánosságból, kvázi fertőző betegnek beállítani, vagy művészeti alkotásokat tiltanak be, mert ettől remélnek szavazatokat. Hogy mindennapos és elfogadott lesz a gyűlöletet plakátokra hányni, az ellenfeleket ellenségekké zülleszteni és emberi méltóságukban megsemmisíteni. Nem gondoltuk, hogy meg lehet tanulni együtt élni azzal, hogy akinek semmije nincs, az annyit is ér, hogy hajléktalannak, melegnek, liberálisnak, ateistának, baloldalinak, európainak lenni bűn. Sőt, ha jól értettük, már a nemzeti minimum is szitokszó lett. Nem is lehet ez másként, hiszen nincs annál nagyobb veszély az életünk minden területére befurakodó és ott magának beleszólási jogot vindikáló hatalom számára, mint az, hogy létezik/újra létrejön egy nemzeti minimum, ami összeköti azokat, akiket arra kondicionálnak a kokárda kisajátítása óta, hogy egymás ellenségei legyenek, hogy elhiggyék, hogy egymás miatt szar az életük. Az nagyon nagy baj lenne. Nekik tragédia lenne, és senkit ne tévesszen meg, hogy olyan szinten érinthetetleneknek gondolják magukat, hogy már nemcsak az ellenséget, de egymást is kommunistázzák.

Ha belenézünk a visszapillantó tükörbe, akkor azt látjuk, hogy mindaz, amin a sok éve leírt első sorainkban megrökönyödtünk, szinte nevetséges, ártatlan csínytevéssé szelídült ahhoz képest, hogy ma hol tartunk. Vesztésre állunk anyagi és erkölcsi értelemben egyaránt, és semmi vigasztaló nincs abban, hogy sokkal több dologban igazunk lett, mint amennyiben nem. Ennek semmi jelentősége, ha az ember nem úgy kel fel reggel, hogy neki így is, úgy is igaza lesz, mert ugye a meccs, addig tart, ameddig meg nem nyeri; ha hiányzik belőle az a legrosszabb értelemben vett küldetéstudat, amely korlátlan hatalommal párosulva a legnagyobb pusztításra képes. Amely a lelkeket akarja kisajátítani, a szavakat fosztja meg eredeti jelentésüktől, a gondolatok irányítására tör, és mindenáron az emberségéből akarja kiforgatni az embert. Az elmúlt évekre visszatekintve az látszik, hogy bár nagyon sokan vidáman együtt tudnak élni azzal, hogy mára a becsületes ember számít bűnözőnek, a gyáva tolvajból meg nemzeti hőst csinálnak, és mi is együtt tudunk élni vele, de elfogadni, beletörődni nem vagyunk képesek. Miközben jó ideje a túlélésünkért küzdünk, miközben ennek ellenére próbáljuk megőrizni az önbecsülésünket, és miközben tisztában vagyunk saját, végtelenül felszabadító jelentéktelenségünkkel, nekünk nyolc év után sem sikerült se elfogadni, se beletörődni, hogy menőnek számít átverni, becsapni, meglopni azokat, akik bíznak bennünk. Nem azért, mert bárki ezért fizet, és ezt várja el tőlünk, hanem mert erre kötelez a lelkiismeretünk. Akkor is, ha ebből nemhogy Seychelle-szigeteki nyaralás nem lesz, de néha holnapután se.

Most egy időre letesszük a lantot, az úgynevezett utolsó dobásunk előtt egy időre kiszállunk a hírzajból, amivel eddig sem akartuk felvenni a versenyt, és ahogy eddig mindig, most is mindenkit arra bíztatunk, hogy kövesse a példánkat. Nem azért, mert amiről elfordítjuk a fejünket, az onnantól megszűnik létezni és problémának lenni, hanem mert egy életünk van, mert a mentális-lelki egyensúlyunk és egészségünk mindennél fontosabb, vagyis mert a lemerült elemek maguktól nem töltődnek fel. A mocsok viszont garantáltan megvár. Elsősorban a karácsonyra, nem utolsó sorban a veszteségeinkre, a kimerültségünkre való tekintettel, és azért, hogy az utolsó dobásunk méltó legyen ahhoz, amit eddig is képviseltünk, hogy a lehető legjobb döntést tudjuk meghozni a jövővel, a közös, a Szalonna és a Szalonnázó közösségének jövőjével kapcsolatban, vagyis azért, hogy egyáltalán lehessen jövőnk, most egy kis türelmet kérünk mindazoktól, akiknek fontos az, amit csinálunk, akik a kezdetektől támogatnak, vagy útközben csatlakoztak hozzánk. A következő két hetet arra szeretnénk és arra fogjuk fordítani, hogy egyrészt kicsit megpihenjünk, eltávolodjunk a közélet mérgező mocsarától, erőt merítsünk a csendből, a szeretteinkből, a könyveinkből, a friss levegőből, illetve másrészt arra, hogy kitaláljuk és rögzítsük, milyen formában és formátumban, milyen esetleges újdonságokkal, változtatásokkal, helycserékkel és ötletekkel tudunk tovább működni. Annak dacára, hogy nagy valószínűséggel ennek az újratervezésnek a részeként kevesebben folytatjuk majd, úgy szeretnénk visszatérni, hogy nem kevesebbet, hanem többet tudjunk nyújtani. Ez az elvi minimum. Ennek ahogy eddig, most is komoly materiális feltételei vannak, de még van egy utolsó dobásunk, a legjobbat akarjuk kihozni belőle.

Az utolsó szó jogán szeretnénk megköszönni mindenkinek az egész éves figyelmet, érdeklődést, törődést, bíztatást, támogatást. Kérjük, aki teheti, akinek ez jelent valamit, álljon mellénk! (A Szalonnát ITT  lehet támogatni, a Szalonnázó extra cikkeire ITT lehet előfizetni.) Nem azért, mert nélkülünk nem kel fel a Nap, vagy nem váltódik meg a világ. Szó nincs erről. Annyiról van szó, hogy tök jó, hogy van ez a közösség, amelyik nem birtokolja a bölcsek kövét, nem gondolja, hogy pótolhatatlan és küldetése van, a világot végképp nem akarja megváltani, ezzel szemben nem tartja tolerálhatónak, hogy hazudni, lopni rendben van, hogy a becsületes embernek kell szégyenkeznie és magyarázkodnia, miközben a gyáva tolvajt szentté avatják. Nem egyszerűen nem tartja elfogadhatónak, de szóvá is akarja tenni. Hogy ahol nincs nemzeti minimum, ott zsarnokság van, jövőtlenség és rothadás van.

Ha valami égbekiáltó történik, akkor hamarabb, ha nem történik semmi égbekiáltó, akkor legközelebb 2024. január 8-án, hétfőn jelentkezünk régi-új formában! Addig is képmutató sallangok és cukormáz nélküli szép karácsonyt, és lehetőleg sokkal boldogabb új évet kívánunk mindenkinek!

Szerkesztőség

https://kolozsvaros.com/2023/12/22/ahol-nincs-nemzeti-minimum-ott-zsarnoksag-van-jovotlenseg-es-rothadas-van/