- Megölted Suannakát! Miért ölted meg Suannakát? Miért vetted el tőlem Suannakát? – támadt rám a srác vádlóan.

Most én jöttem zavarba, de kíváncsi is voltam:

- Ki az a Suannaka?

- Az indián, akivel felnőttem! Te, te, te – kereste rám a jelzőket a kilöttyentett sörben, de nem találta. - Tudod, amit a Víg Misi gyerekkorom óta énekel: Suannaka, Suannaka, Suannaka. Elraboltad tőlem, megölted, kinyírtad, mintha soha nem is lett volna.

-ÓÓÓÓÓÓÓÓÓÓ! – most értettem meg, évszázadok árán, lassított felvételben, de végül is leesett a tantusz és összeraktam a képet.

- „Suhannak a”, mármint a mercik a verőfényben a körúton, erre gondolsz?

- Ezért kellett haza gyere, hogy felállj a színpadra és elmagyarázd és egy szikével széttrancsírozd nekünk a szöveget, hogy kitépd a szívemből az indiánomat, hogy eltaposd?

*

Éreztem, ezt már nem fogom tudni rendbe hozni.

Vajon hányan hitték azt, hogy a dal, amit évtizedekkel ezelőtt írtam, egy misztikus Suannaka nevű indiánról szól és nem pedig a körúton suhanó mercikről, amelyek egyike képzeletemben Nagy Miklós (Micu) kultuszminiszter holttestét repítette valahová egy perzsaszőnyegbe tekerve miután szájba lőtte magát a szolgálati fegyverével az irodájában a szőnyeg alatt…

A perzsaszőnyeg annó úgy került a képbe, hogy az a hír járta, mielőtt kinyírta magát 1974 tavaszán, munkatársait meghívta egy piknikre az irodájába az ott terpeszkedő perzsaszőnyegre. Fiatal, 41 éves, idealista miniszter volt alig egy éven át, aki azt hitte közvetíteni tud a tisztogatók és a kiszemelt áldozatok között, és hát ez rövid úton nem jött össze neki, beletört a bicskája, és emiatt aztán el is sült a fegyvere.

* 

Tudom, ez egy nagy hülyeség, de valamiért akkor úgy képzeltem, hogy mindez a Magyar Tudományos Akadémia épületében történt. Talán mert mikor először rappeltem el Dalos Gyuri költő barátomnak a dalt, épp lefordultunk a Lánchídról a Roosevelt térre és elindultunk a József Attila utca irányába. Itt ezen a sarkon repítette széjjel a sarki épületet a fejemben a Zabriskie Point című kultfilm csodálatos érzéki táncosnő-titkárnője, Dária, aki a Halál völgyében, a vörös sziklasivatagban szeretkezett a puszta földön a rendező, Antonioni kérésére. Pontosabban ő a saját építész főnökének Los Angeles környéki sivatagi luxusvilláit lobbantotta szét képzeletében, miután szerelmét tévedésből lelőtték a rendőrök, hogy a villákkal együtt szétrepítse a fogyasztói társadalom szilánkokra hasadt luxustermékeit. Én pedig énekórán, ahol tilos volt énekelni és csak szavalni lehetett a Csinom Palkót, Csinom Jankót, a Zabriskie Point gyönyörű táncosnőjévé váltam és lézerlámpákról fantáziáltam, melyeket a szomszédos házak tetejére helyeztek el (akár a negyed évszázaddal későbbi Ötödik elemben), melyek lézersugarai a József Attila utcai sarki épület tetején találkoznak és ez a találkozás a magasba emeli az épületet, majd szétveti.

 *

Ezen a sarkon árusítottam gimi után délutánonként a Népszabadságot és minden egyes nap megkerestem a százast a miniszoknyámban, testhez álló ingemben, hatalmas vörös hajkoronámmal. Nem volt nehéz pár óra alatt eladni mind a száz lapot a kocsiknak, melyek megálltak a vörös lámpánál a sarkon. Pontosabban, ha százat vittem ki száz fogyott, ha kétszázat vittem ki, akkor kétszáz fogyott. És aztán megjelent a nálam jóval idősebb filmrendező pasim és én boldogan odaadtam neki minden bevételem, hogy elkártyázza és eligya. Nekem meg ott maradt a pénztől koszos üres markom. Ezért tudom, mit érezhetnek a prostik, mikor odaadják a stricijüknek a pénzüket, egy fajta beteg büszkeséget, hogy ők tartják el ezt az erős és fontos férfit, aki nélkülük semmi és senki volna, vagy legalábbis nem volna fizetőképes piás és kártyás.

Aztán egy szép nap arra jött egy rendőrautó és elüldöztek, nem árusíthattam többet ott a sarkon a lámpánál újságot a kocsiknak, és a többi használható sarok meg már mind-mind más árusok felségterületét képezték.

*

De visszatérve a srácra, aki leöntött sörrel, mert megfosztottam kedvenc indián hősétől, akivel felnőtt, és aki vigyázott rá, pontosan tudom mit érzett, mert valami hasonló történt velem, mikor egyszer bejött a bankba – ahol pénztárosként dolgoztam NYC-ben – Joseph Heller, A 22-es csapdája szerzője és be akart váltani nálam egy nagy összegű csekket. Vagy egy tucatszor elolvastam hitetlenkedve a csekken a nevet, mielőtt félénken megkérdeztem, hogy ő írta-e A 22-es csapdáját. Joseph Heller meg azt válaszolta, hogy siet és ne húzzam az időt. A jobb fiókomban voltak a százasok, pont hogy ne lehessen könnyen összekeverni a bal fiókomban tartott tízesekkel, húszasokkal, ötvenesekkel. Óvatosan leszámoltam mind az ezer dollárt százasokban, amire ő mogorván visszadobta őket. Mégis mit gondolok, ki fog neki százasokból visszaadni? Húszasokban és tízesekben kéri a pénzt. Ekkor már nem bírtam tovább, könnyek szöktek a szemembe és úgy zokogtam neki, hogy de hát Ön volt a kedvenc szerzőm Kelet-Európában! Amire Joseph Heller mogorván azt válaszolta, hogy ne tartsam fel, már így is késésben van. Igen, ebből a kis találkozásból egy életre levontam a tanulságot, soha se találkozz kedvenc szerződdel, mert életveszélyes, minden maradék földi illúziódtól képes megfosztani, ahogy én se tudom már visszaadni soha többet a srácnak Suannakát, és senki másnak se, pedig már kezdtem megkedvelni ezt semmiből felbukkant szuperhőst. Ember tervez, Isten végez. Hasonlóképpen a szerzői szándékot is félretolják az isteni olvasók, jelen esetben hallgatók, hogy maguk valósítsák meg, teljesítsék ki a szöveg isteni értelmet. Örültem Suannakának, a mitikus indián főnöknek, akit akaratlanul hoztam a világra, és öntudatlanul semmisítettem meg. Vagy talán még se? Ez a kedves, dühös fiatalember a női kló ajtófélfájának dőlve, talán még se engedi elenyészni gyerekkori hősét, aki erőt adott neki a nehéz pillanatokban, valahol a körúti csendben, a verőfényben, a mercik néma suhanása közben.

Egy biztos, a Roosevelt tér határozottan nem egy Bermuda háromszög, itt nem eltűnnek a dolgok nyomtalanul, hanem pont fordítva, felbukkannak a semmiből, megtermékenyülnek, benépesítik a teret, megsokszorozzák erejüket, egyre több képtelen összefüggést teremtve, egyre több történetszálat indítva el.

Itt van például Dária, a Zabriskie Point táncosnő hősnője, akire irigykedve és felháborodottan néztem. Igen, bezzeg Amerikában lehet valaki magas és testes és mégis elmehet balett táncosnőnek, engem meg elhajtottak a budapesti balettintézet kapujából, mikor felvételizni mentem tizenkét éves koromban, mert azt mondták túl magas vagyok. Biztos más gondok is voltak velem, mert sehogyan se valósítottam meg az orosz balett számára ideális cérnalányokat, akiket emelgetni tudnak a fiúk. Pár évtized múlva viszont már hálás voltam, hogy elhajtottak, mikor bemutattak egy dokumentumfilmet, amelyben a kislányok egy szál bugyiban álltak sorban a felvételin, miközben a mesterek tapogatták és méricskélték őket. Ezt a közmegaláztatást szerencsésen megúsztam. Pont olyan szerettem volna lenni, mint Dária, de lettek volna veszteségeim is, ha én valóban Dáriává válok, mert akkor sohase tudtam volna megírni a dalt, amit Víg Misiéknek adtam, akik híressé tették és bevésték piciny kelet-európai örökkévalóságunkba.