„Az az út, amelyet végigjártam, nem a liberalizmustól vezet a konzervativizmusig. A liberalizmus meg a szocializmus ideológia, a konzervativizmus pedig nem az. Gondolkodásmód, észjárás, habitus, talán jellem is, de semmiképpen sem ideológia. Tehát nem egyik eszmétől a másik eszméig vezetett az utam. (…) Nem fontos számomra, hogy gondolatomnak mi köze van a liberalizmushoz vagy a szocializmushoz. Tehát amikor egy-egy döntést hoztam miniszterelnökként, nem ideológiai megfontolások vezéreltek, hanem csak az, hogy mi áll az érdekében 15 millió embernek.”

Ez az idézet már jó húszéves, 2002-es, de még ma is izgalmas belegondolni, hogy Orbán Viktor hogyan gondolkodott a saját ideológiai átalakulásáról. Arról az átalakulásáról, amivel előbb Tamás Gáspár Miklóst próbálta meg kiszabadítani a rendőrök gyűrűjéből 1989-ben, majd később ugyanez az ember egy tökéletlenül működő, de működő demokráciát lecserélt egy tekintélyelvű rendszerre. A miniszterelnök saját bevallása szerint „annyi szabadságunk van, amennyi hatalmunk”, ebben pedig benne van Orbán egész politikai hitvallása – erre jutott magyarul most megjelent friss könyvében Stefano Bottoni olasz–magyar történész, a Firenzei Egyetem docense, aki korábban a Magyar Tudományos Akadémia munkatársa is volt.

A hatalom megszállottja. Orbán Viktor Magyarországa című könyv nem kevesebbre vállalkozik, mint hogy a miniszterelnök életén és munkásságán keresztül mutassa be Magyarország elmúlt negyven évét. És a könyvet olvasva

elég húzós egyben szembesülni Magyarország elmúlt negyven évével, főleg, hogy ebből tizenhét éven át Orbán Viktor vezette az országot.

Mostanában persze úgy tűnhet, az égből is Orbánról szóló könyvek potyognak. Egykori párttársa, Szelényi Zsuzsanna is most írt róla egyet, és bár mindenki tudja, hova fut ki a sztori, mégsem lehet eleget olvasni arról, Orbán hogyan építette ki a hatalmát, és hogyan bontotta le lépésről lépésre a demokráciát.

Ahogy arról sem, hogy Bottoni szerint adott egy évek óta a székéből kirobbanthatatlan miniszterelnök, akinek a politika nem erkölcsi érték, hanem eszköz a vezető szerep megszerzéséhez. Hiszen már a keresztnevében is benne van, hogy ő csak győztes lehet. Még akkor is, ha a feleségével indul el egy síversenyen, ahol Lévai Anikó ér be elsőnek, de Orbán ezt sem tudja szó nélkül hagyni, inkább átíratja a játékszabályokat, hogy legyen külön női és férfi kategória.

Ezt a könyvet Bottoni már évekkel ezelőtt olaszul, olasz közönségnek kiadta – végül szinte egy teljes újraírással, új részek hozzátoldásával pár hete magyarul is megjelent. A kötethez a Magyar Hang gyűjtött pénzt, és ők is adták ki – az viszont érdekes, hogy már a megjelenése előtt is úgy reklámozták, mint a könyvet, amit nem mertek itthon kiadni. A közel háromszáz oldalas könyvben ugyanis valójában szinte nincs olyan, amit ne lehetett volna már eddig is tudni – kivéve talán egy Gyurcsány Ferencről szóló történetet, de róla majd később. És nevezték már Orbánt cifrábbnak is hataloméhesnél, mint hogy ez keltett volna zavart az űrben. Mindenesetre a könyvet azért csak kiadták, a nyomda neve viszont nem került bele.

A kellemetlenné vált vendég

Orbán Viktor intelligens, okos, rátermett, eredeti, akinek rendkívüli taktikai, sőt stratégiai tulajdonságai vannak, és aki egy nagyon hatékony politikai taktikus. Bottoni néhány oldalanként ilyen jelzőkkel jellemzi a miniszterelnököt, ezekből a leírásokból pedig kicsit sem az az ember jön le, aki egybites üzenetekkel sulykolja a nézőket a tévén keresztül, vagy aki a koronavírus-járvány alatt azt játszotta, hogy meggyűlik a baja a Pfizer szó kiejtésével. Persze, ez amolyan kis túlzás a részemről, hiszen nyilván egy ember, aki 2010-től saját apparátust és hátországot épített ki, ahol szinte mindenki az ő kegyeiért és elismeréséért verseng, és aki egy évtized alatt képes volt a saját képére formálni egy egész országot, az feltehetően mindegyik a fent felsoroltak közül.

A sztorit két részre lehet osztani: van az első, pont a könyv feléig, ami a kis Viktortól tart 2010-ig, a másik fele pedig az újabb hatalomra jutástól sorolja fel rapszodikusan, hogy a Nemzeti Együttműködés Rendszerének kiépítése mellett mennyi minden épült le Magyarországon.

De kezdjük a vidámabb részével! A felcsúti évek és apai pofonok után érdekes felelevenítés, hogy az ember, aki most jött ki a templomból, fiatalon még milyen vallásellenes volt. Lévai Anikóval például csak polgári házasságot kötött, és csak tíz évvel később, felesége kérésére engedve tartott egyházi esküvőt is. És a gyerekeit vajon ki keresztelte meg? Az az Iványi Gábor, aki ma már arról beszél, a hatalom el akarja lehetetleníteni, mert a kormány már eltávolodott azoktól az értékektől, amiket képviselve közösen rendszert váltottak 1989-ben.

Akit érdekel a magyar politika, azt talán érdekli Orbán Viktor is. Így aztán arról olvasni, hogy nőtt fel a Kádár-korszak puha diktatúrájában, hogy jutott ki Soros-ösztöndíjasként fél évre Oxfordba, hogy aztán az egyetem később egy huszárvágással eltüntesse a kellemetlenné vált vendéget az alumni diákok listájáról.

A könyv az ezután következő nagyjából nyolcvan oldalon eléggé leül. Túl sok időt kap az MSZMP, Csurka István vagy épp a zsidók élete a 20. században. Ezek a részek tele vannak elég száraz tényközlésekkel, és fájóan hiányoznak belőle a sztorik. A történetek, a kulisszatitkok, amik kicsit közelebb hoznák a ma már történelemnek számító időket, és amiktől a jelenetek a lapokon elevenednének meg.

Bottoni felhozza a négyigenes népszavazást, de alig magyarázza meg, mi volt az – a '89-es népszavazáson arról kérdezték az embereket, közvetlenül válasszanak-e köztársasági elnököt, feloszlassák-e a munkásőrséget, elszámoljon-e a vagyonával a Magyar Szocialista Munkáspárt (MSZMP), és szűnjenek-e meg a munkahelyi pártszervezetek. Ugyanígy egy szóval említi a Fidesz 1993-as székházbotrányát. Pedig Orbán pártja akkor adta el az MBK Banknak az államtól kapott pártszékházat, a pénzből pedig a párt gazdasági hátterét kezdték el felépíteni. Az ügyletet igencsak megsínylette a párt támogatottsága.

Rég voltak ezek, de ha már belekerülnek egy könyvbe, az ilyeneket azért is érdemes megmagyarázni, mert egy mai tizen- vagy huszonévesnek nem biztos, hogy túl sok fogalma lesz arról, mi az a „székházeladás ügy”, amivel az egyik oldal alján találkoznak. Az viszont pozitívum, hogy ez a hiányosság nagyjából pont ennél a kettőnél történik csak meg.

Gyurcsány a kanyarban előz

Nincs magyar történelem – mondjuk a kormánymédiában magyar mindennapok sem – 2006, Gyurcsány Ferenc vagy épp az őszödi beszéd nélkül. Bottoni pedig egy egészen érdekes narratívát hoz be erről (bár egy interjúban azt mondta, ezt nem ő állította először), méghozzá azt, hogy

Gyurcsány Ferenc saját maga adta ki a Kossuth rádiónak az őszödi beszédét, hogy beelőzze Orbánékat, akik egy kormányellenes tüntetésen akarták azt először lejátszani.

A könyv szerint az akkori szocialista miniszterelnök ezzel akarta tompítani az ügy élét – hát, ez nem annyira sikerült neki. Bottoni erről nem lehetséges narratívaként ír, hanem szinte tényközlésként.

Az utána következő kormányellenes, eldurvult tüntetéseknek viszont nem annyira feldolgozott mozzanata – a könyvben viszont megjelenik –, hogy október 23-án Orbán Viktor elmondta a beszédét a Deák téren, majd „a pártérdek nevében cserben hagyta közösségét. A kormány gazdaság- és szociális politikájának lerombolását célzó népszavazás kiírását bejelentő beszéde végén az ellenzéki vezető azonnal elhagyta a teret. Hívei és a járókelők ellenben ott maradtak a rendőrség karmai között.”

Van, ami nem változik

Persze arról is érdekes olvasni, hogy a manapság éppen egy oxfordi professzornak beszólogató Schmidt Mária hogyan akarta kipaterolni Orbánt a Fideszből a vesztes 2006-os választások után, de az igazán élvezetes részek például azok, amikor Bottoni arról ír, hogy Orbánnál ez a Nyugat-ellenesség egyáltalán nem új keletű dolog: már kétezer környékén is úgy beszélt, „nem történik tragédia, ha nem valósul meg a 2003-as csatlakozás. Most sem vagyunk az unió tagjai, s mint látjuk, van élet az EU-n kívül is. De nem erre készülünk. Azért sürgetjük az integrációt, mert az újabb lökést adna a gazdaság fejlődésének.”

Orbán tehát már akkor is inkább csak gazdasági érdeknek látta a csatlakozást, a boldogulás egyik eszközének, mintsem szoros szövetség keresésének. És már ekkoriban is a nemzeti szuverenitás narratíváját tolta, meg azt, hogy a nemzeti érdekeket nem lehet alárendelni egy mélyebb integrációnak. Izgalmas a mából visszaolvasni ezeket a gondolatokat.

A könyv második fele akkurátusan felsorolja, hogyan kebelezte be az országot a megszakítások nélküli Orbán-kormányzás 2010-től. És bár a pontokat mindenki ismeri (menekültellenesség, Soros György, Brüsszel, melegellenes lépések, Brüsszel, CEU, MTA ellehetetlenítése, Brüsszel, KESMA létrehozása, sajtótermékek beszántása/bekebelezése stb.), olvasás közben nem lehet másra gondolni, csak arra, hogy az emberek ingerküszöbe már az egekben van, és szinte már mindent át lehet rajtuk következmények nélkül nyomni. Elég csak az emberek bizonytalanságát és félelmeit kihasználni, és egy alternatív valóságba ringatni őket (mindenki ellenünk van, mi vagyunk mindig az áldozatok, de mi majd jól megmutatjuk nekik, hogy a magyarokat bizony nem ilyen fából faragták). Hiszen újra és újra a „demokratikusan megválasztott miniszterelnökre” és pártjára voksolnak.

Csak Bottoni kritikájaként lehet értelmezni azt a részt, amikor felemlegeti, mekkora különbség van a generációk között: hogy míg Orbán idejében az egyetemisták és huszonévesek aktívabbak voltak a közéletben, az adott regnáló rendszer ellen szerveződtek és léptek fel, addig most nem hallatják a hangjukat, nem lépnek fel, pedig ahogy a rendszerváltás előtti időkben, úgy most is épp a fejük felett építik le a rendszert. Ehelyett inkább külföldre költöznek. Most egyedül a középiskolás diákok tesznek bármit, vonulnak utcára, de közben ők is csak pár százan vannak. Nem árasztják el több százezren az utcákat, hogy a kormány ellen tüntessenek.

A Moszkva teret azért nem kellett volna

Nincs Orbán-könyv Putyin nélkül, így az orosz elnök itt sem maradhatott ki a sztoriból. Már szinte az unalomig ismert, hogy Orbán ellenzékben még oroszellenes volt, és Gyurcsányt kritizálta, amiért Putyinhoz közeledik, aztán egy száznyolcvan fokos fordulattal hirtelen már Orbánból lett a legnagyobb orosz szövetséges. Bottoni itt megjegyzi, hogy őt eléggé zavarja az, hogy „Orbán Viktor Oroszországgal kapcsolatos irányváltozása a jelenkori magyar politikatörténet legnagyobb rejtélye”, és hogy „ennyi idő után sem kerültünk közelebb ennek megfejtéséhez”.

Ezután két okot nevez meg a miniszterelnök ideológiai pálfordulására: az oroszok vagy valami kompromittáló információval tartják a markukban (erre azóta sincs bizonyíték, és a könyv sem mutat fel ilyet), vagy egy olyan kölcsönös üzleti együttműködésről van szó, „amire leginkább a visszautasíthatatlan szó illik”. Arról például kevés szó esik, hogy a 2010-es választások előestéjén Simicska Lajos – aki akkor még nem tartotta egy gecinek a barátját – Moszkvában járt, az FSZB központjában, ahol egy magas rangú tiszttel megbeszélték, milyen jó magyar–orosz gazdasági együttműködés lesz azután, hogy másnap a Fidesz behúzza a választási győzelmet. Ahogy Orbánék arról sem nagyon beszélnek, amikor az oroszok kifejezték Orbánnak, hogy azért annyira nem tetszett nekik, hogy a Moszkva teret átnevezték Széll Kálmán térre.

Többször felbukkan a könyvben a Kádár-rendszer, amiben a kormányzati politika közepén a család volt és a gyerekvállalás ösztönzése. Évekkel később Orbán is leporolta ezt az ötletet, hosszú ideje afelé tolnák a nőket, hogy szüljenek. Bottoni véleménye szerint Kádár János ügyeskedésére és hintapolitikára épülő rendszere köszön vissza a Nemzeti Együttműködés Rendszerében (NER), hiszen Kádár „évtizedeken keresztül lavírozott a szovjet birodalom – amihez tartozni kellett – és a piacgazdasági demokráciát építő Nyugat között”. De a történész arra jutott, hogy

„a NER 2023-ban zártabb és fegyelmezettebb parancsuralmi rendszert működtet, mint a Kádár-rendszer az 1980-as években”.

Ráadásul egészen addig elmegy, hogy szerinte a 2018-as választás volt a vízválasztó. Ez volt „az utolsó lehetőség arra, amikor vissza lehetett volna forgatni Orbán Viktor hűbéri típusú rendszerének kerekét. Innentől kezdve szinte képtelenség visszatérni a 2010 előtti deficites demokráciához.” A könyv tehát egészen negatív végkifejlettel zárul. Ez mondjuk nem annyira furcsa azok után, hogy Orbán maga is azt mondta tavaly Tusványoson, hogy már 2030-ra gyúr.

A könyv maga sok újat nem állít – már annak, aki bármennyire is követi a magyar közéletet és politikát –, mégis fontos, hogy senki se felejtse el, az ország miniszterelnökének milyen is a hozzáállása a politikához és a saját vezetői szerepéhez. A könyv segít abban, hogy egyben elevenítse fel az olvasónak az elmúlt negyven év történéseit és Orbán hatalmának bebetonozódását, de ez valószínűleg továbbra sem fel fog eljutni azokhoz, akik a kormánymédiából tájékozódnak Magyarországról.

Stefano Bottoni: A hatalom megszállottja. Orbán Viktor Magyarországa, a Magyar Hang kiadója – Alhambra-Press Bt., 2023

A közelmúltban egymás után két könyv is megjelent Orbán Viktorról. Szelényi Zsuzsanna – Szétzilált ország című könyvét külön cikkben, a szerzővel készült interjúban mutattuk be.

https://telex.hu/belfold/2023/06/22/stefano-bottoni-orban-viktor-a-hatalom-megszallottja-konyv