Azon gondolkodtam, a nyilvánvalón túl miért zaklat fel mindenkit annyira a svájci farkas ügye, amely hetek, hónapok óta vándorolt kelet felé, mindenhol örült neki mindenki, aki a természettel foglalkozik, de Magyarországon, még éppen mielőtt sikerült volna elhagynia az országot, a határ előtt egy szadista állatkínzó, akinek a magyar szokásjog és jogszabályi környezet megengedi, hogy kiélje beteg hajlamait, csak vadásznak kell neveznie magát hozzá, agyonlőtte.
Olyan jellemző, olyan sokatmondó ez a történet, mintha egy kissé didaktikus író írta volna valami olyan helyről, ami A Gyűrűk Ura Mordorára hasonlít, amit átjár a sötétség és a gonoszság, és az benne a letaglózó erejű, hogy nem író írta, hanem igaz. Mi pedig nem annyira szeretnénk Mordorban élni. „Fázunk és éhezünk / S átlőve oldalunk, / Részünk minden nyomor... / De szabadok vagyunk!”, írja Petőfi a farkasokról, és épp ez az.
A farkas, a nemes állat valahogy a szabadság képviselője, ráadásul nyugatról, a Nyugatról jön, amiről azért minden józan ember tudja, hogy akármit hazudik is a propaganda, jobb lehet ott élni, mint itt, például mert van vécépapír az iskolában, sőt van elég tanár is, és nem hal meg attól egész biztosan a nagypapád, ha kórházba kerül, és te sem kilenc hónap múlvára kapsz időpontot a most fájó térdeddel.
Mintha a farkas ezt a szabad világot jelképezné.
Besétál ebbe a baljós és sötét hangulatú helyre, ahol ilyen farkast évtizedek óta nem láttak, és a helyről tényleg kiderül, hogy egy csapda, hogy nem tűri meg az itt kódorgó, szabad állatot, és tényleg megtörténik, amitől tartottunk, és aminek egyetlen eleménél sem történhetne semmi mocskosabban: eleve az, hogy kilövik a védett állatot, aztán az, hogy aki kilőtte, az persze meg akarja oldani okosba’, majd ő bedobja a folyóba, hogy ne lássa senki, és amikor lebukik, akkor elmondja, hogy hát ő azt hitte, hogy kutya, mert persze az, hogy egy úgynevezett vadász azonnal agyonlövi a cuki kis Pajtást, akiről a gazdi óvatlanul levette a pórázt az erdőben, az természetes, mi is lenne azzal a gond?
És már most tudja mindenki, hogy úgyis megússza, mert a vadászat ebben az elcseszett országban az urak játéka, az volt Rákosiék alatt is, hát most mi változott volna, és amit az urak is csinálnak, azt békén kell hagyni, a focit, a szotyizást, a kurvázást meg a vadászatot.
És nem először történik ez így, épp most lőtte ki valaki engedély és felszólítás nélkül, minden hivatalos döntés elé vágva a Margitszigetre tévedt vaddisznót, mert arra izgult fel, hogy lelőheti azt a lényt, amivel egy fél ország rokonszenvez, de volt már itt világhírű biciklista, akit a világon mindenhol örömmel láttak, de itt minálunk azonnal ellopták a bringáját.
Azért zaklat fel mindenkit annyira a farkas esete, mert egy olyan ország képét mutatja, amiben nem lehet élni.
Ki akar ilyen országban élni?
Ki akar Európa Mordora lenni? Ki akar azzal szembesülni, hogy valaki mindig ránk erőszakolja, hogy de igenis azok vagyunk?
Fázunk, éhezünk, átlőve oldalunk, részünk minden nyomor, és még szabadok sem vagyunk.
Hogyan lettünk mi is magányos farkasok?
Amióta kijött a hír, hogy lelőtték a Svájcból szabadon idáig kóborló farkast, elárasztották a hírfalakat az elkeseredett és dühös posztok. Kommentek ezreiben szidják az országot, ahol már nem is lepődünk meg azon, hogy ilyesmi történik, olyan eset, ami máshol vélhetőleg elképzelhetetlen lenne. Van néhány nyilvánvaló és politikai vonatkozásokkal is bíró aspektusa az ügynek, ami viszonylag könnyen érthető, de vannak mélyebbek is, amelyek miatt érdemes alaposabban is írni róla. Az ilyen heves reakciók mozgatórugói ugyanis csak részben tudatosult dolgok, a legmélyebb indulattriggerek inkább tudattalanul működnek.
Az ügy politikai leckéje elég evidens, de képes-e belőle okulni a hatalom?
Kezdjük talán a politikai leckével, amiből egy okos vagy ravasz hatalomnak illene tanulnia, mert ez a közfelháborodás jóval túlmutat a pártok szekértáborain. Persze Borsoddal kapcsolatban is vannak kemény sztereotípiák az ország többi részénél is barbárabb világról, meg a vadásztársadalom legalját is minősíteni látszik az esemény – mindezeket az előítéleteket megerősíti az esemény. A hatalom szempontjából azonban lényegesebb annak felismerése, hogy nem kéne tovább feszíteni azt a húrt. Az uralkodó „elit” törvények felettiségét úgy ábrázolják mint valami új arisztokráciát, amelynek tagjai vadászgatnak az újonnan szerzett kastélyaikhoz tartozó erdőkben, új uralkodó osztályként viselkednek, ahova nem lehet már bekerülni, legfeljebb beleszületni. Leginkább a Semjén–Lázár-vonalon láttuk a vadászatnak ezt a fajta promóját, aminek legjellemzőbb epizódja az volt, hogy Semjén helikopterről vadászott szarvasra. Ha van, ami visszatetszővé tud tenni egy hatalmat, akkor az a végtelen arrogancia, ami ebből árad. Ez aligha jön jól nekik, különösen amikor épp rekordokat dönt nálunk az élelmiszer-infláció.
Ezen a politikai síkon nem túl nehéz lefordítani az elkeseredett reakciók üzenetét és azt, hogy miért azonosulnak olyan sokan a magányos farkassal, akiben a szabadság talán utolsó eleven jelképét és megtestesülését látják egy reménytelenül szolgaivá tett csicskavilágban, ahol az új uralkodó osztály minden szabad elemet ugyanígy le szokott vadászni.
Mivel ez a farkas is migránsként jött az országba, eszünkbe juthat az a bizonyos óriásplakát is, amivel nemrég a migránsfóbiát erősítették közpénzből, és amit szegény farkas nem láthatott, mert akkor talán nagy ívben kerülte volna el e hont: „Ha Magyarországra jössz, tiszteletben kell tartanod a kultúránkat” – illetve jelen esetben inkább a kultúránk hiányát a vadászatban is.
A farkas mint a természet jelképe
A farkas nemcsak a szabadság, hanem a vadon jelképe is, a valóban szabadon élő állatvilágé, amit mára gyakorlatilag felszámoltunk. A nemzeti parkokban is emberek kontrollálják, etetik és lövik a „vadon” élő populációkat. Körülbelül olyan szabadon élhetnek, mint a rezervátumokba zárt indiánok. Pedig a yellowstone-i nemzeti parkban is azt figyelték meg, hogy sokkal jobban működő természetes egyensúlyt hoztak magukkal a farkasok, amikor odaengedték őket. A csernobili tiltott zónában, de másutt is a farkasok megjelenése az a pont, amikor igazán vad, természetes körülmények jöhetnek létre, mert a farkasok sosem vadásznak le véletlenül makkegészséges egyedeket. Mintha jobban tudnák a vadászoknál, milyen az igazi vadgazdálkodás – talán mert sokkal régebb óta gyakorolják, és mert sosem motiválja őket a pénz, az anyagi haszonszerzés.
A lelőtt magányos farkasban így a szemünk láttára szisztematikusan felszámolt természet jelképét is siratják most.
Többször hallhattuk, hogy a mi költöző gólyáinkat viszont Afrikában lövik le a helyiek. Ez esetben a motiváció árnyalja a képet. Ott ugyanis éhségből teszik, és megeszik, nálunk viszont a kocsi platójára dobják, ki tudja, milyen barbár megfontolásból.
A sors iróniája, hogy ma már egy magányosan kóborló farkasra is jeladót raknak, és minden lépéséről tudnak valamilyen központban. Ez is érdekes, érzelmileg cseppet sem közömbös vonatkozása a történetnek. Az ügy egy újabb vonatkozása, ami más aspektusból magyarázza azt, hogy miért tudunk azonosulni vele. Az okosnak hazudott világ valójában a totális megfigyelés és technológiai kontroll világa. Mert ugye nekünk is minden lépésünket figyelik, látszólag lehetetlen kitörni ebből, de valahogy titkon sokan azt remélhették, a magányos farkas majd falkát alapít valahol, és közös erővel leszedik a jeladót is, hogy tényleg szabadon élhessenek. A magányos farkas tehát az egyre magányosabban élők hőse is egyben, és a szinglitársadalom legújabb jelképe.
Itt érkezünk el a legmélyebb, leginkább tudattalanul működő rétegekhez, melyek azt mutatják meg, hogy miért vált ki olyan mély és heves érzelmeket a magányos farkas lelövése. Sokan olvastak ugyanis róla, hogy azért kóborol, hogy valahol végre párt találjon és családot, falkát alapítson. Ezen a ponton még mélyebb érzelmeket kiváltó módon tudnak azonosulni mindazok, akik hovatovább a társadalom normatív többségét képezve szingliként szintén valami nagyon hasonlót szeretnének megtalálni az életben. Titkon bíztak benne, hogy talán ennek a magányos farkasnak sikerülhet az, ami nekik valahogy egyre reménytelenebbnek tűnik; ami minden vonatkozó kutatás és statisztika alapján egyre általánosabb probléma: mára gyakorlatilag a szingliség lett a társadalmi norma, és a hagyományos család hosszabb távon egyre inkább kivételnek tűnik.
A magányos emberek tömegeiből álló szinglitársadalom hőse is lett tehát ez a farkas. Lelövése a magány reménytelenségét jelzi sokaknak.
Nem csak a barbár közállapotokról és az ország kultúrájának színvonaláról szól ez a történet. Arról van már szó, hogy legfőbb ismérveit és funkcióit tekintve amit itt látunk magunk körül, egyáltalán nem működik mint társadalom. A magányos farkas barbár kilövése tehát sok tekintetben a végső reményvesztés történetévé nőtte most ki magát. Állampolgárként és publicistaként ugyanúgy magányos farkasnak érezheti magát az ember, amikor épp erről ír, vagy arról, hogy ha így folytatjuk tovább, holnap talán nem lesz termőtalajunk megtermelni az élelmet, és vizünk, hogy öntözzük. Ha pedig a barbárság eluralkodásának jegyében még azokat a magányos farkasokat is kilövik, akik próbálják legalább életben tartani a szabad és értelmes élet eszméjét, akkor végképp nem lesz értelme az egész sztorinak.
Miért titkolnám, hogy igen, nekem is bőven volt miért azonosulnom vele? Lupus in fabula, mondták a régi latinok – mert ez a farkasos mese rólunk szól –, a jeladóval követett magányos farkasok mi vagyunk, akiknek itt pont ilyen sorsot szánnak.
(Borítóképünk illusztráció. Fotó: Karl-Josef Hildenbrand / picture alliance / Getty Images)
https://index.hu/velemeny/2023/04/14/farkas-szabadsag-szimbolum-barbarsag-azonosulas/
