Szajki Bálint / 24.hu

Az életnek van egy nagy, nagy konklúziója: menjenek a francba a piramisok! Nagyinterjú az interjúkirállyal csajokról és munkáról, bokszról és cikkről, Esterházyról és Istenről.

„Tegnap, amikor bátorkodtam két kedves szót mondani a feleségednek, akinek kétségtelenül nagy hódolója vagyok, félrehívtál, és azt mondtad, hogy úgy pofán vágsz, hogy leég az a kevéske hajam is, ami még van.” Ezt te Esterházy Péternek vetetted föl az élete utolsó interjújában, pár nappal a halála előtt. Tényleg kishíján lepofozott a nagybeteg írófejedelem?

Viccesen csinálta, de akarta, hogy kiérezzem a fenyegetést. Móresre tanított. Ösztönösen jelezte, hogy a felesége őhozzá tartozik, akinek még nagybetegen is imponálni akart. Mindig is szeretett kamaszfiút játszani, és hát egy kamaszfiú pofán vágja azt, aki udvarol a csajának.

Kamaszfiú?

Az. Péter személyisége ezer árnyalatból tevődött össze a lezser világfitól a feudális palin át a kamaszig.

Mi szépet duruzsoltál Esterházyné fülébe, ami a férjnél lecsapta a biztosítékot?

Valami szokásos, jelentéktelen, banális marhaságot. Tudom is én…, hogy milyen gyönyörű, és mennyire tetszik nekem.

Ez jelentéktelen, banális marhaság?

Miért, nem az?

Meddig megy el Szegő András, amikor „kétségtelenül nagy hódolója” valakinek?

Ameddig hagyják. De nem szokták hagyni.

Nyilatkoztad, gyakran megesik, hogy beleszeretsz az aktuális interjúalany színésznőbe.

Nem én tehetek róla.

Hanem?

A színésznők. Csupa dörzsölt csaj. Pontosan tudják, ha beszélgetés közben a térdemre ejtik a kezüket, a végén pedig megpuszilnak azzal, hogy, András, annyira, de annyira jót beszélgettünk, akkor levesznek a lábamról, és még annál is jobbat írok róluk, mint amúgy írnék. Aztán a cikk megjelenése után némelyik a köszönésemet se fogadja. Szóval hülyére vesznek, természetesen joggal és alappal. A nők valahogy világéletemben rettentő nagy hatással voltak rám, amit csak fokozott, hogy ezzel párhuzamosan végtelenül sikertelennek bizonyultam náluk. Csupa jóképű, sármos haverom volt, mint a Cserhalmi Gyuri meg Farkas Peti, bárhová beléptünk, elomlottak a csajok, csak nem tőlem. Rizsázhattam órákig, töredéke érdeklődést nem keltettem, mint Cserhalmiék egyetlen szó nélkül egyetlen másodperc alatt.

Csak a külsőn múlik?

Tartok tőle, hogy jobbára azon. Ráadásul gátlásos vagyok, reszketek a visszautasítástól, inkább őrzöm az illúzióimat. A valóság fájdalmas, kiábrándító, az illúzió szép, egészséges, ezért aztán az illúzió számomra fontosabb, mint a valóság.

Sok híres és szép nő vall a barátjának.

Nyilvánosan barátnak vallani vagy titokban vágyni rád, hát, nem ugyanaz.

Hatalmas a szeretetigényem, és azt a szeretetet, amit egy szerelmes nő tud adni, nem tudja adni senki, semmi más. Szerelmet kapni csoda, és nemcsak az ölelés, hanem az olyan gesztusok is, mint hogy de jó, hogy megjöttél. Ha szerelmet kapsz, az önbizalmat ad, magabiztosságot, embernek érzed tőle magad.

Jó, az is balzsamos, ha elmeséli a nő, milyen művelt, rendes, megértő férfinek tart, ötvenszer értékesebbnek, mint a pasiját, a Rudit, aki egy piperkőc, szemét, tróger, link állat, de elrontja az örömömet, amikor az órájára pillant, hogy, jaj, ne haragudj, rohannom kell, Rudival randizom. Olyankor lennék inkább még a Rudinál is linkebb, piperkőcebb.

Piperkőc sose voltál. Én tán most látlak először úgy, hogy nem a legendás piros ingedet viseled.

A ruha sose érdekelt. Utoljára 2008-ban vásároltam öltönyt, amikor megnyertem a Prima Primissimát, és Demján Sándor megkért, a díjátadón nézzek már ki valahogy. Újságoltam is neki büszkén, hogy „na, Sanyika, képzeld, olyan menő öltönyt vettem, még nyakkendőt is adtak mellé csupán 999 forintért”. Mire azt mondja a Sanyi: „Szegő, téged átbasztak! Normális öltönyhöz nem adnak nyakkendőt, pláne nem 999 forintért.”

Demján alighanem másik szabóhoz járt.

Fogalmazzunk úgy, hogy ő járt szabóhoz.

Miért nem érdekel az öltözködés?

Jólesik azt hazudni magamnak, hogy csak azért nem rajonganak körbe a nők, mert nem piperkőcködöm.

Ki a legnagyobb színésznőszerelmed?

Klaudia!

Melyik?

Claudia Cardinale. Még fiatalon Bajor Imikével megnéztük a Volt egyszer egy vadnyugatot a Thököly úti Honvéd moziban. Mire fölkapcsolták a lámpát, mindketten belezúgtunk a főszereplő Claudia Cardinaléba. Szakadó esőben, némán baktattunk hazáig, és szavak nélkül is tudtuk egymásról, hogy menthetetlenül, végérvényesen imádjuk Claudiát, és gyűlöljük azt a mocsok Charles Bronsont, aki nemcsak smárolt a csajunkkal, hanem még a haját is megsimogatta. A haját!

A hajazás durvább, mint a smár?

Sokkal. A smárt beleírták a forgatókönyvbe, az oké, nyilván a rendező is utasításba adta, hogy „smárold le, Karcsi”, a Bronson meg lesmárolta, naná, én is lesmárolnám, de hajba túrni eszméletlenül intim. Sok-sok évtizeddel később, 2014-ben Budapestre jött Claudia egy filmfesztiválra, találkoztunk, elmeséltem neki a bajorimis történetünket, ami annyira megérintette, hogy azt mondta, ő bizony most megadja a tartozását. És lesmárolt.

Lesmárolt a nyugdíjas Claudia Cardinale?

Le.

Mire te?

Mondtam neki, hogy igazából a Bajornak is jár a smár, hiszen ő pont annyira szeretett belé, mint én, de hát szegény meghalt a minap.

Erre ismét lesmárolt Claudia azzal, hogy a második smárt alkalomadtán kézbesítsem Iminek.

Azt értjük smár alatt, hogy Claudia ajka érintette a tiédet?

Claudiától az se kevés! Életem nagy diadala ez. És a másodikat, ha csak szóban is, de komolyan szándékozom majd átadni Iminek. Ha sikerül, az elég jó hír az emberiségnek, már a túlvilág létezését illetően. Mondjuk, ki lesz bukva Imi, amikor elárulom neki, hogy ha csak kicsit húzta volna még a földi pályafutását, személyesen is megkapja Claudia csókját. Claudia! Imádom a régi nagy színésznőket. Azokba még bele lehetett szerelmesedni.

A maiakba már nem lehet?

Nehezebb.

A régiek közül kibe szerelmesedtél még bele?

Monica Vitti. Sophia Loren. Brigitte Bardot. Elizabeth Taylor. Ursula Andress. Sophie Marceau. Beléjük egyenként is elég hosszú ideig szerelmes tudott lenni az ember, és így szép sorban kitöltenek egy egész életet. Jó messziről. Bálványok, személyesen igazából látni se akarom őket. Interjúzhattam volna a Claudia utáni második legnagyobb szerelmemmel, Sophie Marceau-val is, ráadásul vele még viszonylag fiatalon, de megrémültem, mi van, ha élőben nem ugyanazt a hatást váltja ki belőlem, mint filmen, netán pirítóst evett és megcsap a fokhagymás lehelete, esetleg szőrös a lába, és inkább eltekintettem a beszélgetéstől.

Claudiával smároltál, Sophie-val meg nem voltál hajlandó találkozni. Hogy jön össze ez a kettő?

Úgy, hogy magamhoz se hasonlítok mindig.

Volt ikonod, akivel találkoztál és összeomlott a róla felépített kép?

A férfi sztárok között akad pár, aki látszólag előzékeny, nagyvonalú, közelről viszont durva, sőt, idióta bunkó. Szörényi Leventével a kilencvenes években rettentően összevesztünk, nagyképűsködött, magyarkodott nekem, én meg a képébe vágtam, micsoda pöcsnek tartom. Vérig sértődött. De eltelt néhány év, észhez tért, megbarátkoztunk, még imponált is neki, hogy annak idején nem nyaltam a seggét.

Noha negyvenöt éve élsz házasságban, a kortársaidhoz képest későn, harmincévesen nősültél. Hogyhogy nem ragadtál meg korábban valaki mellett?

Betegesen intenzív kapcsolat kötött a szüleimhez, és nem gondoltam, hogy belefér az életembe egy házasság.

Aztán jött Éva, aki úgy lett a feleségem, hogy délben két tanú jelenlétében házasságot kötöttünk, aztán este vacsoráztunk otthon a szüleimmel, vittem mákosnudlit, ránk esteledett, mondta anyám, hogy későre jár, Éva most már nyugodtan mehet haza, mire jeleztem, hogy Éva ezentúl nem megy sehova, itt lakik, ugyanis pár órája feleségül vettem.

Azt hittem, illetve azt szerettem volna hinni én, hülye, hogy apámmal és anyámmal ugyanúgy folytatódik minden, csak lesz még egy párhuzamos életem Évával és a leendő gyerekeinkkel. Amiből az sült ki, hogy leginkább a szüleimmel foglalkoztam, napközben bevásároltam nekik, beszélgettünk, főztünk, aztán éjszaka dolgoztam, hogy a munka is meglegyen, s a nejemékre kevés idő jutott.

A szüleid komolyan nem tudtak róla, hogy nősülsz?

Nem mertem mondani nekik.

Miért?

Nem akartam bizonytalanságot kelteni bennük, nem akartam, hogy azt érezzék, másodsorba kerülnek. Ráadásul utálom a szertartásokat, még temetésre se megyek. Úgy éreztem, az én egyetlen feladatom annyira vigyázni rájuk, hogy sose haljanak meg. Ami lehetetlen küldetés, hiszen előbb-utóbb mindenki meghal, de ettől még szörnyű kudarcként éltem meg, amikor ez náluk is bekövetkezett. Holokausztgyerek vagyok, a családom zömét kiirtották, az egyik nagybátyámat a felszabadulás napján, április negyedikén ölték meg Kőszegen a nyilasok, amikor már nem volt olyan nagy esélyük fordítani a hadiszerencsén, de azért, akit tudtak, még legyilkoltak. A szüleim rettenetes traumák árán, de átvészelték a háborút. Gyerekkorom leginkább szívet tépő eseménye, amikor jom kippurkor anyám végeláthatatlan sorban gyújtotta a gyertyákat a papájáért, a mamájáért, a testvéreiért, és így tovább. Ráadásul minderről nem szabadott beszélnem, még azt is megtiltották, hogy a lakásból kilépve szóba hozzam a zsidóságomat.

Jól mutatja a generációkon átívelő rettegést, hogy amikor 1982-ben megszületett az első fiam, szinte egyszerre hívott fel az úszó Székely Éva és a színész Kálmán Gyuri, hogy ugye nem félek, és ugye eszembe nem jut megkereszteltetni Jancsit, mert ez már nem az a világ, mint amikor anno a nyilasok kapualjakban öldösték a körülmetélt fiúkat. Késői valami elégtételféle számomra, hogy szerepelhettem a Sorstalanságban, ahol a jelenetem abban a vagonban játszódott, amiben a nagyszüleimet vitték Auschwitzba.

A szüleid meddig éltek?

Apám ’82 februárjában halt meg, anyunál két hónappal később tüdőrákot diagnosztizáltak, gyorsan utánahalt apunak. Megesik az ilyen házaspároknál. Negyven év telt el, de azóta sem sikerült feldolgoznom a dolgot, fel nem foghatom, miért hagytak magamra. A minap adta a tévé a Metropolitanből a Bohéméletet, és zokogtam, amikor a tüdőbajos Mimi meghalt a színpadon.

Mesélted valahol, hogy olyan hatással van rád a komolyzene, bizonyos műveket képtelen vagy meghallgatni.

A Bohémélet személyes ügy, azzal anyut zokogtam el. De például Mozart Requiemje földöntúli élmény, önmagában leterít.

Hiszel Istenben?

Amikor a Requiemet vagy Bach Máté passióját hallgatom, tudom, hogy van Isten, mert csakis tőle, felőle jöhet ilyen zene. Beethoven utolsó vonósnégyese sem földi találmány. Meghat, megrendít minden, ami hatalmasabb, mint mi, és nem értem azokat, akik nem érzik ezt. A passiót élőben először a Deák téri templomban hallottam, mozdulni sem bírtam, és kiborított, hogy a közönség a végén tapsviharban, hurrázásban tört ki. Én mukkanni sem tudtam. Mint Claudiánál.

Szóval hiszel.

A nagy ünnepeinket megtartom, böjtölök is.

Hiszel?

Ha szarban vagyok, kérem Isten segítséget, amikor meg nem vagyok szarban, nem foglalkozom vele, legföljebb fölrovom neki, miért kellett kitalálni a szenvedést, az öregedést meg a halált, meg úgy általában beszólok neki, hogy kicsit gondolja már át az igazságtalanságokat, és hagyjon minket békén éldegélni.

Anyuékat is hagyhatta volna… Én tényleg mindent megtettem, hogy kárpótoljam őket a rettenetekért, szegény apámat még betegen, hetvensok éves korában kirángattam Párizsba, hogy lássa azt a csodás várost.

Vajon elvárta, elvárták tőled mindezt?

Nem hiszem. A zsidókra különösen igaz, hogy minden gyereket Megváltóként fogadnak, aztán persze egyikből se lesz Megváltó, de ettől még bennem is megváltót, a maguk megváltóját látták anyámék, és hitték, ha már nekik nem sikerült, nekem legalább jó lesz. Megszületik a gyermek, tiszteletét teszi az egész család, mosolyogva köszöntik a kisdedet, hazafelé menet viszont érzéketlenül elfordítják tekintetüket a kapualjban fekvő hajléktalanról, pedig annak idején azt a nyomorultat is Megváltóként üdvözölte a családja. Micsoda szörnyű folyamat! Borzalmas bűn, hogy elengedjük egymás kezét, és hagyjuk pusztulni a másikat. Dögöljön éhen, fagyjon meg, csak mert pechje volt, netán maga is hibázott, nem tudott alkalmazkodni ehhez a zavaros világhoz, inkább felhajtott két fröccsöt vagy öt felest. Megvetés a része annak, akit egykor Megváltóként fogadtak. Én inkább adok az ilyennek egy százast vagy kettőt, fél fröccsre elég.

Értelmiségi családból jössz?

A legkevésbé sem. Anyai nagyszüleim mátészalkai földbirtokosok, szőlővel, gyümölccsel foglalkoztak, apai ágon egy szeszhivatalnok vitte a legtöbbre. A család első majdnem diplomása az édesapám, aki ugyan bekerült az egyetemre, de 1922-ben a zsidótörvények miatt kitiltották, fuvarozónak állt, egykettőre saját szállítmányozó vállalatot csinált, amit a világháború után államosítottak Rákosiék, nem mellesleg pont aznap, amikor születtem, apám pedig mehetett rakodónak a nagyvásártelepre. Adódott némi elszegényedés, anyám, hogy engem tisztességesen etethessen, el kellett adja a szebb fehérneműit. Amúgy hírességgel is büszkélkedhetünk: az apai nagymamám nagybátyja nem más, mint az író, drámaíró Szomory Dezső, aki pár évvel a születésem előtt, 1944-ben a zsidóságával összefüggésben sajnálatosan éhen halt.

Van egy irodalmárotok is: a nagymamád testvére, Várnai Zseni ünnepelt proletárköltő.

Igaz! Zseni néni az 1910-es évektől végigharcolta a munkásmozgalmat, nyíltan szélsőbalos nézeteket vallott, de a versei állítólag nem rosszak.

Zseni néni kishíján megfúrta a te újságírói ambíciódat.

Ebből annyi igaz, hogy a szüleim meghívták őt vendégségbe, beszélgessen el velem a jövőmről. Már hetekkel a jötte előtt tűkön ült a család, és amikor végre megérkezett, beült egy fotelbe, ami trónnak tűnt alatta, és valóban szóba elegyedett velem, a tízéves kölökkel. Kérdezte, mi leszek, ha nagy leszek, mondtam, hogy újságíró, mire afelől érdeklődött, hogy állok a nyelvekkel. Azt feleltem, hogy a marhanyelvet szeretem, erre megsértődött, hogy ez a taknyos mit viccelődik komoly dolgokon, és hűvösen javasolta, hogy álljak hentesnek.

Nem fogadtál szót.

Nem. Pláne, hogy titkon még csak nem is újságíró akartam lenni, hanem operettszínész. Egy Rátonyi Robi.

Miért?

Miért, miért? Mert az operettszínész körül gyönyörű csajok ugrálnak. És minden előadás után tapsvihar, frenetikus siker, hódolók. Gyönyörűbbet elképzelni nem lehet. És azok a dalok! És minden csupa mosoly! Rátonyi Robi szerintem még álmában is mosolygott. Nem egy hülye szakma.

Van hangod?

Kappan.

Tánc?

Zéró. Botláb. Maradt az újságírás. Az is szimpla feltűnési viszketegségből. Gyerekként rengeteget hallgattam Szepesi Gyuri rádiós meccsközvetítéseit, és lenyűgözött, micsoda hatással van az emberekre. Apu rendszeresen kivitt a Népstadionba, én meg hol a pályát bámultam, hol az oldalvonalnál álló Szepesit, ahogy szívét, lelkét beleadva magyaráz. De önmagában Szepesi kevés lett volna ahhoz, hogy a sajtóban kössek ki, kellett hozzá egy csaj is. Nyolcadikban az Eötvösbe adtam be a jelentkezési lapot, de láttam egy riportot valami tévés diákhíradóban arról, hogy a Kossuth Zsuzsa gimibe megérkezik a Diákszemmel című iskolaújság, és a tanulók, akiket nyilván a forgatás miatt tereltek össze, kapkodják szét a lapot. Akkoriban épp egy kossuthos lányba voltam halálosan szerelmes, és azon szomorkodtam, hogy képtelen vagyok felhívni magamra a figyelmét, hiszen nem megy se a csavarszaltó, se a matek, de hirtelen megvilágosodtam: az utolsó pillanatban az Eötvösről a Kossuth Zsuzsára módosítottam a felvételi lapot, abban bízva, hogy én is diákújságíró leszek, alkotok remek cikkeket, amiket elolvas a lány, a szünetben odasündörög hozzám, hogy, ugye, te írtad azt a remekművet, ugye, tényleg te vagy a híres Szegő András, és a karomba omlik, amit én férfiasan és odaadóan fogadok. Acélozta az elhatározásomat, hogy a Kossuth leányiskolaként működött, akkor indult az első koedukált osztály, én pedig reméltem, hogy ha nincsenek nagyfiúk, akik lenyúlják a csajokat, nagyobb a sansz.

És?

Felvettek a gimibe és a laphoz is, írogattam a cikket, a csaj tán olvasta is némelyiket, de sose lépett oda hozzám, a többiről nem is beszélve. Lényegében azt se tudta, hogy a világon vagyok.

Emlékszel a nevére?

Már hogy ne emlékeznék?! Tavaly halt meg. Tüdőrákban. Maradjunk annyiban, hogy Marinak hívták.

Miket írtál a gimilapba?

A suli focimeccseiről tudósítottam, interjúztam a gólkirályt, meg csomó ilyen világraszóló borzalom. Egy osztálytárs megőrizte a régi lapszámokat, pár éve átküldte az első cikkeimet, és elsüllyedtem a szégyentől.

Érettségi után a Képes Sporthoz kerültél.

De előbb még rakodómunkás voltam hol a nagyvásártelepen, hol a Hold utcai piacon, hol a ferencvárosi pályaudvaron. Tán még ma is zsákolnék, ha anyukám, aki szemfelszedő volt, vagyis nejlonharisnyákat stoppolt, meg nem győzi egy Szonja nevű kuncsaftját, aki a Fülesnél dolgozott, hogy fantasztikus újságíró vagyok. Szonja szólt egy újságíró barátjának, Feleki Laci bácsinak, aki kért tőlem néhány gimis cikket, elolvasta, majd kikiáltott a honi sportújságírás legnagyobb reménységének, s beprotezsált Kutas Istvánhoz, a Képes Sport főszerkesztőjéhez.

Közben felvettek a bölcsészkarra, de pár hónap után félbehagytad.

Félbe. A következő évben jogra vettek fel, azt is félbehagytam, aztán a Testnevelési Főiskolára, azt is félbehagytam, aztán a Pénzügyi Főiskolára, és azt is félbehagytam. Egyik sem érdekelt igazán, és nem volt türelmem megtanulni, teszem azt, az összes csont nevét. Meg eleve azért jelentkeztem, hogy ne vigyenek be sorkatonának, és a felvetteket békén hagyták, amíg tartott a hallgatói jogviszony. Persze évekkel később csak elvittek, de pár hónap múltán valaki elintézte, hogy leszereljek. A hivatalos indok: lúdtalp. Ami speciel tényleg volt nekem.

Ritka szerencse. Ki segített?

Úgy tíz ember állította, hogy neki tartozom hálával. Én meg mindnek szépen megköszöntem, abból nem lehet baj.

A Képes Sportnál mi volt a dolgod?

Kezdetben külsőként olyan fajsúlyos szakmai feladatokat láttam el, mint sült hurka felhordása a Garai utcai hentestől a nagy újságíróknak, és focimeccsek szünetében én rohantam be a stadionból a szerkesztőségbe az exponált negatívokkal, hogy mire megszületik a tudósítás, elkészüljön a fotó is. Helytálltam.

A karrier következő lépcsőfokára 1967-ben hágtam, amikor a Vasas Dél-Amerikában játszott a Hexagonal Kupáért, és 9:3-ra verte a chilei Colo Colo együttesét. Magyar idő szerint hajnalban érkezett fotó a meccsről, és én maradhattam bent megírni a képaláírást, kábé annyit, hogy „Farkas lő, gól!”

Nem sokkal később duplájára nőtt a Képes Sport terjedelme, és Kutas felvett állásba. Én vagyok a legtökéletesebb bizonyíték arra a tételre, hogy az újságíráshoz kilencvenöt százalék kitartás és szorgalom kell, a tehetség a maradék öt százalék.

Emlékszel az első profi cikkedre?

Az 1955-ben Eb-győztes magyar kosárlabda aranycsapat kapitányáról, Greminger Jánosról írtam portrét. Mutattam a dolgozatot a főszerkesztő-helyettesnek, aki közölte, hogy ez szar, vittem a rovatvezetőnek, aki árnyaltabban fogalmazva kijelentette, hogy ez bizony egy rakás szar, újraírta, egy szó nem maradt az én szövegemből, vittem az új kéziratot is a főszerkesztő-helyettesnek, átfutotta, annyit szólt, hogy ez csak kicsit rosszabb, mint az első verzió, és továbbította az anyagot Peterdi Pálnak, az én nagy újságírói példaképemnek, aki szóról szóra átírta az átírtat, tényleg csak a nevem maradt meg, és a végső verzió alapján a következő értekezleten téma volt, hogy elég halovány, amit a magyar sportújság legnagyobb reménysége produkált.

Peterdi volt a példaképed?

Olyannyira, hogy sokáig majmoltam a stílusát. Kint voltam az évszázad bajnokijának titulált Dózsa-Fradi 0-3-as meccsen, 1967 április, gólszerző Rákosi, Szőke, Albert. De azóta sem a mérkőzésre emlékszem, hanem arra, amit Peterdi írt róla. Meg arra, amit Esterházy, hogy „Varga Zoli oda-vissza felbőrözte a Noskó nevűt”. Bár én már a Balatonnal is úgy vagyok, hogy nem a saját élményeim köszönnek vissza, hanem azok a képsorok, ahogy Bujtor István mutatta a filmjeiben a tavat. Vannak alkotók, akik jobbat csinálnak, mint az igazi. Ami még Peterdit illeti: nem volt jóságos pali, de velem mindig rendesen viselkedett. Lapzártakor éjszakáig dolgoztunk, és ha indult haza, rendre felszólt, hogy Szegő, jöjjön, én meg hármasával vettem a lépcsőket, egészen hazáig fuvarozott. Még a halálos ágyáról is felhívott elköszönni.

Főleg birkózást, súlyemelést, ökölvívást, cselgáncsot és lövészetet írtál. Választottad, vagy ezeket osztották rád?

Mindig a focira ácsingóztam. Milyen csoda lett volna a Flórit, a Göröcsöt meg a Sándor Csikart közvetíteni! De a focit a legjobb riporterek közül is azok kapták, akik gyümölcsöző kapcsolatot ápoltak a pártbizottsággal. Az eggyel kevésbé ügyeseknek jutott a tenisz, a kézilabda, az úszás, az atlétika. A még eggyel kevésbé ügyeseknek, köztük nekem meg a maradék. Zseniális tévések is jártak így, szegény Gyulai Pista a haláláig tepert a labdarúgásért, hiába, pedig a Nemzetközi Atlétikai Szövetség főtitkáraként elég szép karriert futott be. Sőt, drága barátom, Baló Gyuri is mindig sportot akart, különösen focit, mégis politikai műsorok vezetőjeként emlékezünk rá.

A tévéhez hogyan kerültél be?

Véletlenek sorozata. A Képes Sport kiküldött a ’71-es birkózó világbajnokságra Szófiába. Még az itthoni sajtótájékoztatón a szövetség vezetői felsorolták, kikből áll a csapat, és Varga Jancsit háromszoros világbajnoknak titulálták, én meg a magam túlbuzgóságával közbevetettem, hogy még csak kétszeres. Mire Gábor Tamás, a televízió rendezője odaszólt, hogy Szegő, ha ennyire értesz hozzá, odakint lehetnél a szaktanácsadónk. Persze a túrót értettem én a birkózáshoz, csak szerettem elolvasni mindent. A következő évben, a müncheni olimpiára ismét felkértek szakérteni a birkózáshoz. Az olimpia első napján a súlyemelő Földi Imre az aranyéremért küzdött, amikor elment a kép. Kérdezték a tévések, a birkózás mellett nem értek-e véletlenül a súlyemeléshez is, mondtam, ahhoz értek igazán, ugyanis rajongója voltam a sportág első magyar világbajnokának, Veres Győzőnek.

Beültettek a stúdióba, dumáltam bőszen, és mivel a kép csak nem akart visszajönni, végig engem mutatott a kamera, én meg kicsit rájátszottam, hogy mennyire izgulok. Földi győzött, de engem nézett a fél ország. Másnap felismertek az utcán, idegenek lapogatták a vállamat.

Fantasztikusan éreztem magam, pláne, amikor azzal álltak elő a tévések, hogy az ökölvívásba is bevonnának. Arra is igent mondtam, hiszen kölökkorom óta bunyózom. Hajtott az a rohadt becsvágy. Azóta is hajt. Már az hatalmas boldogság volt, amikor a nevem először megjelent nyomtatásban, nagyságtudatot adott. Amikor a Prima Primissimát kaptam, a színpadról kellett megköszönni az elismerést. Több százan tapsoltak nekem, megéreztem a szeretetet, és egész egyszerűen nem tudtam abbahagyni a szövegelést, hiába intettek, hogy elég már, csúszik a műsor, de azt mondtam magamban, hogy túrót hagyom abba, soha többé ilyen figyelmet nem kapok. A Lukács Sanyinak minden este tombol a közönség, nekem meg egyetlen cikkem után sem tombol a feleségem, hanem rám szól, hogy kihűl az ebéd, hát fürdőztem pár extrapercet a népszerűségben. Ugye milyen beteg, exhibicionista hülye vagyok?

Ki nem az?

Mindenki az? Megnyugtató. Lehet, már majomkorunkban, a fán is exhibicionisták voltunk, és csak azért jöttünk le, hogy még jobban látszódjunk, még inkább mutogathassuk magunkat? A múltkor felszálltam a Jászain a hatosra, a híd túloldalán vártak rám, de megláttam, hogy egy nő a cikkemet olvassa. Állati kíváncsi lettem, nevet-e majd a poénon, de hosszú volt a cikk, és kénytelen voltam a Moszkva térig a nővel tartani, el is késtem rendesen.

És? Mosolygott?

Halványan.

Kevés?

Nem sok. Elég.

Hahotát vártunk volna el tőle?

Lényegében igen. De én azért mosolyogva villamosoztam visszafelé. Ha nem is hahotázva.

Dupla katarzis. Egy az olvasónak, egy a szerzőnek.

Előbbi a fontos, ugyanis az újságíró az olvasónak ír, a közönségnek él.

Befolyásolja a cikkeidet, hogy mit gondolsz arról, mit vár a lapod közönsége?

Olyan nem létezik, hogy a lapom közönsége, hiszen Tápiószecsőtől Montrealig olvassák a Nők Lapját, de azért elképzelek egy olvasót, és neki, az ő ízlésének írok. Önmagában, olvasó, néző nélkül mit sem ér az alkotás. Verebes Pista konferansziéként mindig kibökött egy csinos nőt a közönségben, és neki adta elő a műsorát, őt akarta megnevettetni. A zseniális Kocsis Zoli barátom is mindig egy-egy csajnak játszott a koncertjein, az ő tetszését akarta elnyerni, és amikor romlott a szeme, panaszkodott, hogy már az első sort sem látja élesen, így nehéz megszemélyesítenie a publikumot. A legnagyobbak is gyarlóak, éhezik az elismerést, lehajolnak minden szeretetmorzsáért, és rettegnek a kudarctól, az elutasítástól. A dzsesszista Szakcsi Lakatos Béla csinált egy Mozart-koncertet, és mivel tudta, hogy jóban vagyok Kocsissal, kért, hívjam el valamelyik előadásra. Szóltam Zolinak, be is ült az első sorba, kijött a Szakcsi, meglátta, lesápadt, és zavartan odaszólt Kocsisnak, hogy legyen szíves távozzon, mert előtte nem mer játszani. A hatalmas Szakcsi, a világ egyik legnagyobb jazz-zongoristája, akihez csak Keith Jarrett és Chick Corea fogható, összecsinálta magát, s képtelen volt Mozartot játszani úgy, hogy a teremben ül Mozart legjobb tolmácsolóinak egyike. Őrület.

Említetted az ökölvívást. Még mindig lejársz kesztyűzni?

Persze, mégpedig a barátaimmal, az Európa-bajnoki ezüstérmes ökölvívó Nagy Jóskával, Bacskai Imrével és a birkózó olimpiai bajnok Farkas Péterrel. Csinálom, míg fel tudom emelni a kezem. Csak attól félek, hogy egyszer észreveszem, hogy kímél az ellenfél. Borzalmas lenne. Ezért sok szemétséget is elkövetek a ringben, mélyen ütök, tenyerest ütök, hogy felbosszantsam a másikat.

Pár éve azt nyilatkoztad, hogy te magad sosem kerültél és senkit nem küldtél padlóra. Tart még a széria?

Padlót nem fogtam, a közelébe is csak kétszer kerültem. Olyannal bokszoltam, akit amúgy undorító fráternek tartok, eltalált, indultam lefelé, de elöntött a dac, a gőg, hogy ettől a mocsoktól nem mehetek le, összeszedtem magam, folytattam. Másik alkalommal Kajdi Jancsi barátom ütött májon, összerándultam, de állva maradtam, Jancsi hagyta, hadd fújjam ki magam, aztán nem engedett levonulni, mert tilos kudarccal hagyni abba, lebokszoltunk még két menetet, vigyázott rám. Nagyobb baj, hogy kiütöttem egy fontos ember feleségét. Dicsekedett a bivalyerős hasizmával, kérte, üssem keményen, én meg eleresztettem a jobbost, nem tiszta erőből, de rendesen, mire elvágódott, és elkezdett szidni. Lehet, csak hiszti. Mindenesetre megijedtem. Nem akartam fájdalmat okozni.

Nekem nem az jelenti az örömöt, ha betalálok, hanem az, ha engem nem találnak el. Az élettel is így vagyok: igyekszem megúszni verés nélkül.

És közben próbálok korrekt maradni. Maga a boksz is ilyen: őszinte, egyenes, korrekt sport.

A dopping korrekt?

Dopping mindig is volt, mindig is lesz.

És ez így korrekt?

Mit mondjak annak a srácnak, akinél az a választás, hogy egy pesterzsébeti mosókonyhában éli le az életét, vagy tán bajnokként takaros családi házban? Mondjam neki, hogy fiam, a dopping árt az egészségednek? Szerinted, ha marad a mosókonyhában, és elszív napi két doboz cigit, bever két liter kannás bort, tovább él? A siker hány évet ér meg az életedből? Muhammad Ali teljesen szétverve, elhülyülve halt meg. Ha elmegy pincérnek, vélhetően tovább él és vélhetően nem hülyül el a végére. Így viszont ő minden idők legnagyobb sportolója. Megérte?

Mi a te válaszod?

Nincs válaszom. A saját életemre se tudom a jó válaszokat, hát még máséra.

Fura, hogy a bunyót szereted, de fájdalmat okozni félsz.

A félelem nem jó szó erre. Úgy helyes, hogy rossz érzéssel tölt el másnak fájdalmat okozni. Gyűlölöm és megvetem az erőszakot és az igazságtalanságot. A minap megálltam egy emléktábla előtt, olvasom, hogy itt vesztette életét egy hadseregtábornok, egy ezredes és még öt baka. A két tiszt neve kiírva, az öt bakáé nem. Szemétség. Hiszen az öt baka épp úgy szerette a gyerekeit és a nejét, mint a tiszt urak a magukéit, és a bakafeleségek ugyanúgy várták haza a férjüket, mint a nagyságos asszonyok. Az aradi tizenháromról minden évben név szerint megemlékezünk, pedig olykor azokról a talpasokról is megemlékezhetnénk akár név szerint, akiket Damjanich támadásba vezényelt, s mire rájött, hogy hibázott és visszarendelte az alakulatot, ötszáz maradt vérbe fagyva a mezőn. Az utókort csak a nagyok érdeklik. Miért?

Mert ötszáz név nem fér ki a márványtáblára, kettő meg kifér. És az a kettő szimbolizálja az ötszázat is, nem?

Ez inkább mentegetés, mint magyarázat.

Nem vagy túl jó véleménnyel a katonákról.

A háborúról vagyok nagyon rossz véleménnyel, a mostaniról is, meg azokról, akik behajtják szerencsétlen bakákat a kartácstűzbe.

Hívtalak a múltkor, és poénból Amedeo Guillet néven vetted fel a telefont. Rákerestem: Guillet egy fanatikus olasz tábornok volt, annyira hős, hogy a világháborúban lovasrohamokat vezényelt tankok ellen. Sikerült is felgyújtatnia néhány páncélost, de közben az emberei hullottak, mint ősszel a legyek. Viszont maga a tábornok jócskán túlélte a világégést, 2010-ben halt meg, 101 évesen, a büszke utókor „ördögparancsnokként” emlegeti őt. Mi a közös benned és az eszelős aggastyánban?

Az égvilágon semmi. Csak épp olvastam róla, megragadott a név csengése, és pár napig valóban Guilletként mutatkoztam be, aztán hallottam egy másik nevet, és váltottam. Ezt játszom évtizedek óta. Tudom, degenerált szokás, de rohadtul idegesít, hogy mindenki más ahhoz igazítja a viselkedését, hogy épp ki hívja. Ha a főnöke, akkor „tiszteletem, vezérem, parancsolj velem, nem, nem zavarsz, dehogy, mondjad”, ha meg valaki senkiházi, akkor „most kell hívjál?! nem érek rá, szevasz”. Én nem teszek különbséget, hívhat engem maga Orbán Viktor vagy egy bokszoló proli srác Kőbányáról, ugyanazt a hülyeséget kapja tőlem, illetve hát azt a nevet, ami épp eszembe jut. Egy időben Maradona voltam.

Egyik este csöng itthon a telefon, a vonalas, akkor még csak az volt, nem tudhattam, ki keres, felvettem, beleszóltam: »Itt Diego Maradona beszél.« Mire a vonal túlfeléről: »Itt pedig Puskás Ferenc.« És röhögés. Majd’ elejtettem a kagylót, mert tudtam, hogy tényleg Öcsi az.

Másnap reggel kilenckor interjúztam volna őt a Béke szállóban, soha korábban nem találkoztunk személyesen, és azért hívott, mert közbejött neki még valami gyors elintézendő, és látta, hogy csak tíz órára érkezik. Érted? Ez a világsztár azt sem tudta, ki vagyok, de Spanyolországból kinyomozta a számomat, és felhívott, hogy ne ücsörögjek fölöslegesen. Remek ember. Ellentétben a szociopata Guillettel. A hős katonák és még hősebb politikusok valahogy rendre nem fiatalon, tüdőlövésben, hanem elaggva, egészségi okokból halnak meg, mint például a mi Horthynk. Hát normálisak vagyunk mi, utókor?! A múltkor láttam, hogy a Burgban táblát kapott II. Lipót császár, az „emperor”, vagyis hódító. Értsd, egy olyan alakra büszke a nép, aki legyilkoltatott és leigáztatott az övénél gyöngébb népeket. Hát az is valami? Már megyek is a térre, hatéves kölkökkel fogok seggbe rugdosóst játszani, nyerek, és kinevezem magam emperornak. Az ugye magasabb rang, mint az interjúkészítő újságíró?

Az utóbbiba több munkát fektettél, mint ami egy seggbe rugdosósdihoz szükséges: a sportújságírás és a szakkommentátorság mellett már a hetvenes évektől magazinoknak, előbb az Ádámnak, aztán a Nők Lapjának dolgoztál, utóbbinak most is a munkatársa vagy, főleg művészinterjúkat készítesz. Hogyan keveredtél a sportolóktól a színészekhez?

Az Ádámhoz sportolóportrékat írni hívtak, csináltam is, de menet közben eszembe jutott, hogy Hamletet eljátszani vagy regényt írni is van olyan izgalmas, mint öttusa világbajnokságot nyerni, meg engem amúgy is az ember izgat. Beszélgetünk, és vagy eljutok az illető lelkéig, illetve fenét a lelkéig, csak a lelke közelébe, vagy nem. A szobrász Varga Imre bácsi mesélte, hogy egész életében az erdő szellemét kergette, csomószor majdnem meg is ragadta, de a szellem az utolsó pillanatban mindig odébb szökellt. Vagyis még Vargának sem sikerült megvalósítania a tökéletességet, sose sikerült megragadnia azt a bizonyos emberi lényeget. Én a cikkeimmel kergetem az erdő szellemét, és kellett pár évtized rájönni, hogy ez lehetetlen.

Már nem akarom az egészet, megelégszem, ha érdekes és őszinte, ha simán csak jó a cikk.

Milyen a jó cikk?

Bölcsességet vársz?

Megelégszem az érdekes őszintével.

A jó cikk olyan, hogy miután elolvastad, azt mondod, hogy ez egy jó cikk, és nem azt, hogy ez egy szar cikk. Tényleg nem bonyolultabb. És még csak végig se kell olvasni, legkésőbb az ötödik sorra eldönthető, hogy jó vagy nem jó. Régen a mozik ablakában kint lógott pár fotó az épp műsoron lévő filmekről, végignéztem, és ott eldőlt, hogy melyik az én filmem, s melyik nem. A könyvesboltban belelapozok a kötetekbe, és azonnal tudom, hogy ez az én olvasmányom-e. Na, a lényeg, hogy már nem kergetem az erdő szellemét.

Azért a már emlegetett Esterházy utolsó interjúdban meg-megérintettétek a szellemet. És volt az a híres Ruttkai Éva-interjúd, szintén utolsó, ami után pár héttel meghalt a színésznő. És Hofi Gézát is te interjúztad utoljára. Az elmúlás közelsége nyitja meg, teszi őszintébbé az embert?

Lehet. Olyankor már nem kell taktikázni.

Végigvesszük ezt a három embert?

Vegyük.

Hofi?

A barátom volt, ráadásul imádta a bokszot, felvittem párszor a bunyós Füzesy Zolihoz, régi meccsek ősrégi fekete-fehér kópiáit néztük, boroztunk. Interjúztunk is párszor, mindig teljesen átírta, nem hagyott benne semmi személyeset. Kivéve az utolsónál: bekerült a füredi szívkórházba, onnan hívott, hogy gyere, látogass meg, csináljunk egy jó kis cikket. Gyakran beszéltünk, már csak azért is, mert hosszú időn keresztül írtam neki poénokat. A Madách Kamarában éveken át mentek a Hofi-estek, melyeket folyamatosan frissíteni kellett a napi eseményekre való reflektálással. Ebben főleg Szenes Ivánra támaszkodott Géza, de olykor nekem is eszembe jutott néhány marhaság, olyankor felhívtam előadás előtt, aztán beültem a nézőtérre, és betegre röhögtem magam azon a szar poénon, amit én javasoltam, és ő fantasztikusan előadott. Maximalista pali volt, addig egyetlen előadást be nem fejezett, míg mindenki halálra nem röhögte magát. Egyszer tanzániai küldöttség látogatott a színházba, Hofi kiszúrta, hogy egyetlen szót sem értenek, de addig bohóckodott, ugrált, esett seggre, míg azok is el nem kezdtek nevetni. Nem bírta elviselni, hogy ne igázza le a közönséget.

Melyik a kedvenc neki írt poénod?

Pesten járt a Rabszolgasors című brazil szappanopera főszereplője, Isaura, és amikor hazament, Hofi komoly pofával felállította a közönséget, hogy ma hatalmas művész távozott el közülünk, sustorogtak az emberek, hogy úristen, ki halt meg, Hofi kivárt, majd kibökte, hogy Isaura repülőre szállt Ferihegyen. Fetrengett a nép a röhögéstől, de persze nem a poén volt jó, hanem Géza.

Ruttkai Évával olyannyira az utolsó pillanatban interjúztál, hogy ő meg se élte a megjelenést. Nyilatkoztad, hogy furdalt a lelkiismeret a cikk miatt.

Ma is furdal. Családilag ismertem Ruttkai orvosát, tőle tudtam, hogy végső stádiumos rákos, miközben Éva valószínűleg nem volt tisztában azzal, mekkora a baj. Az interjú alatt ugyan mondogatta, hogy nincs jól, fáj a válla, mert reumás, és fáj a gyomra, mert elcsapta a hasát, és sorolt még négy-öt tünetet, de mindre talált banális magyarázatot. Hátborzongatóan abszurd helyzet. Interjú előtt a Mikroszkóp Színpadon játszott, aztán beültünk a büfébe, kért két konyakot, aztán még kettőt. Négy feles után teljesen megnyílt, olyannyira, hogy én mondtam neki, ennyire nem szabadna megbíznia senkiben.

Mesélik, gyakran te véded meg önmaguktól az interjúalanyaidat.

Mit lehet tenni olyankor, ha indulatból, elérzékenyülésből mond valami vadat, amivel persze jól eladhatnánk a lapot, de tudom, hogy csúnyán ráfarag, ha megjelenik a dolog. Nem mindenki olyan okos ám, mint az az itt meg nem nevezendő színésznő, aki szikrázó szemmel szidta nekem az igazgatóját, hogy micsoda dilettáns gazember, majd visszaolvasta a szöveget, és átjavította arra, hogy „rengeteget köszönhetek a direktor úrnak”. A legóvatosabb duhaj Montágh Imre tanár úr volt, aki mesélte, hogy megjelenés előtt tízszer rágta át magát az interjúnkon, egyszer úgy, hogy a felesége vajon mit olvas majd ki belőle, egyszer úgy, hogy a gyereke mit, egyszer úgy, hogy a főnöke mit, és így tovább, és addig csiszolta a mondatokat, hogy ne maradjon rajta fogás.

Ezt a mi interjúnkat te hányszor olvasod majd át megjelenés előtt?

Én egyszer sem. A feleségemet kérem meg, hogy húzza ki, ami őt bántja a hülyeségeimből.

Ruttkai Éva utolsó interjújából is maradt ki pár bekezdés?

Több maradt ki, mint ami belekerült.

Szerelmek?

Persze. Rettenetes bonyodalmak.

Azóta se írtad meg egyiket sem?

Meg kellett volna?

Csak kérdem.

Az egészen belső magánélet nem megírható. Azt hiszem. De semmi se biztos. Öreg vagyok, annyi, de annyi történetről tudok, de nem szeretnék családokat feldúlni, bálványokat ledönteni. Titkos szerelmek, mocskos múlt. Például írtam volna meg a nemzet rég porló nagy színészének nyilas gazemberségeit? Minek?

Hát, ha egyszer az a valóság.

Az olvasó, a néző szempontjából sokkal fontosabb, hogy zseniális színész volt.

Ha az emberség és a valóság között kell választani, hát, akkor legalább nálam győzzön az emberség.

Az Esterházy-interjúról még beszéljünk. Ott tényleg megjelent az erdő szelleme.

Gondolod? Mit szerettél abban az interjúban?

Mindig van egy cetlim azok nevével, akiket épp interjúzni szeretnék, éveken át szerepelt rajta Esterházyé, de sose vettem a bátorságot, hogy felhívjam, azzal tologattam a felkérést, hogy még ezt is el kéne olvasni tőle, meg azt is, mert milyen ciki, ha beégek nála a műveletlenségemmel, aztán, amikor hallottam, hogy nagybeteg, azért nem kerestem, mert milyen már újságcikkel zaklatni valakit, akinek tán csak hetei vannak hátra. És eleve lehetetlen elindítani egy ilyen beszélgetést, mert a halállal nyitni szemétség, nem a halállal nyitni pedig gyávaság. Ehhez képest te két szóval megoldottad a kezdést. Így: „Mondd, Péter!”

Hát mi a faszt kérdeztem volna?!

Szerintem sincs több jó megoldás.

Én is megkínlódtam érte.

Esterházy visszakérdezett: „Mit? Mit mondjak?” Mire te: „Bármit… Amit akarsz, amit gondolsz… Egyrészt tele vagyok görccsel, gátlással, hogy mi a csudát tudnék most kérdezni tőled, másrészt mindig tátott szájjal bámultam, bármiről is beszéltél: irodalomról, fociról, atomfizikáról vagy a nokedliszaggatásról.”

Tényleg bármiről tudott úgy beszélni, hogy valahogy többről volt szó, „vajszínű árnyalat”, ugye, ehhez neki nem volt szüksége egy halálos kórra. Sokat jártunk Honvéd-meccsre, ott játszott az öccse, a Marci.

Torkom szakadtából ordítottam, hogy hülye bíró, fasz bíró, ami önmagában nem truváj, de ha az ember mellett Esterházy Péter is ugyanazt kiabálja, na, az már irodalom.

Egy dedikáláson találkoztál vele először, és egy másik dedikáláson találkoztál vele utoljára.

Szerette a keretes szerkezetet. Az első a Vígszínház előtt történt, felnézett, felismert, és azt írta a könyvbe, hogy „Szegő Andrásnak, aki minden bokszközvetítésben zseniális”. Micsoda megtiszteltetés! Aztán interjúztunk sokat, összebarátkoztunk, rendszeresen találkoztunk. Viszont olvasni őt nem szerettem, amiért kedvesen haragudott rám, mondogatta, hogy ő megtanult írni, én viszont nem tanultam meg olvasni, és majd egyszer felolvas nekem, de nem került rá sor. Az utolsó interjú pedig 2016 júliusa, Vörösmarty tér. A könyvheti nyitóbeszéde előtt beültünk a Gerbeaud-ba, a cukrászda tele locsogó hülyékkel, akkora zajt csaptak, nem is értettem Péter minden szavát, ami azóta is bánt. Lement az interjú, megittuk a kávénkat, kisétált, megtartotta a beszédét, aztán dedikált, százak álltak sorba, és ő abban a rohadt hőségben mindnek aláírta, és mindnek valami személyeset, hogy „Sanyikának barátsággal”, „Manyikának szeretettel”. Így búcsúzott az élettől. Ez történt vasárnap, csütörtökön meghalt. Valamikor a kettő között átküldtem neki a szöveget. Máskor minden sorba belejavított, nála precízebb embert nem ismertem, de ebben az utolsó kéziratban a tizedik sorig korrektúrázott, onnantól csak olvasta, és annyit jelzett vissza, hogy „a többi úgy jó, ahogy van, a poén különösen tetszik, az feltétlenül maradjon, elfáradtam”.

Kérded: „Tudod, Péter, az örök kérdés: vajon én álmodom a lepkét, vagy a lepke álmodik engem.” Mire ő: „És ha én vagyok a lepke?” Ez volt a poén.

Jó, mi?

Faggattad, megérte-e az írásnak szentelni az életét. Azt felelte, hogy nem. Majd hozzátette: „Ha kicsit cizelláltabban akarod megfogalmazni, írd úgy, hogy nem okvetlenül. Sok mindent nem vettem észre magam körül. Voltak vaskos mulasztásaim. Egy idő után pedig már nem is igen láttam mást. Legalábbis azt hiszem, vagy azzal áltatom magam… Amit elmulasztott az ember, az nem pótolható, nem visszahozható.” Gyilkos mondatok.

Azok.

Mind magunkra ismerhetünk bennük.

Mind.

De ha egy Esterházy-életmű sem ér meg egy életet, akkor mi?

Semmi.

Te arra szántad az életedet, amire kellett? Megérte újságírónak lenni?

Az újságírás munka. És semmi munka nem éri meg, hogy elpocsékoljuk rá az életet.

Valamivel ki kell tölteni ezt a hatvan-hetven-nyolcvan évet, nem?

Ki. Csak lehetőleg ne munkával. Amikor az Úr megteremtette az embert, nem azt mondta, hogy dolgozzatok, hanem azt, hogy sokasodjatok. A munkát egyetlen szóval sem említette. Nem buzdított arra, hogy szakadjatok meg a földeken, melózzatok látástól vakulásig a textilgyárban meg a szerkesztőségben. A munka lenne az élet? Az öröm benne pedig az, hogy hazaesel dögfáradtan, kikanalazod az asszony krumplilevesét, aztán kidőlsz, hogy másnap ismét dolgozz? Lesújtó a véleményem a munkáról.

Mi a munka? Fontoskodunk, és közben tönkre tesszük egymást és a világot. Ez az életünket meghatározó munkaőrület végtelenül istentelen. Sőt, embertelen. Istennek nem ez volt velünk a szándéka. Ezt mi Isten akarata nélkül, mi több, az akarata ellenére csináljuk. Istennek az időnk tekintetében egyetlen komoly elvárása volt: a gyermekcsinálás s a gyermeknevelés.

Mégis sokat melóztál.

Meg kellett élni. És persze híres újságíró akartam lenni. De mit számítanak a cikkeim, amikor üt az utolsó óra?

Nem számít, hogy újságíróként mit rögzítettél ebből a világból?

Morzsányit sem számít. Balzac írt kétszáz regényt. Hányat olvasunk belőle? Jókai százhúszat írt, és mi maradt meg? A kőszívű ember fiai. Semmi több. És Arany János? Ketten együtt hány versének címét tudjuk kapásból felsorolni? Ötöt? És József Attila? És Petőfi? „A nyári napnak alkonyulatánál…” Kinek mond ez ma bármit is? Adyt rajongom, de összesen tán tíz versét olvasom újra meg újra. Thomas Mann? A Halál Velencében zseniálisan megírt novella, időről időre kézbe veszem, és azon kapom magam, hogy elunogatom. Mindenki elunogatja. Már Thomas Mannt sem olvasnak az emberek, nemhogy Szegőt. És Thomas Mannék a zsenik, mi pedig a senkik vagyunk. Miért gürcölünk? Miért nem elég csupán élni?

Az minősít egy életművet, hogy az utókor mit olvasgat belőle?

Nem hiszek az utókorban. Az számít, hogy mit éltem meg. Az utolsó órán Puskás Öcsinél sem számított a Wembley-ben lőtt két gólja az évszázad mérkőzésén, sőt, Hemingway-nél sem számított az öreg halász, hanem csak az, hogy milyen ember volt, hogyan bánt a szüleivel, a feleségével, a gyerekeivel, a barátaival, a csajokkal. Ami lelkiismeret-furdalásom van, mind a családomhoz kötődik, a velük kapcsolatos hanyagságaimhoz, durvaságaimhoz. Az életben az a legfontosabb, hogy tisztességgel éljünk, szeretettel éljünk, és nem az, hogy létrehozzunk bármit is. Brutális önáltatás, hogy a művek túlélik az embert. Messze túlbecsüljük az alkotást, szülessen az az élet bármely területén. Ott az a borzalmas torony a Kopaszi-gáton, gigantikus alkotás töméntelen pénzből. És alkotás a rengeteg egyiptomi piramis is, amire büszke az emberiség, a nagyszerűségét tanítjuk az iskolában, ahelyett, hogy azt tanítanánk, hány ezren haltak meg az építkezéseken. Megérte az a rengeteg áldozat?! Érte a fenét!

Hát akkor menjenek a francba a piramisok! Az élet mindennél fontosabb.

Nekem a Petőfiről sem a versei jutnak először az eszembe, hanem az, hogy mi a csudáért ment ki a segesvári csatatérre, miközben várta otthon a Juliska és az egyéves Zolika. Gyereke volt és védtelen felesége, mit hősködött?! „Ott essek el én a harc mezején”?! Hülye vagy?! Felelősséggel tartozol a családodért, és ezt a felelősséget a csodálatos Petőfi elhárította.

Említetted, hogy a szüleid támogatása miatt neked is kevés időd jutott a gyerekeidre.

Amikor a kisebbik fiam született, már se apám, se anyám nem élt. De a gyerekekért addig is megtettem, amit tudtam. Aztán meg pláne.

János szerkesztő a Magvetőnél, Andor idegenvezető. Olvassák a cikkeidet?

János néha, noha olyanokkal dolgozott, mint Esterházy, Nádas meg Spiró. Ezek után menjek oda hozzá azzal, hogy fussa már át, mekkorát interjúztam a Gregor Bernadett-tel? Pláne, hogy utólag én sem olvasom el a saját cikkemet.

Miért nem olvasod?

Mert depresszióba zuhannék tőlük. Úgy élnek az emlékezetemben, hogy milyen gyönyörűek, feldíszítettek, feltollazottak, és félek szembesülni azzal, hogy valójában csupasz csirkelábak. A nagyon régieket pláne nem nézem vissza, mert ha netán jók, akkor az van, hogy bassza meg, fiatalon még jókat írtam, már biztos nem tudnék ilyet, ha meg szar, akkor meg hogy voltam képest ezt a moslékot leadni cikk helyett. Szóval nem jöhetek ki jól az összehasonlításból saját magammal. Ráadásul már abba az életkorba léptem, hogy hanyatlanom kell, kértem is a feleségemet, szóljon, ha elkezdek modorosokat, unalmasakat írni. Ciki lenne cikivé válni. Pont mint a ringben: ott sem szeretném, ha kímélnének, és azzal aláznának meg, hogy direkt kicsit ütünk, nem bántjuk a bácsit. Amúgy is eleve hajlamos vagyok a linkóciára, mindig is a határidő volt a legfőbb motivációm, a lapzárták miatt folyamatos halálfélelemben töltöttem az életemet. Elkezdeni a legnehezebb egy cikket, hiszen ha az első mondat pocsék, bárhogy folytathatod, az egész pocsék lesz, ezért a végső pillanatig abban reménykedem, hogy eszembe jut valami frappáns nyitómondat, de az utolsó éjszaka rájövök, hogy ebből az agyból semmi jó nem pattanhat ki, és akkor leírom az egyik közepes kezdőmondatot és hozzá a többi hasonló színvonalút, csak legyek túl rajta, és megkönnyebbülök, és szentül hiszem, hogy a következő cikk már tényleg zseniális lesz, és mégis nyakon csípem az erdő szellemét, szebbé, jobbá teszem a világot.

Jobbá tetted?

Rosszabbá talán nem. Baloldali vagyok, de nem politikai, hanem etikai értelemben. Nem az érdekel, hogy mit próbál bemagyarázni nekünk a Rétfalvi Jenő vagy a Kunhalmi Mici, nem egyik vagy másik párt mellett állok, hanem egy erkölcsi oldalon gondolom magam, és azt szeretném, hogy segítsünk egymásnak, és sokunknak legyen jó a Földön, és kezdjünk valamit ennek a borzalmas világnak a rettenetes igazságtalanságaival, hiszen hiába parkol százmillió forint a bankszámládon, míg mások éheznek, nem lehetsz igazán boldog.

https://24.hu/kultura/2023/03/18/szego-andras-nagyinterju-hajazas-smar/