-illusztráció- (Fotó: MTI)

Nyolc és fél évvel ezelőtt, amikor még újdonság és meglepetés volt, hogy az addig Kelet- és oroszellenes szónoklatairól ismert Orbán átállt Putyin oldalára – az odavezető útról akkor még keveset tudtunk –, írtam egy kis cikket Kis magyar hülyeségtan címen.

Párhuzamot véltem fölfedezni Horthyék 1940-es és Orbánék 2013-14-es politikája között. Bár vannak különbségek, mindkét vezetés nemzeti hévvel folytatott súlyosan nemzetrontó politikát, a korszak legveszélyesebb hatalmához törleszkedve.

A Teleki-kormány a Trianon-revízió igézetében elkötelezte az országot Hitler mellett, és ennek folyományaként, Teleki Pál öngyilkossága után, a Bárdossy-kormány úgy küldte a vágóhídra a 2. magyar hadsereget, hogy már biztos volt benne: a németek elveszítik a háborút.

Orbán akkor kötötte meg a titkos Paks 2-szerződést és fordult nyíltan a Moszkvával szakító új ukrán kormányzat ellen, amikor világossá vált az Obama–Hillary Clinton-féle „reset”-politika kudarca, megkezdődött az Ukrajna elleni nyílt orosz agresszió, világossá vált, hogy Putyin az EU ellensége, s még a kenyértörést gondosan kerülő nyugat-európai hatalmak is elkezdtek gondolkozni Oroszország bizonyos fokú elszigeteléséről.

Önkritika: 2014 tavaszán hajlamos voltam névértéken venni Orbán retorikáját, és úgy elrendezni magamban, hogy a szokásos Trianon-fókuszú – de a területi revíziót szigorúan elvető, „szublimált” – nacionalizmussal valóban a kárpátalji magyarság sorsát tartja a legfontosabbnak, ahogy mondja; ennek jegyében fordul szembe a forradalom utáni ukrán kormánnyal, s áll az akkor új konfliktusban – logikusan – Putyin mellé. Meg talán, a Kreml és a Cseka hagyományait ismerve, valamilyen zsarolás miatt, amiről persze csak feltevéseim lehettek, bizonyíthatatlan feltevésekkel pedig nem akartam traktálni az olvasót, nem vagyok én politikus.

Ha vártam volna pár hónapot azzal a cikkel, még erősebb lett volna a Trianon-illat és az 1939–41-es reminiszcencia. Orbán a 2014. május 10-i beiktatási beszédében – makulátlan diplomáciai érzékkel – egy nappal azelőtt hozta szóba a kárpátalji magyar autonómiát, hogy Ukrajna keleti végein, Doneckben és Luhanszkban a „szakadárok”, azaz félig önállósult orosz ügynökök és zsoldosok, népszavazást tartottak az elszakadásról (az ő „védelmükre” kelt most elméletileg Putyin).

De nem hiszem, hogy ha várok, jó nyomon lettem volna, ugyanis azóta egyre világosabb lett: Orbán csak épít a nacionalista reflexekre, használja az ideológiát. A Kreml-hűség leglényegesebb indítéka nem valamely, az ukránoktól elszenvedett nemzeti sérelem – kétségtelenül csorbították a kárpátalji magyarok jogait, de ez nem elengedő; hogy megbocsátották például Ficónak a Hedvig-ügyet! –, nem is valamilyen orosz kényszerítés, bár ez sincs kizárva. Hanem valamilyen kiterjedt, jövedelmező üzleti együttműködés, ahol ki tudja, mi van a másik serpenyőben (nem traktálom az olvasót stb.).

Ezt a magyarázatot látszanak igazolni a következő tények is: egészen a múlt hétig, amikor – a hívek számára – váratlanul bejelentették a téli 18 fokos hőmérséklet-maxikumot az állami intézményekben, a propaganda vezérszólama az volt, hogy a hülye nyugat-európaiak fagyoskodni fognak, mert nem kell nekik az orosz gáz, míg mi nem fogunk fagyoskodni, mert nem vagyunk hajlandók fegyvert szállítani az ukránoknak, és ennek elismeréséül kapjuk is az orosz gázt rendesen.

A valóság ezzel szemben az volt, hogy Nyugat-Európában átgondolt – nem meglepetésszerű – energiatakarékossági intézkedéseket vezettek be, az áramtermelésben csökkenteni kezdték a fosszilis energiahordozók súlyát és elkezdték feltölteni a tárolókat. Az EU gázellátásában tavalyhoz képest idén júniusig 40-ről 20, mostanáig 9 százalékra csökkent az orosz gáz aránya. Az import forrása mindinkább az USA és Katar, de más behozatali forrásokról is szó van Izraeltől – Iránig. („Orosz gázon” ezúttal a szerződések alapján orosz vállalatoktól vásárolt gázt kell érteni, nem a „molekulákat”, lásd alább.)

Legújabban már valamilyen formában biztosnak látszik az ársapka – ami ellen az orosz és nyomában a magyar vezetés hevesen tiltakozik. Kétségtelen, hogy az energiaárak kegyetlen drágulása és a rég nem látott magas infláció nehéz helyzetbe hozza Európa háztartásait és iparát. Várható, hogy a gazdasági elégedetlenségnek politikai következményei lesznek. De az orosz és nyomában a magyar propagandának azt az állítását, hogy „Brüsszel magát lövi lábon a szankciókkal”, csak tonnányi csipet sóval lehet elfogadni. A német gazdaság 2023-as visszaeséséről nem láttam 1 és 2 százaléknál rosszabb előrejelzést. Az orosz gazdaság idei visszaesése 4–6 százalék lehet (a hozzáértő válságmenedzselésnek köszönhetően nem több), és még nem ért be teljesen a szankciók hatása.

Van még egy nagy különbség. Az európai és amerikai válság komplex piacgazdaságok válsága, és egyszer, ráadásul a belátható jövőben, biztosan véget ér. Még nem tudni, hogyan, milyen megpróbáltatások után, de a rendszer alkalmazkodik az új körülményekhez. A mai orosz gazdasági és politikai rendszer viszont egyoldalúan a szénhidrogének államilag ellenőrzött exportjára épül, és a földgázkivitel most elveszített európai piacait már nem fogja visszaszerezni. A kínai csővezeték ennek a mennyiségnek egyelőre csupán töredékét tudja felvenni; nem tehetnek más, mint hogy fáklyában elégetik az eladhatatlan gázt.

Csak mi kapunk többet, micsoda fegyvertény. De vajon azért, hogy a sokat emlegetett „amagyarcsaládok” ne fagyoskodjanak télen? Erre nincs bizonyíték.

Miközben ment a propaganda, a magyar energiaipar exportja 2022. január–júliusban csaknem 14 százalékkal nőtt. Ami ezen belül a földgázexportot – értelem szerint az orosz gáz továbbexportálását – illeti, nem tudok ilyen kényelmes linket adni; a KSH oldalán a Tájékoztatási adatbázisban kell elindulni, és rengeteg kattingatás után azt az eredményt kapjuk, hogy tavaly egész évben roppantul megélénkült a vállalatok gázexportja. A 3. negyedévben – már az árrobbanás idején – az előző év azonos időszakához képest 237 százalék volt, még a 4. negyedévben is 112 százalék, és amikor már folyt az újabb háború, csak a 2020-as szint közelébe állt vissza.

Ha meggondoljuk, hogy mi lett a „megvédjük a rezsicsökkentést” ilyen előzmények után harsogott kampányígéretével – amit az „emiatt kell az orosz gáz, és ezért rosszak az uniós szankciók” indokolás kísért – gyanakodni kezdhetünk, hogy a kormánypropaganda nem feltétlenül azt mondja, amit az üzemeltetői valójában gondolnak, és akkor feltehetjük azt a kérdést, is, hogy „de mi a céljuk azzal, amit mondanak?”

Ahogy a legújabb gáz- és villanyszámlák megcáfolták a rezsivédelemről magabiztos ígéreteket, úgy cáfolták meg nagyjából ugyanekkor a hadi események Orbán hasonló magabiztossággal hangoztatott megállapitásait: „Az ukránok sosem nyernek háborút Oroszország ellen amerikai kiképzőtisztekkel meg fegyverekkel. Egész egyszerűen azért, mert az orosz hadseregnek aszimmetrikus fölénye van” (idei tusványosi előadás, július 23.).

Vagy: „A magyar értékelés az, hogy az a koncepció, hogy a NATO fegyverekkel és kiképzőtisztekkel támogatja Ukrajnát, az ukránok pedig harcolnak az oroszok ellen, egy olyan konstrukció, amelyről mára kiderült, hogy nem eredményez ukrán győzelmet. Ez egy olyan stratégia, amelyen módosítani kell” (nyilatkozat a Nehammer osztrák kancellárral folytatott megbeszélés után, július 29.).

Az ukránok Harkiv megyei gyors offenzívája és az orosz csapatok fejvesztett menekülése nagyon jó tett az ukránok és a Nyugat önbizalmának, a hazájukat védők harci szellemének, de messze nem jelenti a háború végét, még azt sem, hogy eldőlt volna. Lelkesen cáfolta viszont Orbán aranyigazságnak szánt tételeit

Az ukránok az adott frontszakaszon nagy túlerőben voltak, és ha „aszimmetria” létezik, az ő javukra van: az oroszok 200–250 000 emberrel támadnak egy 1300 kilométer hosszú fronton – ebből több mint 50 000 már elesett –, míg az ukrán védők élőereje háromszor ekkora az általános mozgósításnak köszönhetően, amire Putyin politikai meggondolásból nem akarja rászánni magát.

Az orosz harcászati modell – nagy tűzerővel támogatott kis létszámú gyalogsági egységek bevetése – viszont éppen azért nem működött, mert az ukránok amerikai fegyverei hatékonyabbak voltak, fejlettebb amerikai technikát alkalmazhattak, és rendelkezésükre állt a NATO, főleg az amerikaiak hírközlési eszköztára.

Annak, hogy Orbán ennyire mellétrafált, nem egyszerűen az volt az oka, hogy rosszul tudta, hanem hogy a Putyin által vezérelt orosz propaganda dogmáit mondta fel. Ebben a mitológiában Oroszország mindig győz, mert ő a nagyobb és az ő katonái vannak többen, amellett övé a szent igazság.

Nem tudható konkrétan, hogy Orbán miért visszhangozza ezt, de belpolitikailag hasznos neki, mert az ő oldala ukránellenes; részint a magyar kisebbséget ért valóságos, felnagyított és fiktív sérelmek miatt, részint mert a szomszédos népek közül lassan csak az ukrán maradt olyan, amit élvezettel le lehet nézni, márpedig a mások lenézése nélkülözhetetlen a magyar fölénytudathoz. Ami erősebb érzés a Magyarországon hagyományos oroszellenességnél. Talán hozzájárul az is, hogy a Trianon-fókuszú nacionalisták számára vonzó, sőt irigylésre méltó nemzetközi normákkal szembeszegülő, sikeres területi revízió példája.

Az amerikaiak – ne feledjük, ők Magyarország NATO-szövetségesei – meg az a tétel, hogy a segítségük nem lehet elég a győzelemhez, alighanem úgy jönnek a képbe, hogy Putyin szemszögéből nézve az oroszokkal egy ukrán népet csak a hidegháborús ősellenség fordíthatja az anya-Oroszország ellen. A kijivi vezetés tehát nem ismételt demokratikus választásokon legitimált hatalom, hanem az USA fasiszta bábrezsimje. Ő csinálta, ő tudná megtartani. De nem tudja, lásd az előző bekezdést.

Vagy ezek szerint mégis?

Orbán a WikiLeaks anyagai szerint 2006-ban, még ellenzékben azt a kezelési útmutatót adta magához, aggódó külföldieknek, hogy ne törődjenek azzal, amit a választási kampányban mond. Ez a frappáns – és tulajdonképpen a belföldi nyilvánosság számára is hasznos – bemondás annyira megtetszett neki, hogy később, már kormányon többször is megismételte, kiegészítve: „ne arra figyeljenek oda, amit mondok, egyetlen dologra figyeljenek, amit csinálok”.

A helyzet az, hogy az információk gondos visszatartása miatt az országnak legfontosabb ügyekben azt se lehet látni, amit csinál. De azért sejteni talán még szabad.

A szerző az Élet és Irodalom (Budapest) rovatvezetője.

https://parameter.sk/kis-magyar-hulyesegtan-2