Augusztusban töltötte be 70. életévét Másik János, aki volt élvonalbeli dzsesszzenész és Cseh Tamás alkotótársa, a Trabant és az Európa Kiadó tagja, írt egy sor filmzenét, de neki köszönheti Kern András a Lövölde teret is. Hogy fordult durva borozásba a Latinovitscsal való első találkozása? Hogy próbálta megúszni a katonaságot? Hogy fedezték fel és adták ki újra 2022-ben londoni DJ-k az 1989-as lemezét? Interjú.

hvg.hu: A dzsessztől az underground-rockig, a sanzonoktól a filmzenéig és a kortárs zenéig nagyon sok mindennel foglalkozott. Jól gondoljuk, hogy a dalforma az, ami igazán közel áll önhöz?

M. J.: Egy jó ideje ez a központi elem, igen. Vagy 30 éve, amióta a Heart Rock Company nevű zenekart csinálom, mindenképp. Annak a repertoárjához megtartottam a saját, Bereményi Gézával írt dalaimat, másrészt volt a Bálint Istvánnal írt Peepshow - Menyország című lemez, és írtam saját szövegű dalokat is. Ezekből állt össze a szólóműsorom, meg a Heart Rock Company-műsorom.

hvg.hu: Ez a zenekar még létezik?

M. J.: Persze. De nem is zenekarnak hívnám ezt, inkább egy műhelynek, amelybe nagyon nagy nevek is bekapcsolódtak Tony Lakatostól Vajda Gergőig. Most nyáron is felléptünk, ezúttal Bujdosó Jánossal, Vajdovich Árpád Gézával, Banai Szilárddal.

hvg.hu: Mi a közös pont az ön által felrajzolt sokszínű zenei térképben? Mi az, amit keres, ami összeköti ezeket?

M. J.: Olyan zenét szeretnék csinálni, amit én magam szívesen hallgatnék. Ebbe belefér az, hogy mindig keresek új dolgokat, érdekességeket. A dalok esetében pedig kell, hogy legyen valami üzenet, anélkül nem érdemes csinálni.

hvg.hu: Fiatal korában ez a dzsessz volt. A konzervatórium után az Interbrass zenekarral tűnt fel, amellyel meg is nyerték a Ki mit tud?-ot 1972-ben.

M. J.: Akkor már felvettek a Bartók (Bartók Béla Zeneművészeti Szakiskola – a szerk.) dzsessz-tanszakára. Az Interbrass onnan verbuválódott. Egy általam írt darabbal nyertünk egyébként, aminek az volt a címe, hogy Zene egy nemlétező filmhez. Mindig is vonzott a filmzene, de akkor még ettől nagyon távol voltam. A Bartók viszont nem volt egy elismert főiskola, és így nem mentesített volna a katonaság alól. Ezért nem is végeztem el, inkább felvételiztem a Zeneművészeti Főiskola tanárképző szakára, hogy ne vigyenek el. Akkor 25 év volt a sorkatonai korhatár. Hatszáz jelentkezőből hetet vettek fel, köztük engem is. Ott fantasztikus tanáraim voltak, életem legjobb három éve volt. Utána Gonda János elhívott tanítani abba az iskolába, amit korábban nem végeztem el, viszont fél évet tudtam csak tantani, mert felemelték a sorkatonai szolgálat korhatárát, és besoroztak. Gyakorlatilag az eredeti célom miatt felesleges volt a főiskolára járni, de más szempontból persze egyáltalán nem volt felesleges.

hvg.hu: Miután leszerelt, egyből megint a sűrűjében találta magát a dzsessz-vonalon, és ekkor találkozott Cseh Tamással és Bereményi Gézával.

M. J.: Így van, ez 1974-ben volt. Akkor ismerkedtem meg Tamással és Gézával, de ott ültem a Szabó Gábor-tévé-show-ban is a nagyokkal, Szabó Gábor mellett Pege Aladárral, Kőszegi Imrével, Dely Istvánnal, és Kovács Kati énekelt.

hvg.hu: Szabó Gábor már akkor világhírű, Amerikában élő gitároslegenda volt, akit például Santana is mesterének tart a mai napig. De a többiek is ismert zenészek voltak, hogy került ilyen fiatalon egy ilyen társaságba?

M. J.: Akkor már működött az Interbrass klub a Marczibányi téren. Az egy szabad zenei társaság volt, beengedtünk nagyon sok zenészt, olyanok szálltak be, mint Tony Lakatos, Dresch Mihály, Babos Gyula, Kántor Péter stb. Jött a hír, hogy majd jön Szabó Gábor Magyarországra, akiről tudtuk, hogy egy legenda, de épp ezért azt hittük, egy öregember. Az is terjedt, hogy el fog jönni a Marczibányi térre is. Egyszer leült mellém egy fej, aki fiatalnak nézett ki (nem volt még 40 sem), kérdezte, hogy mit játszunk. Mondtam, nem tudom, én is csak figyelek, improvizálunk. Beszállt, és fantasztikus volt. Utána tudtam meg, hogy ő volt Szabó Gábor. Tervezett a magyar tévé egy felvételt neki, és amikor arról volt szó, ki legyen a kísérőzenekarban, sorolták a híres zongoristákat. Ő meg mondta, hogy az a srác a dzsesszklubból. Ez voltam én. Így kerültem be a show-ba, Fender-zongorán játszottam. Aztán sokszor találkoztunk, sokat beszélgettünk. Jó humora volt, sok mindenre nyitott volt. Akkoriban a műfajok közötti átjárást elég sandán nézték itthon. A dzsesszisták is, a rockzenészek is, a komolyzenészek is. Ő meg olyanokat mesélt, mennyire sajnálja, hogy pont nem volt otthon, amikor George Harrison telefonált neki, hogy lépjen fel a Bangladesh-koncerten. Neki természetes volt az átjárás ide-oda, nekem meg álnéven kellett zenélnem főiskolás koromban, ha dzsessz-t játszottam, mert kirúgtak volna.

hvg.hu: A 70-es évek végén azonban underground-együttesekben (Trabant, Balaton, Európa Kiadó) tűnt fel. Miután előtte tíz évig élvonalbeli dzsessz-zenész volt, ez elég radikális váltásnak tűnik.

M. J.: Más, ez biztos. De vonzott az a világ, mert Menyhárt Jenő, Víg Mihály, Lukin Gábor és a többiek dalaiban éreztem az erős üzeneteket. De nem volt már teljesen ismertelen ez az új világ, hiszen előtte én már megcsináltam Cseh Tamással és Bereményi Gézával a Levél nővéremnek című előadást. Ott legalább akkora volt a kontraszt a dzsessz és a „három akkordos” dalok közt, mint amikor az underground zenekarokba kerültem. Nekem ezek egyáltalán nem okoztak semmiféle fennakadást, én mindig úgy érzetem, a helyemen vagyok.

hvg.hu: Nem is jöttek a megjegyzések a dzsesszistáktól, hogy mit keres Cseh Tamás mellett?

M. J.: Zenészektől nem annyira, inkább a közönség részéről. Babos például mondta, hogy nagyon szereti, amit csinálunk Tamással. De a dzsesszrajongók állandóan kérdezték, hogy „mit tudsz te ott csinálni?” Mondtam mindig, hogy hallgassátok meg! Azt. Cseh Tamással úgy ismerkedtem meg egyébként, hogy egyszer Novák Jánosék elrángattak egy koncertjére. Az is nagyon tetszett, de az előadás után felmentünk Novákékhoz, ahol Tamás lényegében újra leadott egy koncertet. Voltak ott egy csomóan a közönségből, színészek (ott ismertem meg Kern Andrást például), zenészek, mások. Mint kiderült, ez rendszeresen így ment akkoriban. Belökdöstek a zongorához engem is, és beszálltam a Lee van Cleef-be, ilyen fantázia-westerneket impróztam rá. Tamás, aki hirtelen lelkesedő típusú volt, azt mondta, „fúú, ki vagy te, egész életemben veled akarok játszani”. Ez egyébként nagyjából így is lett.

hvg.hu: És ennek köszönhető az első közös lemezük, a Levél nővéremnek, amit hárman (Cseh Tamás, Bereményi Géza és ön) írtak.

M. J.: Így van. Aztán – nagy szünetekkel – még két „levelet”, és még sok mindent csináltuk együtt. Egy csomó dal úgy született, hogy szórakoztunk ketten Tamással, ebből lett valami, amit vittünk Gézának, nagy fantáziával remek szöveget írt rá. És persze voltak olyan zenék, amiket csak Tamás, vagy amit csak én írtam és azokból is dalok készültek. Géza találta ki, hogy én is énekeljek, mert ez dramaturgiailag is jól jött sokszor: a levélíró kétféle arcából átváltoztunk bárzongoristává, vagy berúgott közgazdásszá stb.

hvg.hu: A János és Tamás fordulat aztán bele is került a dalszövegekbe.

M. J.: Volt az akkoriban a népszerű Törd a kerítést című latin-amerikai protest-dal, annak a szövegében az van, hogy „Miénk ez a föld, a tenger és az ég, / Jánosé, Tamásé, Katié”. Ebben a János, Tamás, Kati azt jelentette, hogy bárkié. „Közértbe megy le tejért János és Tamás” – ez azt is jelenti, hogy mi megyünk le a közértbe (mindenki így értette), meg azt is, hogy lehet az Pista és Feri vagy bárki más.

hvg.hu: A Levél nővéremnek óriási siker lett. Miért nem folytatódott rögtön ez az együttműködés? Miért volt ekkora hézag (17 év!) a következő ilyen közös, hármas lemezig, a Levél nővéremnek 2-ig?

M. J.: Tamásnak volt ugyan kísérőzenekara, de sok helyre egyedül ment. Ez is benne volt, hogy sokáig nem csináltunk közös anyagot. De voltak magánéleti súrlódásaink is. Továbbá kicsit benne volt a két dudás egy csárdában–effektus is. Hozzáteszem, bár új dolgot valóban nem írtunk sokáig, de a Levéllel időnként elmentünk ide-oda az országban fellépni. Közben ők csináltak mást, én is turnéztam a Kőszegi Grouppal. Egyébként a Levél nővéremnek 2. gyakorlatilag az én „aknamunkámnak” köszönhető. Úgy jött létre, hogy a Katonában megcsinálták Tamás és Géza összes műsorát. Amikor felmerült, hogy akkor ebbe a sorozatba kell a Levél is, mondtam Gézának, hogy nem szabad megcsinálni a régit, az egy nosztalgikus dolog lenne, legyen inkább egy olyan folytatás, mint a Keresztapa 2., vagy a Cápa 2. És legyen aktuális (néhány évvel voltunk a rendszerváltás után). Nekiálltunk csinálni. Többször összevesztünk, Tamás kicsit rossz passzban volt, de nagyon jó dolgok születtek. Mégis félbehagytuk. Aztán a Turné című film bemutatóján találkoztam Tamással, ott mondta, hogy kár, hogy nem jött össze a Levél 2. Mondtam, hogy igen, már csak azért is, mert nagyon jó, ami addig elkészült. Fejezzük be! Igen? Igen! 2-3 hét alatt be is fejeztük. És amikor elkezdtünk vele turnézni, jobbnak tartottuk, mint az elsőt. Úgy véltük mindhárman, ezt már felnőtten csináltuk. A Levél 2-koncereteken az emberek sírtak. Mi meg azt gyakoroltuk, hogy ne bőgjük el magunkat, amikor játsszuk. A szemétben turkáló tanártól, a helló, halálig nagyon kemény sorok voltak benne.

hvg.hu: A nyolcvanas évek undergroundja alapvetően szintén szövegközpontú zene volt, ön pedig – leszámítva a Cseh Tamás-dalokat – a zeneközpontú dzsesszből érkezett ide. Mi fogta meg ebben a világban?

M. J.: Nagyon nem mindegy, hogy a szövegeket milyen zene hordozza. Lehet meglepetéseket okozni, aláhúzni a szövegeket, érdekes zenei megoldásokkal. Nekem az az underground közeg akkor jobban megfelelt. Talán azért is, mert kevesebb úgynevezett profi zenész volt ebben a szcénában, és kevesebb volt a szabály, nem az, ami le van írva vagy ki van mondva, hanem az, amire még gondolni sem kell. Ez vonzott engem ide. Be-beszálltam a Trabantba, ami egy lakászenekar volt. Amikor jó barátom, Xantus János elkezdte forgatni az Eszkimó asszony fázik című filmet, kibérelt egy házat Mátyásföldön a Trabant zenekar számára, amelyben az ő akkori felesége, Méhes Marietta volt az énekesnő. Ott több mint egy hónapot dolgoztunk dalokon, egy kvázi zenekari workshop alakult ki. A filmbe ebből viszonylag kevés került be, de az, amit ott felvettünk, aztán kazettán kezdett el terjedni. Ebben a munkafolyamatban részt vett Menyhárt Jenő, az Európa Kiadó vezetője is, aki ezek után hívott meg a zenekarába. Rendkívül érdekesnek és izgalmasnak találtam ezt a közeget.

hvg.hu: Gyakran előkerül a kérdés, hogy mennyiben készítette elő a nyolcvanas évek underground kultúrája – így a zene is – a terepet a rendszerváltásnak. A főszereplők általában azt mondták, hogy ők egyszerűen csak szabadon akartak élni, nem volt politikai vetülete annak, amit csináltak. Erről mit gondol?

M. J.: Ezt én is tanúsíthatom. De már a hivatalos nyilvánosságon túli szabad közlés és létezés ténye is éppen eléggé szúrta a hatalom szemét. Most is ez van, csak most éppenséggel próbálják beterelni a saját karámjukba azt, akit lehet. Akkoriban néha elmaradt egy-két koncert, de voltak keményebb dolgok is: Baksa Soós Jánost, a Kex frontemberét például többször megverték, egy alkalommal majdnem megölték, amikor fel akarták szorítani a járdára autóval. Már a Levél előadásaira is jártak régi ellenzékiek, aztán később is felbukkantak, és mindig azt mondták, hogy ne álljunk szóba senkivel, aki provokálna bennünket, vagy kérdezősködne. A korabeli közönségünk főleg az egyetemistákból került ki, Budapesten kívül is csak egyetemi városokban tudtunk fellépni. A Trabant egyetlen vidéki koncertje például Pécsett volt.

hvg.hu: A nyolcvanas évek vége megint csak fordulópont a pályáján: otthagyja az Európa Kiadót.

M. J.: Elfáradt az Európa Kiadóval közös munka, de nem végleges szakadás volt, megmaradtam független együttműködőnek, dolgoztam a lemezeiken. Közben pedig, elindult a Trance Balance, ami egy elég sikeresen koncertező zenekar volt. Nagyon érdekeltek akkoriban a népzenék, a világzene, a kortárs zene, a repetitív dolgok, ez hallatszik is a lemezen, ahogy az is, hogy a dzsesszből jöttem. Mindezt egy elég szabad elegyben vonultattuk fel.

hvg.hu: Lehet, hogy sikeresek voltak a Trance Balance koncertjei, az egyetlen lemeze viszont feledésbe merült volna, ha most, 2022-ben valaki fel nem fedezi Angliában és újra ki nem adja. Hogy történt mindez?

M. J.: A lemezt a rendszerváltás körül alakult egyik kis cég, a Hungaropop adta ki, de azon kívül, hogy megjelent, nem sok minden történt akkor vele. Az utóbbi években kaptam több üzenetet a lemezzel kapcsolatban, hogy a számait külföldi DJ-k használják. Valószínűleg azért, mert eléggé ritmusközpontú, tele van ütősökkel az anyag. A lemezre az azt most megjelentető Foam On A Wave kiadó munkatársai egy nagy londoni lemezboltban találtak rá, de állítólag már egy-két gyűjtő is beszélt nekik az albumról. Egyébként a covid előtt megkeresett egy spanyol srác is, aki szerette volna kiadni, de ő aztán eltűnt, és elveszett az a kapcsolat. Az angol fiúk viszont nagyon konkrét tervvel álltak elő, nagyon szerették volna a megjelentetést. Utánanéztek a pályafutásomnak, eléggé képben voltak velem kapcsolatban. Egy év levelezés és egyeztetés után jött össze a kiadás. Nemrég találkoztunk is Londonban. Ez az egész mérhetetlenül jólesik nekem ennyi év után, ők meg nem értik, hogy ezzel miért nem kezdett senki semmit. Mondtam nekik, hogy ez egy másik világ.

hvg.hu: Nem fordult meg a fejében soha a disszidálás? Elég sokat koncerteztek külföldön a dzsessz zenekaraival, nem lett volna nehéz kint maradni.

M. J.: Talán éppen ezért nem. Ráadásul elég sok dolgom volt akkoriban itthon.

hvg.hu: Ezek egy jó része filmzenés felkérés volt.

M. J.: Az első film, aminek a zenéjén dolgoztam, a Kovásznai György-féle Habfürdő megbukott. Annyira új volt minden szempontból – főként animációs filmként –, azóta viszont etalon az újabb nemzedékek számára, több animátorgeneráció ezen nőtt fel. Rajongótábora lett.

hvg.hu: Voltak azért sokkal ismertebb filmes munkái is: a Meteo, vagy a Hídember.

M. J.: Dolgoztam a Városbújócska című filmen, amiben szerepeltem is, és aminek a története épp arról szól, hogy egy dzsessz-zenész elmegy egy underground zenekarba. Ehhez a filmhez készült az Európa Kiadó Romolj meg című száma például. De számos további animációs munkám is volt: a Leó és Fred- és az Auguszta-sorozat epizódjaiban is dolgoztam. Voltak nyugat-európai filmes munkáim is – ezeknek az volt az érdekessége, hogy körülbelül a négyszeresét fizették, ki, mint egy itteni filmzenéért, viszont a felét kaptam, mint egy ottani zeneszerző. Így aztán kölcsönösen jól jártunk.

hvg.hu: Filmzenét írni megint csak nagyon más dolog, a dzsesszben ott a zene szabadsága, az underground rockban, és a dalokban a gondolat szabadsága. Ez viszont egy elég kötött műfaj.

M. J.: Igen, egy filmben a zene csak egy szólam, és a kép a legfontosabb. Különböző módszerekkel dolgoztam: kezdetben stopperrel mértem egy-egy jelenet hosszát, és amikor hazamentem, az emlékeimből, vagy a forgatókönyvből próbáltam felidézni az adott jeleneteket. Aztán jött a VHS-korszak, amikor megkaptam a jeleneteket vagy a filmet videón. A legjobb az volt, ahogy például Xantus Jánossal dolgoztunk: nem adott jelenetekről és a zenéről beszéltünk, hanem a film egészéről. Hagyta, hogy azt csináljak, amit akarok, és ő is szabadon kezelte a filmhez írt zenéket. Nem mindig határoztuk meg előre, hogy mi hova kerüljön.

hvg.hu: Pályafutása fontos része, és egyébként a magyar könnyűzenei kultúra szempontjából is korszakalkotók a színészekkel készített lemezei. Egy korábbi interjúnkban Kern András mesélte, hogy szeretett volna olyan lemezt, ami szakít a korábbi színészéneklés hagyományaival, és inkább „rockos”. Vele is dolgozott.

M. J.: Ahol éppen tartottam, azt vittem be ezekbe a lemezekbe. Az egész Latinovits Zoltánnal kezdődött. Novák János kapott egy egyéves külföldi cselló-ösztöndíjat, a félbemaradt zenei dolgait erre az időre rám bízta. Így ismerkedtem meg Latinovitscsal. Becsengettem a Bimbó úti lakásába, ő ajtót nyitott. - Hangszert nem hozott? - kérdezte. - Azt gondoltam, hogy van itt zongora - válaszoltam. - Zongora itt? Hát hol fér el itt egy zongora? Aztán inkább leugrottunk a Mechwartra Trabanttal egy demizson borért. Életem egyik legnagyobb élménye volt az a délután: én, a főiskolás, meg a szupersztár, aki mindenről mesél, a diákkori szerelmeitől a színházi dolgokig. A dalt, amin dolgozni akartunk – Kosztolányi Hatalmas ősz című versének megzenésítését – végül csak az előadás előtt gyorsan összepróbáltuk. Latinovits fantasztikusan énekelt. Aztán Adamis Anna szövegíróval készítettünk Bontovics Kati-dzsesszénekesnőnek egy rocklemezt. Ezután jött valahogy a Ruttkai Évával és Darvas Ivánnak készített lemez. Nagyon szerettem, ahogy énekeltek. Az ő világuk más volt, mint az énekeseké, kicsit hasonlatos volt Cseh Tamáséhoz (de ugyanezt csinálta Bob Dylan vagy Leonard Cohen is): nem az énekléshez tartozó hangi gesztusokkal tudtak hatást elérni. Kern Andrást korábban már ismertem, részben házibulikból, és amikor lemezt akart készíteni, engem is megkeresett.

hvg.hu: Nem mindenki tudja, hogy a Lövölde tér című dalt ön írta, ahogyan az sem feltétlenül közismert, hogy a Cseh Tamással együttműködésben írt lemezeken melyik dal szerzője és előadója ön. Nem zavarja ez?

M. J.: Nem vagyok egy nyomulós típus. Tudom, hogy a világ másik felén ezt kicsit komolyabban veszik. Itt, mifelénk ezeket a dolgokat, finoman szólva, kissé könnyedén kezelik, de azért, ahogy tudom, próbálom a tévedéseket korrigálni. Talán lassan a helyükre kerülnek.

https://m.hvg.hu/kultura/20220903_masik_janos_interju?utm_medium=Social&utm_source=Facebook#Echobox=1662228837