A klímaváltozás kora nem egyetlen, végtelen nyár, annál sokkal veszélyesebb, kiszámíthatatlanabb. Bár régóta jól tudjuk, hogy nagy a baj, mégsem cselekszünk érdemben. Nem tudom eldönteni, hogyan is érzem magam emiatt.
Fishing on Orfű / Facebook
Gyermekkorom nyarai valahogy egybefolynak, kevés olyan emléket vagyok képes felidézni, amit biztosan egy-egy konkrét évhez tudok kötni. Mintha életem első tizenvalahány júliusa és augusztusa egyetlen végtelen csillagos éggé állna össze a Balaton felett.
Általános iskola vége felé aztán egyre tisztulnak az események és az időpontok. 2007 nyarának pokoli forrósága például egészen elevenen maradt meg bennem. Július közepe volt, Orfűn a kisboltban szólt a rádió: hőségriasztást adtak ki, veszélyben az egészségünk, igyunk sok-sok vizet, lehetőség szerint ne tartózkodjunk a napon.
Csak nevettünk
Visszanéztem az adatokat, az a nyár tényleg szokatlan volt. Július 16-ára először adtak ki harmadfokú hőségriasztást Magyarországon, a hőhullám napokig kitartott. A kánikula alatt a halálozási arány kiugróan megnőtt, július 20-án Kiskunhalason pedig rekordmeleget, 41,9 Celsius-fokot mértek. A csúcs azóta sem dőlt meg.
Akkoriban a globális felmelegedést főként Zs-kategóriás katasztrófafilmek bugyuta interpretációjából ismertem. Esténként a Film+-ra kapcsolva izgatottan várta a család, hogy most éppen az egész világot hirtelen elnyelő áradást vagy ősi ragadozók feltámadását idézi-e elő a mumus, az egyébként csak a kutatók papírjain létező éghajlati átalakulás. Az, hogy az iskolában, akár földrajz órán érdemben beszélgessünk a jelenségről, elképzelhetetlen volt.
„Úgy hisztiznek, mintha régen fagyban arattak volna” – mondogatták a felnőttek. „Na, ennyit a globális felmelegedésről” – kacsingattak egymásra egy-egy hűvösebb nyárestén. „A jégkorszak végéről még nem hallottak a brit tudósok?” – kérdezték cinikusan.
Rémlik egy kísérlet is. A tévében leadták, ahogy egy férfi egy edénybe vizet tölt, majd a vízbe egy jégdarabot helyez. A lebegő jég szép lassan elolvadt, a víz viszont ugyanolyan magasan állt. Arkhimédész törvénye, ugyebár.
Ha létezik is klímaváltozás, a tengerszint emelkedésétől nem kell tartanunk.
„Meg fogunk rohadni, öcsém”
„Fel tudnád tölteni jéggel a poharakat?” – tettem fel a kérdést az idén július 1-jén a Fishing On Orfű egyik standja előtt. Eszembe jutott a majdnem pontosan 15 évvel korábbi kánikula. Ahogy 2007-ben, úgy idén is harmadfokú hőségriasztás volt érvényben. A jég nagy része fel is engedett, mire eljutottunk a tóhoz. A felforrósodott sátor hamar kivetett magából minket, korán leértünk, találtunk is árnyékot a parton, sokat viszont nem védett a meleg ellen. A tóban is mintha csak tovább izzadtam volna.
Meg fogunk rohadni, öcsém
– mondta a menyasszonyom. „Meg” – válaszoltam. Ahogy idősödöm, egyre nehezebben viselem a hőséget. 
Mohos Márton / 24.hu
Az idei nyár egyelőre szélsőségesen meleg és száraz. Az extrém körülmények nem csak Magyarországot sújtják, gyakorlatilag az egész északi félteke szenved. Kaliforniában ismét hatalmas tüzek tombolnak, az Egyesült Királyságban először rögzítettek 40 Celsius-foknál magasabb hőmérsékletet, Olaszországban a Pó szép lassan eltűnik, Kínában pedig a szokásosnál korábban kezdődtek meg a hőhullámok. A forróság miatt csak Spanyolországban és Portugáliában nagyjából 1700 ember halt meg eddig. Mindegy, mennyire egészséges az ember, a kánikula mindenkire veszélyes.
A globális felmelegedéssel mostanában sokkal kevesebbet viccelődnek. Persze még mindig szép számban akadnak klímatagadók, akik egy ideje jobban szeretik szkeptikusnak nevezni magukat. A kifejezéstől valahogy megalapozottabbnak érzik a tények elutasítását.
Az, hogy a globális felmelegedést az emberi tevékenység idézi elő, napjainkban nagyjából annyira bizonyosnak tekinthető, mint az evolúció. Noha a következményektől egyre többen tartanak, nem úgy néz ki, hogy nagyon törekednénk a megoldásra. Mintha valahol mélyen belül még mindig abban bíznánk, hogy megússzuk, egyszer majd valaki előáll egy zseniális ötlettel, és folytathatjuk az addigi életünket.
Kit érdekel Vanuatu?
Klímaváltozások mindig is zajlottak, nem nagyon akad olyan földtudományi vagy meteorológiai szakértő, aki ezt kétségbe vonná. A Föld pályájának apró eltérései például befolyásolják az éghajlatot, de a heves vulkáni aktivitás és egy nagyobb aszteroida becsapódása is komoly hatással bírhat. Mindezt rengeteg bizonyíték támasztja alá, többek között olyan grönlandi jégmagok, amelyeknek ősi légbuborékai révén rekonstruálhatók az egykori körülmények.
A földtörténeti jelenkor, azaz a holocén, a legutóbbi glaciális végén, bő 11 ezer évvel ezelőtt kezdődött. Ekkorra a pleisztocénhez képest a környezet alaposan megváltozott: a gleccserek visszahúzódtak, a tengerszint megemelkedett, a megafauna sok faja eltűnt, az emberek kora pedig szép lassan beköszöntött. Gyapjas mamut 2022-ben nem él a földön, civilizációnk viszont napról napra, percről percre fejlettebb.
A modern ember jóval a holocén előtt jelent meg, a mezőgazdaság, a komplexebb technológia, az írás és az állam azonban fajunk történetét nézve nagyon is friss vívmányok, csupán néhány ezer évesek. Civilizációnk nem a modern kori klímaváltozás körülményei között született meg, nem arra rendezkedett be. A helyzet ezért is különösen aggasztó.
A mostani felmelegedés mértéke rendkívüli az elmúlt tízezer évben. Az adatok alapján teljesen egyértelmű, hogy a változások kiváltója az iparosodás kezdete, pontosabban az üvegházhatású gázok, így a szén-dioxid kibocsátásának robbanásszerű emelkedése. Az ismert következményeket szinte lehetetlen felsorolni, sok közülük nem is belátható. Az biztos, hogy a felszíni vizek és a troposzféra hőmérséklete hosszabb időskálát tekintve folyamatosan emelkedik, ami a többi között a sarki jég olvadásához, ezáltal pedig a tengerszint emelkedéséhez vezet.
A szakemberek persze nem állítják, hogy Arkhimédész hülye volt, vagy hogy a tévében a férfi bűvésztrükköt mutatott be a jégdarabbal. A gond az, hogy nagyon nem mindegy, hol olvad az a bizonyos jég. A tengeren lebegő jégtömegek mellett ugyanis azok is rohamosan pusztulnak, amelyek a szárazföld felett fekszenek. Ezekből már olvadékvíz áramlik az óceánba, megemelve a globális tengerszintet – és akkor a hőtágulásról még nem is beszéltünk.
A Kárpát-medencében ez a jelenség közvetlenül nem tűnik túl fenyegetőnek.
Hol találnak majd új lakóhelyet? Vajon hogy fognak beilleszkedni?
Egy globalizált világban egyre ritkábbak a lokális problémák.
Hátralévő életem leghűvösebb nyara
„Te is be vagy szarva, mi?” – kérdezte a haverom, miközben július 22-én az egyik újlipótvárosi vendéglátóhelyen ücsörögtünk. „Azt hittem, még pont megússzuk” – tette hozzá nagyot fújtatva. A hőmérő 38 Celsius-fokot mutatott. Egykor én is úgy gondoltam, hogy nem az én bajom.
Éppen csak beköszöntött idén az első forróság, a telefonomat pörgetve máris szembejött: ez lesz hátralévő életem leghidegebb nyara. Nem 2022-ben olvastam először hasonló címeket. Érthető, hogy a kánikula alatt sokat gondolunk a globális felmelegedésre. Ilyenkor, a buszon pácolódva, a kiégett fűre meredve vagy a ragacsosra izzadt lepedőn forgolódva az ember csak eltöpreng azon, hogy vajon milyen nyarak várnak rá tíz, húsz vagy harminc év múlva. Érthető, viszont lesznek más gondjaink is.
Tény, hogy az éghajlati átalakulás miatt fokozatosan nő a bolygó átlaghőmérséklete, ez azonban még nem jelenti azt, hogy évről évre egyre nagyobb forrósággal kell számolnunk. Simán lehet, hogy a 2023-as nyár sokkal hűvösebben alakul majd, hogy 2037 márciusában hó fog esni, hogy 2055 májusának végén fűtenünk kell. Pont ez a globális felmelegedés egyik legveszélyesebb hatása: a legváltozatosabb, eleve is létező extrém események esélye és intenzitása fokozódik.
A klímaváltozás kora nem egyenlő a tavasztól őszig nyújtózkodó nyárral, a lángoló erdőktől vörös éggel, a fullasztó porral, a kicserepesedő tómedrekkel, a vízhasználati korlátozással, az állandóan robotoló légkondicionálók zajával. Az éghajlati átalakulás velejárói ugyanúgy a termést pusztító kései fagyok, a nyakunkba zúduló jégesők, az áradásokat okozó hirtelen esőzések, a háztetőket megtépázó szelek. Az időjárás egyre szeszélyesebb, egyre kiszámíthatatlanabb lesz.
Nem csak a hőségtől kell tehát tartanunk. Nem egyszerűen egy felforrósodó bolygóhoz, hanem egy gyökeresen megváltozó bolygóhoz kellene alkalmazkodnunk. Az éghajlat mellett, részben a globális felmelegedés miatt ráadásul az élővilág is átalakul, így az ökológiai krízissel is meg kell küzdenünk.
Bármennyire is próbáljuk tagadni, mi is a természethez tartozunk.
Lovelock 103 éves volt
Valamelyik éjszaka csak heverésztem az ágyban, nehezen bírtam elaludni a melegben. Nem tudom, mikor tapasztaltam utoljára valódi sötétséget. Akármit applikálunk az ablakra, a mesterséges fény mindig beszivárog a szobába, mint a szennyes víz a repedésekbe. „Már tízből kilenc magyar tart a klímaváltozástól” – olvastam. Furcsa, hogy erre a félelemre építve mégsem lehet választást nyerni. Letettem a telefont.
Egyszer egy felháborodott olvasó azért kért számon, amiért mi, újságírók annyit foglalkozunk a globális felmelegedéssel. Azt kérdezte, hogyan kellene éreznie magát az egyszeri embernek a klímaváltozás miatt. „Nem az én tisztem eldönteni” – válaszoltam.
James Lovelock halott, 103 éves volt. Évtizedeken át hangoztatta, hogy baj van. A döntéshozók nagyon régóta ismerik a problémát, és a lakosság körében is egyre kevesebb a kétkedő. A valódi megoldást mégis halogatjuk, abban reménykedve, hogy a következmények minket még elkerülnek, hogy a bolygó átalakulásával a jövő generációinak kell majd foglalkoznia. Minél inkább ki akarjuk szipolyozni azt a pár évtizedet, amely a genetikánkból és a környezetünkből adatik, nem törődve azzal, milyen földet hagyunk hátra. Idén július 28-án értük el a túlfogyasztás napját.
A bolygón mi vagyunk az egyetlen intelligens, ipari társadalomban élő faj. Ha valakinek, hát az embernek lehetne a küldetése, hogy megóvja a környezetet utódainak, illetve a többi fajnak, amellyel a földön osztozik. Amennyiben a felelősséget el is utasítjuk, lassan magunkra is gondolhatnánk. Bár a klímaváltozás hatásai nagyon lassan bontakoznak ki, minket sem kerülnek el.
Meg kell barátkoznunk vele, hogy ami most még szélsőségnek tűnik, az a mi életünkben megszokottá válhat. Cselekvés nélkül ugyanakkor minden sokkal rosszabb lesz.
Eltékozolt örökség
Nem igaz, hogy nincsenek lehetőségeink, technológiánk ahhoz, hogy legalább mérsékeljük a következményeket, esetleg alkalmazkodjunk azokhoz. Áldozatokat szükséges hoznunk? Igen. Alapjaiban kell megváltoztatnunk az életmódunkat? Igen. A politikusainkkal pedig tudatnunk kell, akár szavazatok formájában, hogy mit is tartunk fontosnak.
Nem egy trendi, belvárosi vegán kávézó sütőtökös lattéja beszél belőlem. Nem tartom magamat példamutatónak. Próbálok változtatni, de én sem teszek eleget. Valamelyik nap mátrai borzaskát ebédeltem, megint. Kevesebb húst kellene ennem. Meg sajtot. Meg tejfölt. Sokkal kevesebbet.
Hacsak nem üt be a gebasz, bennem van még ötven, hatvan, talán hetven év. Az még nagyon sok aszály, árvíz, tavaszi hóvihar és nyári hőhullám. Ha lesznek gyermekeim, unokáim, azok a következő évszázadot is megérhetik. 2100 júliusa számomra felfoghatatlan, 93 év 2007 perzselő hőségétől. Visszatekintve az utódaink nem lesznek boldogok, amiért ennyi szenet égettünk el, ennyi húst tömtünk magunkba. Talán még felelősségre is tudnak majd vonni, amiért eltékozoltuk az örökségüket.
Nem bízom a csodában, viszont nem akarom elhinni, hogy kilátástalan a helyzet.
https://24.hu/tudomany/2022/08/08/klimavaltozas-globalis-felmelegedes-2022-nyar/
