Orbán Viktor miniszterelnök beszédet mond a Nemzeti Agrárgazdasági Kamara (NAK) és a Mezőgazdasági Eszköz- és Gépforgalmazók Országos Szövetségének III. NAK szántóföldi napok és agrárgépshow rendezvényén a Fejér megyei Mezőfalván 2019. május 23-án (Fotó: Orbán Viktor Facebook-oldala)

Lehetséges, hogy mindig, de most talán még inkább különös helyzetben van, aki nyári olvasmánynak Fukuyama: A történelem vége és az utolsó ember című könyvét választotta – valljuk be, nem kifejezetten tóparti strand-irodalom. Az Európa Kiadó gondozásában idén újra megjelentetett könyv alaptétele, hogy a liberális kapitalizmussal az emberiség egyik fősodratú fejlődési területe a végéhez ért, nyugvópontra jutott. Sarkosan megfogalmazva az állítást: a liberális demokráciával semelyik államforma nem képes vetélkedni.

A szerző türelmes gondossággal veszi sorra az egyes ideológiák mentén testet öltő állam-berendezkedéseket, kimutatva azok fogyatékosságait. Ezek mentén részletesen tárgyalja a jobboldali diktatúrákat csakúgy, mint a kommunista államokat, a fejlett, a fejlődő és a harmadik világbeli gazdasági, ideológiai állapotokat. Ez utóbbiak esetében ír a Raul Prebisch argentin közgazdász nevéhez fűződő dependencia-elméletről, amely szerint a kapitalizmusba később bekapcsolódó és a fejlett országoktól távolabb elhelyezkedő államok folyamatosan kiszolgáltatott helyzetben vannak és lesznek a fejlett kapitalista országokkal szemben, mert azok gazdasági függőségben tartják emezeket. A közgazdász elmélete szerint – amelyet mi is ismerhetünk vulgárisabb verzióban, „magyarra fordítva” a hazai social médiából (nekünk az EU-s pénz jár, nem leszünk gyarmat, stb.) – a perifériára nem engedik eljutni valódi fejlett technikájukat a centrumországok, így tartva őket állandóan hátrányban.

A főként Dél-Amerikában elterjedt közgazdasági elmélet – Fukuyama szerint – jelentős hatással volt arra, hogy ezek az államok nem a kapitalizmus, hanem az önellátást preferáló szocializmus irányába indultak el. Az önállóságért vállalták megfizetni az alacsonyabb fejlettségi fok árát.

Amitől azonban igazán érdekessé válik ez a része a gondolatmenetnek, az a szerző cáfolata, amelynek legeklatánsabb példájaként az ázsiai kistigriseket említi. Dél-Korea, Tajvan, Hongkong, Szingapúr, Malajzia ugyanúgy nem rendelkeztek egyébbel, mint az „emberi tőkével”, ugyanúgy kitettek voltak a centrumországok kapitalista nagyvállalatai kizsákmányolásának, útjukkal mégis „bebizonyították, hogy a későn modernizálók valójában előnyökhöz jutnak a régebben iparosodott hatalmakkal szemben, pontosan úgy, ahogy a korábbi liberális kereskedelmi elméletek megjósolták.”

Versenyképességük nyilvánvalósága nemcsak a kontinensen túl vált érezhetővé néhány évtized alatt, hanem Ázsián belül is. „Ezek a későn modernizálók valóban elképesztő növekedési eredményeket értek el. Japán gazdasága az 1960-as években 9,8 százalékkal, az 1970-es években 6 százalékkal növekedett évente; a »négy tigris«, … ugyanebben az időszakban átlagosan 9,3 százalékkal fejlődött…”

A Fukuyama által említett fejlődés olvasásakor nem lehet nem föltenni a kérdést: és Magyarországon miért nem történt meg ugyanez? Sokan – így Bokros Lajos is – a király meztelenségéről, a költségvetés kipukkadásáról beszélnek a kormány jelenlegi intézkedései nyomán. Kapkodásról olvasunk, a választási ígéretek megszegéséről, illetve annak kormányoldali letagadásáról. Az igazság pillanatáról.

De alig olvashatunk arról, hogy az elmúlt tíz év példátlan világgazdasági konjunktúra-időszakát (amelyet megtámogatott a beáramló tekintélyes uniós forrás is) egy az egyben kidobtuk az ablakon. Nem beszélünk arról, hogy a horvátok hét év alatt „megcsinálták maguknak” az eurót, mi pedig a közelében sem vagyunk. Miért nem vetünk számot azzal, hogy a gyerekeinktől vettük el a lehetőséget azzal, hogy hagytuk ezt a féktelen garázdálkodást és dorbézolást végig vinni az elmúlt időszakban. Amikor Surányi György a rossz-e a helyzet most? kérdésre azt válaszolja, hogy lehetne lényegesen jobb, akkor pontosan erről van szó.

Talán két képességre lenne szükség ahhoz, hogy ez ne így legyen. Az embereknek vágyniuk kellene a valódi gyarapodásra, az ország vezetőinek pedig bírnia kellene a távlatos gondolkodás erényével.

A politikai elitünkből ugyanúgy hiányzik a távlatos gondolkodás képessége, mint az emberekből az előbbre jutás valósággá tételének igénye. A kistigrisek szerettek volna jobban élni, és ezért tettek is. Mindeközben minket képes béklyóban tartani a nekünk előre kitalált ideológia. Felfoghatatlannak tartom, hogy kerülhet állandóan a politika a középpontba a saját boldogulásunk kárára. Látjuk, hogy erodálódik az ország fizikai és szellemi infrastruktúrája, intézményhálózata, előttünk esnek szét a rendszereink, és az emberek politizálnak. Nem is azt kárhoztatom, hogy hagyjuk, hogy vélt ellentétek mentén fordítsák a magyart a magyar ellen, hanem azt, hogy miért nem sikerül helyére tennünk a politikát? Miért nem gondoljuk úgy, hogy a politizálás nagyon sokkal a mindannyiunkat egyenlőképpen érintő és nem megosztó egészségünk, (szak)tudásunk, barátaink, munkánk és családunk mögött helyezkedik el?

Fukuyama nem idealizálja a liberális demokráciát, nem úgy tekint erre a berendezkedésre, mint a világok legjobbikára, csak azt a kérdést teszi fel, hogy a természettudományos áttörés szülte kapitalizmus és gazdasági berendezkedés képes-e hosszú távon kikényszeríteni a liberális demokrácia megszületését? Ahol a vélemény szabadsága egyszerre a vélemény „könnyűségét” is jelenti, vagyis ahol nem minden választás sorsdöntő.

Hogy erre választ kapjon, kinek-kinek ajánlom elolvasni a könyvet. S ez talán abban is segít, hogy az illiberalizmuson túli világba érjünk, és a tényleg fontos dolgokkal foglalkozzunk.

A szerző álnéven ír, filozófia PhD-hallgató

https://hang.hu/vendegoldal/a-gyerekektol-vettuk-el-143917