Rövid távon csak reménykedés, hosszú távon a magányos farkas víziói. Így összegezhető Orbán Viktor Tusnádfürdőn elhangzott, az eddigi egyik legkevésbé lelkesítő előadása. A kicsi, de hangos Magyarország mára csak egy vitorlás, a szelet a nagyok fújják, mi pedig imádkozunk, hogy arra fújják, amerre szeretnénk.

Amikor Orbán Viktor már csak gumicsontként húzza elő a migrációt, a gendert és Soros Györgyöt, és azt is csak azért, hogy egy picit megnyerje a hallgatóságot a rossz hírek előtt, akkor baj van.

A miniszterelnök 2019 óta először tért vissza Tusnádfürdőre, hogy hagyományos politikai-ideológiai iránymutatását megtartsa. A múltban ez a nagymúltú fórum adott teret többek között az illiberális állam kikiáltásának, szombati beszéde viszont sokkal inkább árulkodott arról,

hogy az elvek megbuktak, magunk maradtunk, és a világ dolgai talán úgy alakulnak majd, ahogy azt szeretnénk.

Külső tényezők: barátból ellenség

Az áprilisi választásokig egészen magabiztosan lehetett azt állítani, hogy a külpolitikai körülmények Orbán Viktor kezére játszanak. A háború segített a választási békeüzenete megtalálásában, az EU gondjai a Fidesz különutasságának érvényét húzták alá, az illiberalizmus járható útnak bizonyult. Sőt, még a Covidot is sikerült átvészelni olyan intézkedésekkel, amelyek jórészt nem voltak szinkronban az uniós fő iránnyal.

Orbán Viktor tusványosi beszédében alulról felfelé építette a problémapiramist, s ugyan a legfontosabb, alsó rétegeknek a népesedést, a társadalomcserét (erről a népszerű szélsőjobboldali konteóról még később), és a gendert említette meg, a tényleges problémákról csak ezután beszélt.

A problémák alatt pedig azt kell érteni, amire nincsen válasza.

Ez volt elsőként a háború, amelynek felvezetését gyakorlatilag burkolatlan orosz propagandával kezdte még úgy is, hogy kétszer is elismételte: a megértés és az elfogadás között nincs feltétlenül egyenes út. Elmondta: az oroszok "egy nagyon világos biztonsági igényt fogalmaztak meg", amikor azt kérték a NATO-tól és az Egyesült Államoktól, hogy Ukrajna sose legyen NATO-tag, és ne telepíthessen olyan fegyvereket, amelyek hatósugara elérheti Oroszországot. „A Nyugat ezt elutasította, az oroszok pedig fegyverrel akarnak érvényt szerezni a biztonsági igényeiknek.” A NATO – és ezt Orbán meg is említette – ezt pont azon „nyitott kapuk elve” alapján utasította el, amely lehetővé tette, hogy a szovjet blokkból kiszakadt országok is a tagjaivá váljanak, és ne felejtsük el: a háború elején még az is elhangzott az orosz külügytől, hogy az elmúlt három évtized összes bővítését vonják vissza.

A háborúval kapcsolatos, Orbán szerint béke-, a gyakorlatban annál inkább oroszpárti szövegek célkeresztjében egyértelműen a Nyugat (és leginkább az EU) állt, amíg azonban a múltban mindig volt orvosság Orbán zsebében, most csak a reménykedés maradt.

A miniszterelnök elmondta: az Európai Unió és a Joe Biden vezette Egyesült Államok szankciós háborús politikája „mind a négy kerekén defektet kapott.” Szerinte tévesen hitték azt, hogy a fegyverszállítások segíthetnek legyőzni egy jóval erősebb orosz hadsereget, a szankciók csak erősítették Oroszországot miközben a Nyugat szenved tőlük, és a világ többi része sem állt mellénk.

Bár azt vártuk volna, hogy ezt követően elhangzik: miénk a végső igazság, és erről bárki meggyőzünk (emlékezzünk Orbán Viktor moszkvai „béketárgyalására”), a miniszterelnök belátta:

keveset számít a mi szavunk, és nem tudunk befolyásolni semmit.

Annyit tudunk tenni, hogy megkérjük a Nyugatot: tervezzenek új stratégiát és törekedjenek a béketárgyalások megindítására. Azon béketárgyalásokéra, amelynek szerinte csak Oroszország és az Egyesült Államok lehetnek a meghívottjai. Orbán szerint „mi európaiak ezt nem tudjuk befolyásolni, mert eljátszottuk az esélyeinket a 2014-es minszki megállapodással”.

Orbán úgy látja, a háborúhoz az járult hozzá, hogy Németország és Franciaország nem tudta kikényszeríteni a 8 évvel ezelőtti harcokat lehűtő egyezmény betartását. És nem az, hogy Oroszország semmibe vette azt.

A miniszterelnök a kétségbeejtő háborús okfejtés után tért rá a gazdasági és energetikai témákra – és gyakorlatilag feltett kézzel adta elő a helyzetet.

Míg a választások előtt alappillérnek tűnt, a választások után már csak „jó esetben megtarthatónak”, az elmúlt hetekben pedig „bizonyos korlátozások mellett stabilnak”, addig az energiaválságból fakadó rezsicsökkentésről, és annak átírt szabályairól Tusványoson már csak úgy esett szó: „ha sikerül megvalósítani, az hatalmas siker”, hallgatóságával mindenesetre azt is igyekezett elhitetni, hogy a magyar kormány válságmegoldása mennyivel jobb a romániainál.

A gazdasági kilábalásra sincs recept, csak egy kérdés: van egy globális recesszió - lehetséges-e egy lokális kivétel? A miniszterelnök szerint a terv erre igennel válaszolni, csakhogy amíg a korábbi válságoknál tudtunk „kanyarban előzni”, most „kaptunk egy ónos esőt.”

Magyarország célja kimaradni a háborúból és a gazdasági visszaesésből, az egyetlen eszköznek pedig a remény tűnik.

A remény egyik lába, hogy két éven belül megoldódik minden, ezért érdemes a mostani négyéves ciklust is kettébontani Orbán szerint, aki úgy látja: ebben segít az is, hogy félúton van az amerikai elnökválasztás, ha pedig Donald Trump visszatér, a béke is eljön. A Trump-fétisről lejjebb értekezünk részletesebben, de az biztos: a kulcs nem a mi kezünkben van.

A remény másik lába az, hogy a hosszabb távú jövő majd nekünk kedvez. Orbán megint 2030-at említette céldátumként, ám amíg ez a csodavárás eddig csak a magyar vagy közép-európai fejlődés fontos lépcsőfokát jelentette számára, most új elemet is behozott: miközben szerinte „mi közép-európaiak ekkortájt leszünk nettó befizetők” az Európai Unióban, ekkora halmozódnak fel az Egyesült Államok és az eurózóna gazdasági problémái.

A narratívák: az Nyugat végső elengedése, fájó búcsú a V4-től, Trump istenítése, és a nem létező baloldal

Nem csak tartalmában volt rendhagyó; mondhatni, hívei számára demotiváló a beszéd: a narratívák sem egy erős és önálló országot, hanem

egy magányos, és a mondvacsinált elveibe a végsőkig kapaszkodó kis államot, illetve annak vezetését írták le.

Már nem arról van szó, hogy majd mi megváltoztatjuk Európát belülről – csak a kőkemény ellenkezés maradt. Orbán szerint tranzitország vagyunk, és ha a világ blokkosodni kezd – ahogy ezt a hidegháború többszöri felelevenítésével előrevetített –, nekünk az a célunk, hogy ne menjen végbe.

Orbán abban téveszt ütemet, hogy az általa vizionált blokkosodásnak nem a jó oldalán akar állni, hanem ki akarja kerülni azt – mondja annak ellenére, hogy elismeri, Magyarország geopolitikai súlya semmire nem elegendő. Így hát a Nyugattal kapcsolatos kommunikáció sem (a most egyébként ha más nem, az EU-s források miatt szükséges) közös útkeresésről, hanem az ész nélküli támadásról szólt:

• Orbán szerint azért rosszabb a világ, mert elhittük a „nyugati életérzést”, miközben annak teljesítőképessége hanyatlik, a Kelet pedig azért tud előretörni, mert a technológiát átvette, de az ideológiát nem. Kuriózuma volt a beszédnek, hogy a korábbi évek keleti nyitása után szinte egyetlen baráti mondat sem hangzott el akár Kínáról, akár más keleti nagy játékosokról, legfeljebb gazdasági elismerések.
• Mindeközben a Nyugat szerepe az energia terén is visszaesett, és rájátszik erre az is, hogy az Egyesült Államok „külpolitikai fegyverként” tekint az energiára, és egyre nagyobb függőségbe taszít minket is. Bár jó lenne a megújuló energiára való átállás, ezt felülről irányítaná Brüsszel – mondta Orbán, és elindult a gyűlöletlejtőn.
• Újfent felemlegette a „nagy népességcsere” elméletét, avagy azt a szélsőjobboldali víziót, amelyet fehér felsőbbrendűséget hirdető tömeggyilkosságok elkövetői rendre emlegetnek, és arról szól, hogy ha nem sokasodnak a keresztény, fehér emberek, ki fognak szorulni a saját hazáikból. Szerinte 2070-re 50 százalék fölé fog emelkedni a nem európaiak aránya nyugaton, de a „poszt-nyugat” ideje már most is itt van, és a klasszikus nyugati értékekért csak Közép-Európában tesznek.
• Orbán szerint Európa félreérti a népességkeveredést, ahogy fogalmaz: „egymással akarunk keveredni, de nem akarunk kevert fajúvá válni.” A nem kultúrai, hanem etnikai megkülönbözetésre következtetni engedő mondat egy eddig még meg nem ütött szintet ér el.
• Nem meglepő módon az előző témával összefolyt a gender-kérdés is: szerinte „a nyugati bolondériának soha nem lesz Magyarországon többsége”, mert a magyar embernek sem a transznacionalitás, sem a transzszexualitás nem fér a fejébe. Ez az eddigi talán leguniverzálisabb elhatárolódás a szexuális nyitottságtól.

Ezeken kívül volt még egy dolog, amit Orbán a Nyugat számlájára írt: a V4-ek, most már a miniszterelnök által is beismert szétesését.

Szerinte az Európai Unió eddig is küzdött az érdekképviseleti csoport szétveréséért, a háborúval pedig sikerült is. Az orosz invázió éket vert Magyarország és Lengyelország közé: "míg mi hisszük, hogy ez két szláv nép harca, a lengyelek azt érzik, ez az övéké is". Orbán szavaiból kiolvasható, ebben nem lesz egyetértés, és a legfőbb partnerünktől is elválnak útjaink, hiszen annyit mondott: igyekezni kell átmenteni az észalapú kapcsolataink maradékát. Ami pedig a cseheket és a szlovákokat illeti: ott kormányváltás volt, és Brüsszelnek akarnak tetszeni, és "ez olyan, mint amikor bekötik a lovakat egy égő istállóba."

Szinte világosan kiolvasható: a V4 tartópillére szerinte nem a régióspecifikusság és a közös múlt volt, hanem a kőkemény rombolás és demokráciaellenesség.

A beszéddel kapcsolatban két dolgot érdemes még megemlíteni. Az elmúlt években, és főleg az elmúlt hónapokban egészen szürreálisan szoros ideológiai kapcsolat alakult ki az amerikai Republikánus Párt és a Fidesz között. Egészen pontosan: a Donald Trumpot követő republikánusok és a hibrid rezsimet építő kormánypárt között. A két fél a konteóktól kezdve a homofóbtörvényeken át a Biden-adminisztráció szidásán keresztül a radikális szélsőjobboldali fajfenntartó nézetekig millió találkozási pontot talált,

Orbán tusványosi beszédében pedig világmegváltói szerepet bízott a Trumpra.

Egészen pontosan azt mondta: ha ő (és Merkel) hivatalban marad, nem lett volna háború, és a béke (így elvileg Magyarország felvirágzása) is attól várható, ha 2024-ben újraválasztják. A V4 és Putyin elvesztése mellett a távolban és ellenzékben lévő szövetséges létezése pedig aligha okoz azonnali megnyugvást a kormányon belül.

És az is fontos, mi az ami nem, vagy alig hangzott el. Azt megszokhattuk: Orbán a vízióit általában itt-ott humorosnak szánt, de mindenképp PC-döntögető köntösbe csomagolja. A tálalás a rajongókat feltüzeli, a kritikusokat leköti, a problémákról pedig javarészt eltereli a figyelmet.

Orbán idei tusványosi beszéde azért volt rendhagyó, mert ugyan voltak benne a bunkóság határát sokszorosan átlépő megjegyzések (például az, hogy "narkós hídfoglalókhoz" hasonlította a beszédét megzavarókat, vagy éppen az a kijelentés, hogy a gázzal kapcsolatban van know-how-ja a németeknek), a miniszterelnök mintha érezte volna: a baj akkora, hogy ez most kevés lesz.

Orbán migránsozott, genderezett, liberálisozott, baloldalazott is, meg nem is. A miniszterelnök megpróbált lelket önteni az emberekbe az egység és a 2030-ig kitartás víziójával, és minél jobban igyekezett, annál inkább érződött:

nagyon egyedül vagyunk, és ez azt jelenti, hogy a bajban is egyedül vagyunk.

https://hvg.hu/itthon/20220723_Iranymutatas_irany_nelkul_ketsegbeesett_Orbant_hallottunk_Tusvanyoson