Szörnyű kamaszkori traumájára volt gyógyír Carlos Santana milliókat megérintő zenéje
1983. május 13, péntek. Este 8 óra, Budapest Sportcsarnok. Valami különleges borzongás fut át a termen. Eljött közénk Woodstock egyik hőse, a rock-világ egyik legegyedibb hangú gitárosa, Carlos Santana és fergeteges zenekara. Néhány héttel korábban a metrómegállónál állt a sor a két koncert jegyeire várakozva. Tizennégy éve várok erre a találkozásra, amióta egyik barátomnál meghallottam az Abraxas című albumát és végig követtem pályafutását összes kitérőjével együtt.
A délutáni buli már megvolt, valaki megemlíti, hogy néhány órája született meg Santana első gyermeke, Salvador. Aztán egy pillanatnyi sötét és be is indul a gépezet, a nyakigláb fekete énekessel az élen, de ott van maga Carlos is sötét szemüvegben, és hamarosan csak az ő aurájában létezik mindenki. A nyolctagú banda, köztük egy dobos és három ütős az eget is lezenéli, a nagy slágerektől – Evil Ways, Watch Your Step, Open Invitation és persze Black Magic Woman példaképe, Szabó Gábor Gypsy Queenjével egybe gyúrva – a kifinomult, jazzes rögtönzésekig – Incident At Neshabour, Toussaint L’Overture – és az olyan latinosan szenvedélyes, romantikus darabokig, mint a Samba Pa Tí, ahol Santana bemutathatja azt, amiről két akkord után is felismerhető az ő Gibson Les Paul gitárja: a hosszan kitartott, majd hirtelen elengedett hang, illetve a röpke frázisból elindított, végletekig felgyorsuló és besűrűsödő szóló.
Másfél óra egy pillanat alatt elszáguld, néhány percig tartó vastaps után a zenekar visszajön és nyomnak még egy másfél órát. Az ütősök, a kubai Armando Peraza dirigálta „gorillák”, karneváli hangulatot varázsolnak Budapestre, Carlos pedig egymaga akkorát játszik, amekkorát tán még Woodstockban sem.
Lehet, hogy éppen ez vezette őt ahhoz a spirituális útkereséshez Sri Chinmoy mester mellett, amely zenéjét is elmélyültté tette az 1972-es Caravanserai albumtól kezdve. Ezekben az években használta a Mestertől kapott Devadip (Isten fénye) nevet és jegyben dolgozott együtt John Coltrane özvegyével, Alice-szel, Mahavishnu John McLaughlinnal, Herbie Hancock-kal és Wayne Shorterrel. Éppen e ciklusban írt lemeztörténetet azzal, hogy az 1980-as Swing of Delight volt az első jazz/rock album, amelyet – még a CD-korszak előtt – digitálisan vettek fel. Ezeket a lemezeket olyankor hallgatom szívesen, amikor magam is befelé néző hangulatban vagyok. De vannak kedvenceim a „populárisabb” korszakából, például az 1981-es Zebop! tökéletes a régi és az új Santana-rajongóknak egyaránt.
Furcsa módon az 1999-es, 9 Grammy-díjjal kitüntetett Supernaturallel és az azt követő „koprodukciókkal” nem tudtam soha igazán megbarátkozni. Valahogy úgy éreztem, hogy éppen a Santana-zene lényege veszett el bennük. A 2010-es években aztán részben visszatért a gyökerekhez: a 2012-es Shape Shifteren két magyar vonatkozású instrumentális darabja is van, a Macumba in Budapest és a Mr. Szabo, amelyben Carlos kiváló jazz-gitárosunk stílusában játszik, majd a 2019-es Africa Speaks-ben tiszteleg a „civilizáció bölcsője”, a dzsungel előtt, ahol szavai szerint „az éjszakai csillagok a növényekkel, az állatokkal és az emberekkel kommunikálva kimondták az egyetemes igazságot.” Igazi világzenei gyöngyszem, miközben Carlos legjobb saját hagyományait eleveníti fel.
És mindezt színről színre, a színpadtól alig néhány méterre átélni valóban egyet jelent a test, a lélek, a szellem eggyé való átlényegülésével a Zene által.
Santana eddig 11 alkalommal járt Magyarországon, az első mellett számomra a legemlékezetesebbek az 1987-es és a 2004-es bulik voltak. A 35 évvel ezelőtti koncert előtt először ülhettem le szemtől szembe Carlosszal, és ez a szelíd arcú, törékeny alkatú ember maga volt a megtestesült alázat hivatása iránt, miközben áradt belőle a tiszta szeretet, pedig még gitár sem volt a kezében. Akkori szerkesztőm nem értette, hogy miért tartottam fontosnak megjegyezni: Santana sötét szemüvegben érkezett, de amint beszélgetni kezdtünk, levette...
Az MTK-pályán rendezett koncert egyik meglepetése a Hendrix Band of Gypsyséből ismert Buddy Miles volt, aki ezúttal nem dobosként, hanem gitárosként és persze énekesként hozta soul-os, funky-s hangját. Talán még egy óra sem telt el, amikor ömleni kezdett az eső, pillanatok alatt ronggyá áztunk, de valahányszor úgy éreztük, hogy nem bírjuk már a vacogást, Carlos belevágott valami olyasmibe, amit nem lehetett otthagyni. És most sem adta alább 3 óránál, és bár a végén már a bőrünk alatt is vizesek voltunk, minden pillanata megérte. 2004 júliusában a Papp László Sportarénában lépett fel, Salvadorral a billentyűknél, és bár új sikeres korszakának dalaira – Maria Maria, Smooth – épített, nem maradhattak el a régi tüzes-érzelmes kedvencek, sőt, még ízelítőt kaptunk a gyönyörű Aranjuez-concertóból is, a ráadást pedig John Coltrane A Love Supreme-jével, a legszebb jazz-mantrával fejezte be, amely végigkíséri őt szinte a kezdetektől fogva.
„A lelked mágnes. Nem azt vonzod be, amire szükséged van, vagy amit akarsz, hanem azt, ami magad vagy. A legértékesebb tulajdonod a nyitott szíved” – vallja Carlos, és nem panaszkodhat, hiszen nagyon is széles univerzumról vall zenéje, amelynek kisugárzását több mint fél évszázada élvezzük.
És végezetül hadd jegyezzem meg: 1983. május 13-án, aznap, amikor Salvador Santana megszületett, tudtam meg, hogy életemben először én is apa leszek…
https://www.szeretlekmagyarorszag.hu/kult/megjelent-a-gyuruk-ura-a-hatalom-gyurui-elso-hivatalos-elozetese/
